Tudományos képességeinek védjegye a kitartás lehetne, s bár Einstein után õ volt korának leghíresebb tudósa, mindig megõrizte a szegény diáklány egyszerûségét és önfegyelmét. Nem szerette az ünneplést, került minden nyilvános szereplést. Bár felfedezésének eredményét ma elsõsorban ipari célokra használják, élete végéig meg volt gyõzõdve róla, hogy a radioaktivitás a jövõ orvostudományának csodafegyvere lehet.

Maria Sklodowska ötgyermekes család legfiatalabb leányaként született Varsóban 1867. november 7-én. Apjának jó tanári állása volt egy középiskolában, de nemzeti érzületei miatt pályafutását gátolták az orosz hatóságok. Maria nyolcéves volt, amikor meghalt a legidõsebb nõvére, majd két év múlva édesanyja is tuberkulózisban. Ezek a tragédiák jobban beárnyékolták gyermekkorát, mint a család anyagi nehézségei. A kislány kiemelkedõen jól tanult, 15 évesen számos kitüntetéssel fejezte be az iskolát. Diákévek - nõként hátrányban Akkoriban a nõk Lengyelországban nem kerülhettek be a felsõoktatásba, így Marie önmûvelõ körökben képezte magát. Egy baráti csoport, ún. Vándoregyetem tagja lett, melyben egymásnak tanították a természettudományokat, a technikát és a modern politikai elméleteket. Tizennyolc évesen beállt nevelõnõnek, azt remélve, hogy idõvel elegendõ pénzt tehet félre ahhoz, hogy Párizsban folytassa tanulmányait. Lelkileg nagyon megviselte ez az idõszak, hiszen hiába érezte magát intellektuálisan felsõbbrendûnek és társadalmilag egyenlõnek munkaadóival, azok csak cselédként kezelték. Amikor egyik munkaadójának a fia beleszeretett, és feleségül akarta venni, a család tüstént emlékeztette rá, hogy gazdag fiatalember nem veheti el a nevelõnõt. Ezek az évek lelkileg megedzették, és kitartóvá, elszánttá tették. Varsóba visszatérve fizikai és matematikai olvasmányai mellé némi kísérleti képzést is tudott szerezni, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy 1891-ben felvegyék a párizsi egyetemre. Évfolyamelsõként szerzett tudományos fokozatot elõbb fizikából 1893-ban, majd matematikából 1894-ben. Nagyszerû eredményei nyomán szerény ösztöndíjat kapott egy mágnesességgel foglalkozó tudományos programra. Eredeti szándéka szerint ennek befejezése után haza akart menni Lengyelországba, hogy természettudományokat tanítson, és gondoskodjon apjáról, ám azt a tanácsot kapta, hogy forduljon segítségért egy kiváló fiatalemberhez, aki akkoriban a párizsi Ipari Fizikai és Kémiai Iskolában tanított. Pierre Curie addigra már tekintélyes nevet szerzett. Pierre Curie-t voltaképpen nem érdekelte az „ipari tudomány”. Számára semmi más nem volt fontos, csak a kutatás intellektuális öröme. A férfi rendkívüli vonzerõt gyakorolt Marie-ra, aki 1895-ben hozzá is ment feleségül. Amikor Marie Curie elhatározta, hogy doktorátust tesz, egyike volt Franciaországban az elsõ nõknek, akik ezt megkísérelték. Merész lépés volt, annál is inkább, mivel gyermeket várt. (Iréne lánya 1897 õszén született). Röntgen és az X-sugárzás 1895-ben Wilhelm Röntgen német fizikus olyan felfedezést tett, amely óriási visszhangot váltott ki. Az 1890-es évek számos más fizikusához hasonlóan Röntgen is katódsugarakkal kísérletezett. Ezek a sugarak vagy részecskék lumineszkáló fény megjelenését váltják ki a nagyrészt légtelenített üvegcsõ falán, amikor elektromos áramot sütnek ki a csõben maradt gázon keresztül. Bár Röntgen a csövet fekete papírral takarta le, észrevette, hogy a szoba túlsó oldalán egy báriumplatina-cianiddal bevont lemez halványan felizzik. Közelebbrõl megvizsgálva a jelenséget, és rájött, hogy a fénynek ez a rejtélyes formája számos olyan anyagon áthatol, amely a közönséges fény számára átlátszatlan. Áthalad a fán, a gumin, sõt az emberi testen is; csak kezének csontjai vetettek erõs árnyékot az ernyõre. Mi több, exponálja a fényérzékeny lemezt, így le lehet vele fényképezni dobozba zárt pénzdarabokat, kimutatja az emberi testben lévõ fémtárgyakat, és láthatóvá teszi a csonttöréseket. A ma róla röntgensugárzásnak elnevezett rejtélyes jelenséget X-sugárzásnak hívta. Tudományos