Csapó Endre írása
Nemzeti ünnep és a hatalom

Megjelent a Magyar Élet 2007. márc. 29-i számában.

Érdekes tanulmány lenne áttekinteni történelmünkben a mindenkori
hatalom viszonyulását nemzeti ünnepeinkhez. A kérdés egyszerûen az,
hogy együtt ünnepel-e a nemzet és a nemzet felett hatalmat gyakorló
uralkodó réteg. Azonosak-e eszményeik, érzéseik? Azonosak-e hôseik?
Forrongások, szabadságharcok, szabadságlázadások, nemzeti felkelések
népe hogyan viszonyult azokhoz, akik sorsát intézték?

Mohács lehet ebben is a választóvonal, elôtte királyainkat,
szentjeinket nemzeti hôseinket, amennyire ma még felidézhetôk ebben a
témában írott emlékek, a nemzet (köznép, jobbágynép) együtt tisztelte a
hatalommal (fôurakkal, uralkodókkal). A török idôk hôsi harcaival,
végvári vitézek portyázásaival bizonyára egyetértett a megszállást
szenvedô nép és a birtokait védô, vesztô földesurak. Talán abban is
volt egyetértés vagy csak megértés, hogy voltak, akik német
szövetségben vélték, voltak akik török kapcsolatokkal vélték védelmezni
a magyar érdekeket. Lehettek persze, biztosan voltak árulók is és a
megszállók elvtelen kiszolgálói, de a magyar nép csak azokat tartotta
meg emlékezetében, akiket a történetírás is igazolt a magyar érdekek
melleti kállásukért.

A most lezajlott márciusi nemzeti ünnep körül kavargó politikai
szenvedélyek fordítják figyelmünket a nemzeti közösség emlékezetének
természetére, arra, hogy: miért is lett 1848. március 15-ike oly
meghatározó a magyar közszellem kialakulására? A XIX. század eleje
Európában a nemzeti ébredés ideje volt, vele egybeesett a társadalom
megreformálásának idôszerûsége. Magyarországon is érlelôdött a
változás, a század elsô évtizedeit reformkorszaknak nevezzük. A
változás igénye ezen a napon érett elhatározássá, a pesti ifjak
megtették a történelmi lépést, a bécsi udvar gyengeségét kihasználva, a
hatalom elé tették követeléseiket, egyúttal – forradalmi módon –
bevonva a nyilvánosságot, maguk mögé állítva a közvéleményt. A hatalom
meghátrált, a forradalmi ifjúság ezen a napon tényezôvé és történelmi
példaképpé vált.

Március 15-ike forradalma a magyar közvéleményben csak kis mértékben
rögzült mint reformkövetelés, nagyobb mértékben az ország függetlensége
volt a tét. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának letiprása óta
érlelôdött a Szent Korona országa függetlenségének, az alkotmányos
uralkodás helyreállításának kérdése – ez kapott hangsúlyt az akkori
közvéleményben. A szabadságharcot leverhették, de ez a közakarat
szívósan megmaradt. Mintául szolgált 1956-ban is. Mintául szolgál ma is
és a jövôben is, mert a magyar lélek többre értékeli az idealizmust,
mint a realitások mérlegelését. Nem azt a tanulságot vonja le, hogy mit
veszített a felkeléssel, hanem azt, hogy megmentette a haza becsületét,
helytállt a szabadságeszményért. Ne várjon tapsot, aki fölveti a
kérdést, nem lett volna jobb elôbb mérlegelni az erôviszonyokat?

Az emigráció filozófusa, Szalay Gyula írja: „A magyar felfogás
principiumokon nyugodott, mert ez könnyebb és kényelmesebb álláspont,
mint a dolgok, események szüntelen elemzése és boncolgatása. Bár más
alkalomból, de ilyesfajta álláspontról így vélekedett gróf Széchenyi
István: »de a nagyobb résznek ugyancsak sovány compensatio, ha veszett
bútorért, hazáért, szóval mindenért csak a principium csorbátlan
fenntartásával vígasztalhatja magát«." De gondoljuk csak meg, akitôl
mindent elvesznek, jó ha birtokosnak érzi magát elvekben, nemes
érzésekben, bizakodásban, szolidaritásban, mert ezekbôl áll össze a
nemzet.

