|
Sajó Sándor
Magyarnak lenni
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre -lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy, amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
************************************ Most jöttem Erdélyből
Nagybús multaságból,
Most jöttem Erdélyből, szép Erdélyországból
Magyar urak ottan
Erdély borát itták, híres főztjét ették,
Szép Erdélyországot szóval mentegették
- Vigyázz, Magyarország!
Erdély omló várát
Néhány kőmívesek némán körülállják;
Átok van a munkán:
Amit raknak délig, leomlik estére,
Árva magyaroknak siralmas vesztére
Szegény Erdélyország!
Csoda mért nem támad:
Szárnyaló szép szóbul nagy tett mért nem válhat?
Megcsüggedett hitnek
Ne volna csak álom lelkek buzdulása,
Ne volna valóság Erdély pusztulása!...
Szegény Erdélyország!
Bús harangok kongnak,
Szép Erdélyországban nagy gyász lesz maholnap;
- Most jöttem Erdélyből:
Sokasodnak, nőnek odalent az árnyak
Havasok lejtőin kísértetek járnak
- Vigyázz, Magyarország!
1913
************************************
Fegyverre!
Magyarország katonái,
Tudtok-e még talpra állni?
Tudnotok kell: űz az átok,
Tudnotok kell: nincs hazátok,
Most riadjon harsonátok:
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!
Lenni kell most, vagy nem lenni,
Vár a minden, vagy a semmi;
Itt vijjog a végzet rajtunk,
Azt kérdezi, van-e kardunk,
Élünk-e még, vagy meghaltunk;
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!
Sikoltoz a Tátra alja,
Szívembe csap Erdély jajja
Én rab hazám, rab testvérem,
Megváltlak én, ha kell véren,
Isten engem úgy segéljen!
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!
Másokért már hullt a vérünk,
Most már végre észre térünk:
Magunk írjuk magunk sorsát,
Egy a föld itt s egy az ország, -
Ezeréves Magyarország!
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!
(1920)
************************************
Magyarország
Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével - kard a jobbkezében.
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.
S megszólal. Hangja mint a gordonka zendül
S mint tenger árja távolból ha zúg:
"Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,
Minden lemondás gyáva és hazug.
Sorsod homálya most még rádsivárlik;
Várj tavaszig vagy nyárig...szüretig...
Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,
Akard, és itt még csoda születik!
Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,
Tiéd az ország és a hatalom..."
S az éjben, mintha erdőn zúgna végig
És milljó szívből eskü szállna égig,
Fölzeng a szent szó: akarom!...
(1868)
**************************************************************
Magyar ének 1919-ben
Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.
Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?
Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok!
A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;
De ezt a lelket itthagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
1919
FARSANG
A bálteremnek lágymeleg zenéje
Kiszűrődik az ablakon az éjbe;
Ott bent, a fényes, hangos bálteremben
Arcot rózsássá jókedv pírja fest
S míg bennem sápadt rémek árnya rebben,
Új táncot jár a boldog Budapest.
És tombol a tánc és angol módra lejtik,
A sok magyar gyászt boldogan felejtik;
Elernyedt lelkű ifja karján
Nem ,,honleány" a fiatal lány,
Csak vágyra nyíló hervatag virág, -
Sugárzó vágyak édes melegén
Hitvánnyá vedlik a magyar legény
És mit neki a bús magyar világ!
Itt kint az éjben téli szél süvölt,
Sirály sikongat, farkashang üvölt,
Itt kint az éjben
Ablakot rázva,
Jajszót szaporázva
Egy vádló kérdés sír a szélben:
Mi van Erdélyben?
Hahó, legények, lányok,
Ti boldog cifra párok
S ti mulatók mindannyian:
Ti nem tudjátok, Erdélyben mi van?
Itt kint az éjben
Keletről szálló sóhaj sír a szélben:
Valaki - hallod? - fölsikolt,
Mondd, nem tudod, ki volt?
Halld: férfihörgés, - haldokló hörög,
Halld: ostor pattog, rabbilincs csörög, -
Ez gyermeksírás, - ez most női hang, -
Hogy kéjeleg s jaj, - hallod? - hogy hörög
Az átkozott bitang!!
