A megelõzõ (II. és III.) fejtegetésünkben tág teret adtunk az Árpád-ház tagjai között dúló trónviszályoknak. Tettük pedig két okból. Az egyik az indíték: érzékeltetni akartuk azt a mérhetetlen hatalmat, melyet a koronázás ténye nyújtott a megkoronázottnak. A másik pedig, hogy így vált érthetõvé - az egyébként feltétlenül tisztelni illõ - családi kapcsolatok széttörése.

E sorok írója nem rejti véka alá, hogy a jelenleg a Nemzeti Múzeumban õrzött Szent Koronát a II.Szilveszter pápától küldött koronával azonosítja. Mellõzi mindazon nézeteket, feltevéseket, amelyek ezt tagadják. Bizonyítékul Csomor Lajos ékszerész megállapításait fogadja el. Erre a megfelelõ helyen visszatér.

A Szent Korona történetének elsõ kiemelkedõ pontja az 1000.év karácsonyán, Esztergomban István fejedelem királlyá koronázása. Az utolsó királykoronázás e században 1916. december 30-án történt Budapesten, a híres Mátyás templomban, midõn IV.Károly magyar király nyerte el a Szent Koronát. Talán indokolt, hogy bevezetésként magáról a koronázásról a kialakult szertartásrendrõl korhûen ejtsünk szót.

A koronázás az uralom ünnepélyes megkezdésének és az Egyház áldásának a kifejezõje, tehát nagy jelentõségû esemény. A király ezt a napot tekintette uralma kezdetének, ünnepélyes okleveleinek keltezésében fel is tüntette! Az Árpádok korában már törvényekben szabályozták, hogy ki és hol koronázhat Szt. István koronájával. [Árpádok hagyatéka III., Toboz, 4 (5), 1999.].

Európa nyugati felén István koronázása elõtt már kialakult a koronázási szertartásrend, azaz "ordo". Az ordokat a püspökök számára összeállított szertartáskönyvekben az un. Pontifikálé-kban találhatjuk meg. A többesszám azért indokolt, mivel a szertartásrend idõrõl-idõre változott, finomult. Irányadóvá vált a XIV. században XXII. János Pápa által hivatalossá nyilvánított szertartáskönyv.

A szertartásrend értelmében az ünnepélyes bevonulás után, az oltárra helyezik a koronázási jelvényeket. Szentmise közben a leendõ királyt két püspök kíséri a szertartást végzõ érsek elé. Az érsek felteszi a kérdést: Akarjátok-e királyotoknak a megjelent uralkodót? A jelenlévõk egyhangúan kiáltják: "Akarjuk!" és megéljenzik (vivát!) a leendõ királyt. természetesen a koronázásra meghívottak drágakövekkel ékes ruháikat veszik magukra, a püspökök teljes fõpapi díszben jelennek meg! A koronázás a külsõségekben a pompát tükrözi! Mindez bevezetõje az avatásnak. A szentmise megszakad. A leendõ király ezután a bibliára vagy a koronázási eskükeresztre tett kézzel megesküszik a törvények megtartására a béke megõrzésére, hogy országát a legjobb tudása szerint kormányozza, az alattvalói jogokat tiszteletben tartva. Az esküt követi a királyszentelés. Az érsek Isten áldását kéri és közvetíti a leendõ királyra, aki porig alázva magát az oltár lépcsõjére fekszik, tehát testének teljes hosszában érinti a földet. Majd az érsek szentelt olajjal keresztet rajzol a király jobb alkarjára és a lapockái közé. (A felkenés szimbóluma Sámuel próféta tettét örökíti meg.) A felkent uralkodó így elnyeri Isten áldását, szellemileg átalakul! Az uralkodó belsõ átalakulását - a szentmise folytatásával - a leendõ király átöltöztetésével (a sekrestyébe vezetve) szimbolizálják. A papok hosszú fehér inget adnak rá, az alszerpapok felsõruháját (dalmatica), a kesztyûket, bíborszínû lábbelit és végül Szt. István palástját öltik fel. A felöltöztetett leendõ király visszatér a templomba, az érsek elé. A szentmise ismét megszakad.

Az érsek átadja a kardot, hogy a leendõ király megvédje az Egyházat, a Hazát, az özvegyeket, árvákat, az ország népét. Majd a Pontifikálé legfontosabb mozzanata: a koronázás következik. A jelenlévõ püspökök kezükben tartják az érsek által az oltárról levett koronát, s az érsek irányításátval a leendõ király fejére teszik, mondván: "Vedd az ország koronáját ... értsd meg, hogy az a szentség dicsõségét és tisztességét és a bátorság erényét jelenti ... és az örök üdvösség díjával koronázva vég nélküli dicsõséggel tündökölj ... Ámen!" A korona feltétele az egész ünnepség fénypontja! Ettõl aperctõl kezdve: "Isten kegyelmébõl Magyarország királyává" vált az uralkodó. A jelenlevõk háromszoros "vivat"-ja hangzik el. Majd az érsek átadja a jogart és az országalmát, a trónszékhez vezeti és mondja: Állj itt és tartsd meg mostantól fogva ezt az Isten hatalmából püspökeid által kijelölt helyet!"