Különösen nagy szüksége volt a magyar népnek a márciusi lélek
felébresztésére a trianoni – szóljunk modernul – holokauszt után.
Március 15-ikét a Horthy-korszakban tette nemzeti ünneppé az 1927. évi
XXXI. törvénycikk. 1898-ig kellett várni, tehát 50 évig, amíg 1848
forradalma valamilyen módon nyilvános ünneplést kapott. Az 1898. évi V.
törvénycikk kimondta: „A nemzet kegyelettel és hálás érzelemmel
emlékezvén meg az ország történetében korszakot képezô 1848. évi azon
törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet
minden osztályára kiterjesztettek, a képviseleti alapon nyugvó felelôs
kormányrendszer behozatott, a közteherviselés általánosíttatott, a
földbirtok felszabadíttatott, a sajtószabadság, a jogegyenlôség s
általában a politikai és polgári szabadság magasztos elvei érvényre
jutottak: ezen alapvetô törvények megalkotásának félszázados
évfordulója alkalmából a törvényhozás ápril hava 11-ik napját, mint azt
a napot, a melyen dicsô emlékezetû V-ik Ferdinánd király az 1848-ik évi
korszakot alkotó törvényeket szentesítette –nemzeti ünneppé
nyilvánítja."

Ugye feltûnô, hogy a törvénycikk felsorolja a márciusi követelések
társadalmi reformra utaló részeit, ennek hôsévé a királyt teszi, de
arról nincs szó, hogy hamarosan meg is szegte a magyar nemzettel kötött
szerzôdést és megtámadta országunkat, elvette függetlenségét, zsenge
szabadságát. A független, nemzeti Magyarország tette helyére – 79 év
után – az eredeti követelések egészét, és eredeti szellemiségét, ekkor
kapta az ünnep az ország függetlenségére, a nemzet szabadságára utaló
lényegének törvénybe iktatását. Sajnos ekkor már a nemzet jelentôs
része idegen megszállás alatt fogadta el a magyar szabadság napja
ünnepét, de azt mélyebben átérezve sokal hûbben megtartotta, mint a
maradék ország népe.

Igazi népszerûséget nemzeti ünnep a Horthy-korszakban szerzett, és ez a
nemzet lelkébôl már kitörölhetetlen lett. A százéves évfordulón a
Rákosi geng sem tehetett mást, munkaszüneti nappá nyilvánította,
egyúttal minden propagandaeszközzel igyekeztek kisajátítani, mint a
„népi demokratikus" forradalom napját. Ekkortól még erôsebben a nemzeti
függetlenség- és szabadságértelmezés erôsödött ennek az ünnepnek a
tartalmaként a lelkekben. Erre 1951-ben visszaminôsítették munkanappá,
és megkezdôdött a félig ünnep, alig ünnep cikk-cakkos története, amit
az ünneplôk rendôri zaklatásának szigora vagy enyhülése jelez.