felfedezése lázba hozta az egész világot. Antoine Henri Becquerel francia fizikus ekkor a fluoreszencia és a foszforeszencia problémáin dolgozott, és úgy vélte, hogy fluoreszkáló anyagokkal röntgensugarakat lehetne elõállítani. Ezek egyikébõl, a kálium-uránszulfátból néhány kristályt helyezett fekete szövetbe burkolt fényképezõlemezekre, amelyekre elõzõleg fémfóliát terített. A fény kristályokra gyakorolt hatását akarta megvizsgálni, de borús volt az ég, berakta õket a fiókjába, aztán amikor három nap múlva elõvette és elõhívta a lemezeket, elképedve látta, hogy a kristályok sziluettje „igen intenzíven” megjelent rajtuk. Becquerel több dolgozatot is közreadott ezekrõl az „uránsugarakról”, ahogyan nevezte õket, ám a világszenzációt keltõ röntgensugarak mellett mindez csekély érdeklõdést keltett. Az Akadémia sem mutatott különösebb érdeklõdést a téma iránt. A polónium felfedezése Mivel a kérdéssel kapcsolatban alig történt valami, Marie Curie úgy látta, hogy tökéletes téma lesz doktori disszertációjához. Elõször is megvizsgálta, hogy más anyag is lehet-e ilyen „sugárzás” forrása. Mivel az urán volt az akkor ismert legnehezebb elem, megpróbálkozott a tóriummal, a második legnehezebbel - és az is sugárzott! Marie ezután számos más anyagot is kipróbált, hiába. Egy furcsa probléma azonban szöget ütött a fejébe. Ha az „uránsugarakat” az urán és a tórium bocsátja ki, akkor miután ezeket kivonták az uránszurokércbõl, annak el kellene veszítenie sugárzását. Ezzel szemben az urán nélküli uránszurokérc gyakran nagyobb aktivitást mutatott, mint a tiszta urán. Ebbõl arra a következtetésre jutott, hogy a sugárzó anyagnak, ami az uránszurokércben van, valami másnak kell lennie. A kezdeti kémiai elemzés azonban csak ismert anyagokat mutatott ki benne, amelyek nem bocsátottak ki uránsugárzást. Most már Pierre is abbahagyta saját munkáját, és bekapcsolódott a kutatásba. Az iskolában lévõ üvegezett mûhelyükben a Curie házaspár nekifogott az uránszurokérc és alkotórészei véget nem érõ zúzásának, forralásának, kavargatásának és szûrésének. Marie egyre inkább meggyõzõdött arról, hogy egy új kémiai elemre bukkant. 1898 júliusában már biztosak voltak benne, és Pierre-el együtt polóniumnak nevezték el, (ezzel is bizonyítva Marie hazafias érzelmeit). És „megszületett” a rádioaktivitás Marie úgy vélte, hogy mivel immár három elemrõl is bizonyított, hogy „uránsugarakat” hoznak létre, itt valami újfajta természeti erõnek kell mûködik. Bármilyen kémiai hatásnak is tették ki ezeket az anyagokat, semmit sem változtatott sugárzó képességükön. Valószínûsítették tehát, hogy a jelenségnek magából az atomból kellett erednie. Az urán, a tórium és a polónium eme képességének Marie a radioaktivitás (sugáraktivitás) nevet adta. Hamarosan rájött, hogy az uránszurokérc radioaktivitásának szintjét nem lehet a benne lévõ polónium mennyiségével kielégítõen magyarázni: ezekben az érchalmokban parányi mennyiségben valahol ott kell rejtõzniük egy sokkal erõsebb az uránnál talán négyezerszer is radioaktívabb valaminek. Végül a házaspár ezt az anyagot az uránszurokércben megtalálta, és rádiumnak nevezték el. A felfedezést 1898-ban tette közzé a Tudományos Akadémia. Ám ahhoz, hogy minden szakmai féltékenységbõl kétkedõ kollégát meggyõzzenek arról, a rádium csakugyan egy új elem, nagy és elég tiszta mintát kellett szerezniük belõle, hogy kiderüljön az atomsúlya. Ehhez azonban sok további tisztításra és igen nagy mennyiségû anyagra volt szükség. A csehországi uránszurokérc-bányák meddõhányóiból szállították laboratóriumukba azt a maradékot, amelybõl az uránt elõzõleg már kivonták. A Curie házaspár megkezdte a különbözõ alkotórészek szétválasztását. Három további évbe tellett, amíg sikerült egytized gramm anyagot elõállítani, amelynek atomsúlyát 225,93-nak találták (a mai számítások szerint 226,05), és közvetlenül az uránium és a tórium atomsúlya alatt helyezkedik el. Az elsõ Nobel-díj Hamarosan Curie-ék új állást találtak maguknak, ami lehetõvé tette, hogy kényelmesebben éljenek, de ezért többet kellett