A szertartás a "Te Deum"-mal [Téged Isten dicsérünk] ér véget. A késõbbiek során a király részérõl a koronázási hitlevél kiadása kerül be a szertartásrendbe. III. Béla király koronázásakor 1172-ben kiadott oklevele, a hitlevél elsõ csírája. Minderrõl lásd bõvebben Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története címû mûvét (Akadémiai kiadó, 1939.)

A Szent Korona története az Árpád-korban.

A korona az Árpádok korában csak egy ízben hagyta el a Magyar Királyság területét. 1204-ben Imre király meghalt, s gyermeke III.László ellen támadt a nagybácsi, Endre herceg. Az anyakirályné, Aragoniai Konstancia kisfiával és a koronával együtt Ausztriába menekült. A csecsemõ király nemsokára meghalt, holttestével együtt a koronát is visszahozták Székesfehérvárra. Az 1241-42. évi tatárjárás alatt IV.Béla király a koronázó jelvényeket Szent István ereklyéivel együtt az akkor a magyar felségterülethez tartozó Dalmáciába menekítette, ahonnan már 1245-ben visszakerültek õrzõhelyükre Székesfehérvárra.

A Szent Korona története a XIV-XV. században

A korona kalandos korszaka 1301-ben az Árpád-ház kihalásával kezdõdik, amidõn egymás után három trónkövetelõ lépett fel. Az Anjou-házbeli Károly Róbertel szemben 1301-ben Vencel cseh herceg koronáztatta meg magát Székesfehérváron a Szent Koronával. Midõn Károly Róbert kiszorította õt, a koronával együtt Csehországba tért haza. A Szent Koronát átadta újabb trónkövetelõnek.

Ottó bajor herceg, egyben Vencel rokona, miután a magyar urak egy része királlyá választotta, 1305-ben Magyarországra jött. Útjában valahol Bécs és a magyar határ között elvesztette a csobolyóba rejtett koronát. A Magyar Krónika csodának tulajdonítja, hogy a korona keresésére visszaküldött vitézek a forgalmas úton sértetlenül találták meg a csobolyót, benne a koronával. A megkoronázott Ottó a koronával Erdélybe vonult, az erdélyi vajdához, Kán Lászlóhoz, hogy leányát feleségül vegye, uralmát megszilárdítandó. László vajda elfogta õt, a koronát elvette tõle és a megkoronázott királyt futni hagyta. Kán László - a nagyhatalmú erdélyi vajda - helyesen mérte fel az erõviszonyokat, midõn 1310. április 8-án kelt hûségnyilatkozatában Károly Róbert mellé állt.

" ... ettõl a naptól és órától fogva Károlyt Isten kegyelmébõl Magyarország királyának elismerjük, természetes és törvényes urunknak elfogadjuk ... Országának koronáját pedig a kijelölt napig (1310. július 1.) ... neki visszavisszük ... Kelt Szegeden, a Judica me vasárnapot követõ negyedik napon, az Úr 1310.évében."

A Judica me vasárnap a Húsvét elõtti második vasárnap. I. Károlyt 1310. augusztus 27-én, Székesfehérvárott Tamás esztergomi érsek, Szt. István koronájával - immár törvényesen - Magyarország királyává koronázta (3. koronázás). Anjou-házbeli királyaink pompásan kiépítették visegrádi palotájukat és a Szent Korona új õrzési helyéül Visegrádot jelölték ki, meghagyva azonban Székesfehérvárt a koronázás helyéül. I. Károly és I. (Nagy ) Lajos uralkodásának szilárd évtizedei után azonban újabb nyugtalan idõszak következett.