Még a rendszerváltoztatás érdekében is bevetették március 15-ét. A
80-as évek kádári rendszerének már megvolt a maga látható és
megnyilatkozó ellenzéke, amelynek engedélye volt (mint Hofinak) kényes
kérdésekkel foglalkozni. A közönség részére természetesen bátor
ellenzék voltak, amit érzékeltetett gyakori zaklattatásuk a rendôrség
részérôl. A politikai manipulátorok természetesen nem hagyták
kihasználatlanul a magyar közönség hazafias érzéseit sem. Így a március
15-ei ünnep fontos szerepet kapott ebben a színjátékban, amiben a bátor
szamizdatos ellenzék, köztük Demszky Gábor, bravúrosan szembeszáll a
rendszer erôszakszervezetével, hazafiasan megünnepelni az
elhalványított nemzeti ünnepet, így szembeszegülve a hatalommal. Már
akkor folyamatban volt ezeknek a „nemzeti hôsöknek" nagyközönség általi
elfogadtatása, akik már akkor tudhatták, milyen fontos szerepük lesz a
diktatúra megszüntetése után. Demszky most is hivatkozott rá, hogy
méltatlanul viselkednek vele akik most megzavarják ünneplésében,
merthogy ô bizony akkor is kiállt magyarsága mellett, amikor elzavarták
a Petôfi-szobor elôl. Csakhogy azóta leleplezôdött az ÁVH-s népámítás.

Kôszeg Ferenc (egyik egykori színejátszó) írja a Népszabadság
Online-ban: „A '80-as években március 15-én általában részt vettem a
Petôfi térrôl induló ellenzéki tüntetéseken. Legkedvesebb emlékem 1988
márciusa, amikor a demokráciamozgalom már tízezreket mozgatott meg, s a
hatalom, bár látszólag még szilárd volt, félni kezdett: a sorfalat álló
rendôrök a Bajcsy-Zsilinszky úton riadtan nyitottak utat a közeledô
tömegnek. Aztán ahogy március 15-e egyre inkább állami és pártünnep
lett, leszoktam a részvételrôl… Ôszintén szólva nem hittem el a
nemzetbiztonságiak állítását, hogy [most] azért kell a Kossuth téri
kordont fenntartani, mert szélsôséges csoportok a tér, sôt a parlament
elfoglalására készülnek. 1989-ben azt terjesztették el, hogy
szélsôséges csoportok a Nagy Imre-temetésen készülnek provokációra.
Azóta Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv címû munkájából
tudjuk, hogy a legendát az állambiztonsági szervezet vezetése eszelte
ki. A Miniszterelnöki Hivatalban ma is dolgoznak egykori III/III-asok,
sôt egykori ÁVH-sok is: az eszük járása aligha változott. Az sem
gyôzött meg, hogy a bemutatott dokumentumokat az ombudsmanok is
hitelesnek találták. Az 1989-es mesét is elhitte Mark Palmer, akkori
amerikai nagykövet és a kivégzettek számos hozzátartozója. A rendôrségi
hírek a fegyverkezô szélsôségesekrôl inkább a kételyeimet támasztották
alá: a házkutatások során talált tárgyak alapján a rendôrség nem
kezdeményezte a gyanúsítottak elôzetes letartóztatását. Egy illetékes
rendôr azt nyilatkozta a Klubrádióban, hogy a bíróság akadékoskodását
elkerülendô inkább majd csak elôállítják a potenciális rendzavarókat.
Ahogy 1988. március 15-én kora reggel Solt Ottiliát, Demszky Gábort,
Haraszti Miklóst, Rácz Sándort, Molnár Tamást, Pálinkás Róbertet, Nagy
Jenôt, Gadó Györgyöt."

Szegény Rácz Sándor, milyen társaságba sorolták be.

A mostani szabad demokrata nemzeti ünneprôl a szókimondó Kôszeg Ferenc
írja:

„Lemegyek a térre, hogy meghallgassam Demszky beszédét. A Március 15-e
tér közepe táján ismét kordon. Az SZDSZ meghívója, amely békés és
méltóságteljes ünneplésre invitál, nem elegendô ahhoz, hogy belépjek az
SZDSZ rendezvényére: ehhez a fôvárosi önkormányzat meghívója kell. Nem
engedik be Béki Gabit, az SZDSZ országgyûlési képviselôjét sem.. A
biztonsági ôr megérti, hogy valami nem stimmel, elszalad, majd pár perc
múlva visszajön a jó hírrel: – Maguk ketten bejöhetnek. – Köszönjük,
most már inkább kint maradunk, mondjuk. A fekete overallos biztonságiak
hátán fehér felirat: ELIT VÉDELEM. Irigylem a Fidesztôl az önkénteseit.
Demszky beszédébôl egy szót sem hallunk, körülöttünk az árpádsávosok
ordítoznak. Egy árus zászlókat kínál, a trikolór 1000, az árpádsávos
1500. Valaki megjegyzést tesz az utóbbira, az árus ingerülten rászól:
„Ne rontsa itt az üzletem". A hírekbôl tudom meg, hogy Demszkyt és a
többi VIP-vendéget tojással dobálták meg. Ez a Lelkiismeret 88-hoz
közel álló LECSO kommandó régi, az interneten is meghirdetett módszere.
A rendôrség azonban senkit sem emel ki, pedig a tojásdobálás nem része
a gyülekezés alkotmányos jogának."

„Negyvennyolc nem az utca forradalma volt, hanem reform" – mondta
Gyurcsány Ferenc ünnepi beszédében a központi ünnepségek záró
rendezvényén, a budapesti Mûvészetek Palotájában tartott díszelôadáson,
ahova ugyancsak elôzetesen átadott igazolványokkal lehetett csak
belépni kivételezett elvtársaknak. 1848-at méltatva aláhúzta, hogy a
kereszténység felvétele óta a legnagyobb jelentôségû változás volt
Magyarországon. De rögtön kiemelte, hogy március 15 nem utcai
forradalom volt, hanem elôre kidolgozott reform. „Minden, ami március
15-én történt, már kész volt aznap hajnalban. Forradalmat és
szabadságharcot mondunk, de ugye emlékeznek, minden, amit nagyszerûnek
gondolunk 48-ban, az nem az utcán történt, az március 15-ének hajnalán
már készen volt. Indult a hajó a programmal Pozsonyból Bécsbe."

Mit is akart ezzel mondani? Amit már mondott – nem az utcán kell
politizálni, hanem a Parlamentben. Alig hihetô, hogy tudná az 1898. évi
V. törvénycikk Habsburg füleknek tetszô, a lényeget meghamisító
szolgalelkûségének esetét. Egy vérbeli bolsevista jól ráérez arra, hogy
a mítosztól kell megfosztani a magyarokat, mert attól olyan
kiszámíthatatlanok, bô másfélszázad után is kokárdát tûznek és
százezrével özönlik el az utcákat, tereket.

Bizony-bizony, változnak az idôk. Egykor, vörös zászlók alatt, nagy
tömegeket lehetett kivinni az utcára álságos elvekkel. Ez volt a módja
a kommunista forradalmaknak. A forradalom szó egykor szinte azonosult a
kommunizmussal, de mint minden, ez is hazugság volt náluk. A vörös
évtizedekben a hatalom birtokosai a rendôrséget hajtották a tüntetôkre.
Megfordult a világ, az utca már nem a vörösöké, hanem azok áldozataié.
Nekik nem kell szervezet, nem kell pártkönyv, nem kell agitáció, nem
kell munkahelyi kényszer, hangulatfigyelô besúgók. A mostani tüntetôk
nagyon jól tudják, hogy a nemzetellenes hatalombitorlók a felelôsek a
nép nyomoráért.

Milyen demokrácia az, ahol elzárják az utakat, körülzárják a tereket
ahol az ünnepség lazajlik? De nemcsak ott, országszerte ellenôrzik a
fôvárosba igyekvô utazókat, érezzék, hogy a hatalom szeme rajtuk van
most is, mint az egypártrendszer idején. Nyíregy-házáról indultak
ünneplôk busszal Budapestre, a Fidesz megemlékezésére. Tiszavasváriban
megállították ôket a rendôrök. Mindenkit leszállítottak a buszról.
Minden csomagot átvizsgáltak és kutyákkal kerestek bombát az
utastérben. Odébb, az autópályán motoros rendôrök állították félre a
buszt. Akkor már több busz várakozott a leállósávban. Négyes
csoportokban szállították le az embereket a jármûrôl, mindenkinek
felírták az adatait. Ez így már ismét rendôrállam a javából.