tanítaniuk. Pierre a párizsi egyetem fizika professzora lett, felesége pedig a laboratórium fõnöke. Marie 1903-ban megkapta a doktorátusát, és még ugyanabban az évben Pierre-rel és Becquerellel együtt megkapta a fizikai Nobel-díjat. Érdekes módon soha nem voltak hajlandók szabadalmaztatni a rádium és a polónium kivonására használt eljárásaikat, mely valószínûleg gazdaggá tette volna õket. Sõt: csöppet sem örültek annak, hogy az újságírói érdeklõdés és a publicitás középpontjába kerültek. Szívük mélyén mindketten félszegek voltak, ezért különösen szenvedtek attól, hogy hirtelen reflektorfénybe kerültek. Ráadásul Marie ezen a nyáron újabb nehéz terhesség után halva született gyermeket hozott a világra, bár a következõ évben megszületett második leánya, Eve. Gyász, kudarcok és újabb Nobel-díj 1906 áprilisában Pierre közlekedési balesetben meghalt: szétzúzta a fejét egy kocsi kereke. Még ugyanabban az évben Marie-t kinevezték férje utódjának: õ lett a természettudományok elsõ nõi professzora Franciaországban. A balesethez Pierre hírhedt szórakozottsága is hozzájárulhatott, sõt sokak szerint a laboratóriumban éveken át elszenvedett sugárzás is tompította az éberségét. Sok látogató megjegyezte, hogy Marie-nak sebesek és vörösek az ujjai a radioaktív anyagok kezelésétõl, Becquerel és mások is égési sérülésekrõl számoltak be. Egy amerikainál, aki megkóstolt egy rádiumvegyületet, szív- és vesepanaszok, valamint hallucinációk léptek fel. Pierre azonban utolsó dolgozatában éppen az ellenkezõ lehetõséget vetette fel: szerinte a rádium inkább gyógyít, mintsem árt. Valóban, már egészen korán felhasználták fekélyek, bõrfarkas és bõrrák kezelésére, és azt remélték, hogy reuma és cukorbaj, sõt, remélték, hogy a tuberkulózis ellen is hatásos lesz, mert abban bíztak, hogy a rádium elpusztítja a beteg szöveteket, és a helyükbe növõ új szövetek egészségesek lesznek. Marie-t hatalmas kudarcként érte, hogy nem választották be a Tudományos Akadémia tagjai közé, sõt alaptalanul meggyanúsították azzal, hogy gyengéd szálak kötik Pierre volt tanítványához Paul Langevinhez. A svéd Akadémia viszont - talán vigasztalásul - másodszor is Nobel-díjjal tüntette ki, ezúttal kémiából, a rádium felfedezéséért. Máig ez az egyetlen eset, hogy valaki kétszer kapott természettudományos Nobel-díjat. Dolgos évek és a megérdemelt siker Az ajánlatot, hogy térjen haza Lengyelországba tanítani, visszautasította, de elment Varsóba, hogy megnyisson egy radioaktivitással foglalkozó kutatóintézetet. Párizsban az egyetem és a Pasteur Intézet megegyezett, hogy felállítanak egy „Rádium Intézetet”, amelynek egyik részlege a radioaktív elemek orvosi lehetõségeivel, a másik pedig fizikai és kémiai tulajdonságaival foglalkozik majd. Az utóbbit Pierre Curie-rõl nevezték el, és Marie lett az igazgatója. Eközben kitört az I. világháború, s a hatóságok úgy gondolták, a legragyogóbb elméket jobb a kutatásban, mint a harctéren hasznosítani. Bár polgári kórházakban már több mint tíz éve végeztek röntgenvizsgálatokat, a katonaság még alig ismerte fel jelentõségüket. Marie ezért azzal töltötte a háborús éveket, hogy megszervezte a francia hadsereg mozgó röntgenszolgálatát. Hamarosan csatlakozott hozzá Iréne lánya is, aki a háború kitörésekor még nem volt tizennyolc éves. Késõbb együtt tartottak tanfolyamokat ápolónõk számára, ahol a röntgenberendezés használatára oktatták õket. A háború után Marie Curie visszatért intézetébe. Hírneve egyre nõtt, és kétszer is ellátogatott az Egyesült Államokba pénzt gyûjteni a rádiumkutatásokhoz, mind párizsi intézete, mind a lengyelországi intézet számára. Olyan ünneplés kísérte, amilyenekben tudósnak még nem volt része. A hírnév zavarba ejtette, bár kezdte felismerni a vele járó elõnyöket is. A hatvanas éveiben járó tudósnõ kitartóan dolgozott, bár munkájában egyre többször akadályozta betegsége, melyet nem vett elég komolyan. 1934. július 4-én halt meg leukémiában, ami feltehetõleg annak a rendkívüli dózisú sugármennyiségnek volt tulajdonítható, amelynek élete során ki volt téve.