1382-ben Nagy Lajos idõsebb lánya, a 12 éves Mária lépett a trónra. Helyette Erzsébet anyakirályné és Garai Miklós nádor gyakorolta a tényleges hatalmat. A fõurak egy csoportja Nápolyból meghívta a magyar trónra az ugyancsak Anjou-házbeli Durazzói Károly herceget, Nagy lajos neveltjét. Károly - Magyarországon alacsony termete miatt Kis Károlynak nevezték - 1385. december 31-én, Székesfehérvárott magyar királlyá koronáztatta magát, noha felesége ezen tervét kezdettõl fogva ellenezte. Erzsébet, az anyakirályné trónbitorlónak nevezte Kis Károlyt (aki egyébként a Nápoly-Szicíliai királyság uralkodója is volt) fejének a vesztére szervezkedett. Segítségét ajánlotta a nádor Garai Miklós. A merényletet Forgách Balázs 1386. február 7-én hajtotta végre az anyakirályné közremûködésével. A súlyosan megsebesült királyt Budáról - kérésére - Visegrádra szállították. Kellõ ápolás hiányában február 24-én vagy 27-én halt meg. Mivel VI. Orbán pápa 1385. február 2-án õt kiközösítette (az ok: a pápa támogatta Károly nápolyi királyságát, az mégis ostrom alá vette a pápát Nocera várában), a temetetlenül bomló holttestnek IX. Bonifác pápa 1390-91 körül engedélyezte a végtisztesség megadását a Visegrád melletti bencés monostorban.

A hazai nápolyi párt tagjai 1386. nyarán Erzsébet anyakirálynét és leányát, Mária királynõt fogságra vetették. Az anyakirálynét, Kis Károly halálának egy éves évfordulóján leányának szemeláttára megfolytották, õt azonban nem bántották. Fogságából jegyese, Zsigmond szabadította ki, akihez - a korábbi házassági szerzõdés alapján még abban az évben férjhez is ment. Zsigmond ennélfogva magyar királlyá lévén véres bosszút állt a felségsértõkön.

Zsigmond félszázados uralkodása idején a Szent Korona jobbára a budai várban biztonságban volt. Halála után veje, Habsburg Albert lépett a trónra. 1438. január 1-jén koronázták meg. Ezt követõen a korona sem Budára sem Visegrádra nem került, hanem Pálóczi György érsek õrizetében maradt Esztergomban. Albert király csak az érsek halála után vitette át a koronát Visegrádra a várba. Majd Albert király táborba szállt, vérhasban megbetegedett és 1439. október 27-én Neszmélyben meghalt. Özvegye, az áldott állapotban lévõ Erzsébet királyné (Zsigmond király leánya) a koronát maga és születendõ gyermeke számára akarta biztosítani, s a visegrádi vár várnagyává unokatestvérét, Garai László nádort tette meg.

Az ország elõkelõi azonban nem kértek sem az asszony, sem a - még meg sem született - gyermekkirály uralmából. Küldöttség ment I. Ulászló lengyel királyhoz, hogy vállalja el a magyar királyi méltóságot is. Erzsébet ekkor kétségbeesett lépésre szánt el magát: udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval ellopatta a visegrádi várból a koronát! A Szent Korona történetében egyedülálló cselekményrõl emlékirat készült. Kottanner Jánosné szemtanúként, kitûnõ megfigyelõ készséggel, pontos és megbízható részletekkel, érdekfeszítõen mondja el az eseményeket. Az emlékirat német nyelvû. Egyetlen kézirata a bécsi Nemzeti Kövtárban található (2920.sz.). Az emlékiratot nem Kottanner Jánosné kezeírása, hanem egy íródeákkal foglaltatta írásba.

Részletek az emlékiratból:

" ... Cillei Ulrik gróf eljött akkor õnagyságához s együtt megtanácskozták, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a Szent Koronát a visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnõm akkor hozzám jött, hogy én tegyem meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket, mint én, akiben ezen felül még meg is bízik. Én bizony nagyon megijedtem, mert ez súlyos kockázat volt számomra és kis gyermekeim számára s azon tépelõdtem mitévõ legyek? Senkitõl sem mertem tanácsot kérni csak Istentõl ..."

Merész vállalkozás volt és óriási kockázattal járt, hiszen ha hõsnõnket rajtakapták volna a várnagy emberei, gondolkozás nélkül megölik. A korona szent volt, szent tárgyat ellopni - egy pillanatig sem vitás - szentségtörés, semmiféle korabeli bíróság nem hozhatott volna más ítéletet, mint a halálbüntetést. A kockázat vállalását indokolta, hogy Kottannerné nemcsak odaadó híve volt Erzsébet királynénak, hanem bizalmas barátnõje is!