Már tavaly márciusban voltak jelek a kormányzati terror furcsa
módszereire. Szinte jeruzsálemi jelenet volt a nemzeti ünnepen, a
Nemzeti Múzeum tetôhomlokzati árkádjaiban kommandós alakokat láttak az
ünneplôk, amikor a miniszterelnök megjelent az épület elôtt. Azóta
egyre nagyobb egységek jelennek meg a megfélemlítés nyilvánvaló
szándékával, szinte szoktatva az embereket a fegyveres jelenlét
látványához.

„Az állam mint a saját vagy idegen állam lakossága elleni terror
kezdeményezôje, támogatója egyáltalán nem zárható ki a vizsgálódásból.
Emlékezetes az a támogatás, amelyet egyes szocialista országok
nyújtottak szélsôbaloldali és egyes polgári demokráciák
szélsôjobboldali terrorszervezeteknek. A SZU az NDK közbejöttével
ideológiai, erkölcsi, pénzügyi támogatást nyújtott a Vörös Hadsereg
Frakciónak (RAF), a 80-as években a Carlos-csoportnak. Az USA és
Nyugat-Európa abban az idôszakban nyújtott támogatást Szaddám
rendszerének, amikor az saját kisebbségei ellen vegyi fegyvereket
vetett be. A történelemben rendszeresen találkozunk az állami
terrorizmus jelenségével, amely a hatalommal  rendelkezôk utasítására
az erôszakszervezetek által nyíltan vagy burkoltan  gyakorolt fizikai
erôszak vagy fenyegetés a lakossággal vagy annak bizonyos csoportjaival
szemben. (Tarján, 2002) Ennek tipikus példái a francia forradalom 1792
és 1794 év Thermidor hó 9. közti idôszaka vagy a Szovjetunió 1934 és
1938  közötti idôszaka. (Finszter, 2002)" Forrás: Magyar Tudomány,
2005/10 1269. o. Tanulmány Póczik Szilveszter a történelemtudomány
kandidátusa, fômunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet.

A fantázia néha elkalandozik, de a történelem arra tanít, hogy a
hatalom eltorzulhat, és nem válogatós eszközeiben. Félelmetes látvány
volt a különleges öltözetû kommandósok támadása Budapest utcáin tavaly
októberben, és félelemkeltô azóta is a hatalom fenyegetôzése, és e
cselekedetek cinikus igazolása. Még élnek az ÁVH életben hagyott
áldozatai, és ha nem lenne jelen a félelem, errôl az idôszakról is
könyvek jelennének meg, nyilvános emlékezésekben ítélnék el a
bolsevista terror tombolását, mint ahogy más hasonló esetek folyamatos
emlékeztetés állapotában vannak.

Magyarországon nemcsak a rendôrség félelemkeltô a magyarságukat
megvallók részére. Jól meggondolja mindenki, mielôtt kitûz a nemzeti
ünnepen egy kis kokárdát, kis nemzeti színû szalagocskát, vagy
jelvényt, mert az bajt hozhat rá. Ilyen világ van ma Magyarországon.
Más orzságokban, nyugaton mindenütt, a nemzeti jelvények, zászlók a
legtermészetesebb módon megjelennek nemcsak a kabáthajtókán, hanem
ablakokban, házak homlokzatán vagy éppen zászlórúdján, gépjármûveken,
középületeken. Magyarországon a félelem tartja vissza sokakban a
nemzeti színek kitûzését, fôleg a munkahelyeken. A fôváros
fôpolgármestere ebben az évben nem rendelte el a középületek
fellobogózását.

A magyar érzés megvallása elônytelen, alkalmanként veszélyes, mert hol
zsarnokság van, ott zsarnokság van...