Hahó, legények, lányok,
Ti boldog cifra párok
S ti mulatók mindannyian:
Ti nem tudjátok még a nóta húsát,
Nem hallottátok, Erdélyben mi újság,
Nem kérditek, hogy Erdélyben mi van?
Táncoljatok hát, - csak táncoljatok!
Pokol parázsán égő talpatok
Idegen kedvű muzsikálás ütemre,
Smindenre, ami szent bánat nekem
És ott sikolt a végeken...
Táncoljatok csak, - hajrá, víg zsivaj!
Oly szép az élet s nincs itt semmi baj,-
Csak épp a magyar fájdalom
Árnyéka leng a függönyös falon
S minden szögletből kimered
Mint megsápasztó lelkiismeret
S minden lépésre sírva nyöszörög
A fényes parket rései között...
Csak táncolj, vígadj, csonka ország!
Óh boldogok, kik elfelejtik
Szegény hazájuk árva sorsát
És könnyű szívvel meg se sejtik:
Bál éjszakáján,
Sátán muzsikáján,
A nemzet lelkét hogy tapossák
Halálos kínnal meggyötörve
A rég megásott sírgödörbe...
1921
*************************************************
Magyar ének 1919-ben
Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén ;
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg :
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, oh, jaj, színig fájdalom?
Mivé tettétek az én szép hazámat ?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom ?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már ? - Romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet.
Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar :
A sírgödör hát végképp meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar ;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem :
Magyarnak lennem mért ily csúf halál ?
Nemzet, mely máglyát maga gyujt magának,
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás, -
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít !
Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó göröngyre omlik szét a föld ;
De bánatomnak dacra-lázadása -
Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, - élni akarok !
A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány megyar rög innen elszakad ;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földből a holtakat :
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha !
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék :
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón egy érzés sajog :
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok !
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull :
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott víjjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe :
El innen rablók, - ez az én hazám !
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom ;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt :
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar !
************************************************
Nem akarok gyáva csendet
A költő legutolsó verse
Földi ember, bús törvényül,
Vagy ifjan hal, vagy megvénül;
De sohsem túl az elégen,
Míg el nem ég, addig égjen.
Szomorú sors megvénülni,
Még szomorúbb: sutban ülni;
Nem akarok gyáva csendet,
Amíg élek, zúgok-zengek.
Meddig birom, majd elválik,
Csak azt tudom, mindhalálig;
Csendes ember lesz belőlem,
De csak kint a temetőben.
(1933)
***************************************************
Új Ábel
Anyám,Kegyelmed özvegy asszony,
És szűken van a kenyerünk,
Azért én lássa nem panaszlom,
Hogy Káin együtt él velünk.
Kegyelmed gyermekül fogadta,
Bár nem kegyelmed szülte őt,
Legyen testvér az istenadta,
Ha őstörzsünkkel összenőtt.
De kikesergem a világba,
Jó szívem hozzá,mindhiába,-
És velünk él bár egy kenyéren,
Neken e Káin,nem testvérem.
Anyám,e Káin csúf sokásból,
Minden dolgomba belegázol,
Játékban,utcán,kint a páston,
E Káin sose fogja pártom.
A taligánkat sose húzza,
Mikor meg tolná,-visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret,
Amit én összegyűjtve hordok,
Ő széjjelszórja és kinevet.
Más kedvét ellenemre szítja,
Utcák kutyáit rám uszítja,
S örül,ha folyni látja vérem,
Nekem e Káin nem testvérem.
Anyám,és Káint bepanaszolom,
Kegyelmed gyenge,beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő miért fütyül kint,oly vidáman?
Ha házunk,néki is háza?
Idegenek közt,mért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyá,Káinnal mért vesződünk?
Nem vagyunk senki kapca-rongya,
Én nem leszek Káin bolondja-
Anyám,nekem már forr a vérem,
Nekem,e Káin,rossz testvérem.
Anyám,így élni nem öröm,
Én Káint többé nem panaszolom,
De ezt így nem bírom sokáig,
S ha Káin jobbá mont se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon,
Bevégzem vele nagy pöröm,
Anyám,és Káint megölöm.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