" ... Amikor azután elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten csudatételét véghez vigye, egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a Szent Koronát. Ez magyar volt, ... nak hívták, hûségesen, okosan, férfihoz méltóan fogott neki a dolognak, ... szereztünk néhány lakatot és két reszelõt. ... A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely elsõ bejáratul szolgált a Szent Koronához. Betegsége súlyosbodott ... Ezért vászon kendõcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk ... s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos úrnõnkhöz kell utazniok. ... Az aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába ... Hozzám pedig így szólt: "Asszonyom nézzen utána, hogy világítani tudjunk! " Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát ... odaadtam segítõtársamnak ... neki adtam a lakatokat is ... nagyságos úrnõm kis pecsétnyomóját ... Akkor õ a lakatról a rápecsételt kendõcskét levette ... és keményen dolgozott ... és a reszelés zaja kivehetõen hallatszott. ... én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben kértem Istent legyen mellettem és segítõtársaim mellett. Imádságom végén felálltam. ... Segítõtársam már szembe jött velem azzal, hogy sikerült ... s Szent Korona egészen szabaddá vált ... mindenütt betettük az ajtókat, lakatokat vertünk rájuk ... újra rányomtuk nagyságos úrnõm pecsétjét, a külsõ ajtót bezártuk, visszatettük a kendõcskét ... ahogy a várnagy odatette. ... A Szent Koronát a kápolnán keresztül vittük ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítõvel tartozom, ezt László király nagyságos uram fizesse meg. Itt társam fogott egy vörös bársonyvánkost. ... a Szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta."

A Szent-Erzsébet kápolna a visegrádi vár asszonyházának a földszintjén volt, Árpád-házi Szent Erzsébet (1207-1231) sohasem nyugodott itt. A kápolnából csigalépcsõ vezetett a királyné emeleti lakosztályába, onnan ugyancsak csigalépcsõ az ötszögû torony földszintjén levõ kincseskamra elõterébe. Innen vezetett egy ajtó a királyné kincseskamrájába, sonnan egy újabb ajtó a királyi kincseskamrába, a korona õrzési helyére.

" Már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek és mindenki más is, hogy elinduljanak. ... Mikor készen voltak, hogy útra kelhessünk, az aki velem volt aggódott, fogta a vánkost, amelybe a Szent Korona be volt varrhva, szolgájának a gondjaira bízta, hogy vigye ki a vánkost, ócska tehénbõrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely lelógott, úgyhogy mindenki elkezdett nevetni. ... Amikor odaértünk a fogadóhoz, ahol enni szándékoztunk, a derék fickó fogta a rábízott vánkost és velem szemben letette egy asztalra, így amíg ettünk a szemem elõtt volt. Amikor az evéssel végeztünk a vánkost megint a szánra tette, és a sötét éjszakában tovább utaztunk. Így érkeztünk a Dunához. ... Rámentünk a jégre, úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt ... senki sem került a jég alá, de minden más holmi leszóródott, részben a vízbe, részben a jég alá. ... a legelõkelõbb udvarhölgyeket magamhoz vettem a szánra és Isten segítségével így értünk át a jégen. Amikor Komáromban a palotás házhoz érkeztünk, akkor az aki velem volt és velem együtt szabadult meg gondjaitól fogta a vánkost a Szent Koronával és arra a helyre vitte, ahol jó oldalom alatt volt. ... "

Aznap éjjel (1440. február 21.), amikor Kottannerné és ismeretlen segítõtársa a koronával Komáromba érkeztek, Erzsébet királynõnek valóban fia született, a késõbbi V. László. Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy a magyar trón fiát illeti örökség jogán. Ezért május 15-én megkoronáztatta csecsemõ fiát. A koronázás teljesen szabályos volt. Fehérvárott és a Szent Koronával történt, a szertartást az esztergomi érsek, Szécsi Dénes bíboros végezte.

A fõpapok és fõurak többsége azonban ragaszkodott a már megválasztott Ulászló megkoronázásához. Mivel a Szent Korona Erzsébet királyné birtokában volt, Szécsi Dénes esztergomi érsek Szent István fejereklyéjérõl levett koronával 1440. július 17-én koronázta meg Ulászlót Székesfehérvárott (oklevél kibocsájtása).

I.Ulászló, magyar király a várnai csatában 1444. november 10-én elesett, Hunyadi János kormányzósága alatt a királyi hatalom V. László (Habsburg) királyt illette haláláig (1457). Intermezzo: Erzsébet királyné jövedelme egyre inkább csökkent, így 1441. február 25-én ismét meghökkentõ lépésre szánta el magát., s a Szent Koronát 8.000.- aranyforintért elzálogosította frigyesnek, akit III.Frigyesként emlegetnek a történészek. A Szent Korona most elõször bevonult a Habsburgok kincsestárába, majd ezt követõen még csaknem negyedszázadig maradt III.Frigyes hatalmában. Az ország urai ismételten kérték a császárt, hogy adja vissza a koronát, de Frigyes csak arra volt hajlandó, hogy 1452-ben visszaengedte V.Lászlót Magyarországra. A koronát, mivel V.Lászlót már megkoronázták, nem küldte vele!

Mátyás király, trónra lépte után, szintén megkísérelte az elzálogosított kincset visszaszerezni, sajnos eredménytelenül. Hála Vitéz János diplomáciai ügyességének és Mátyás bõkezûségének 1463-ban sikerült nyolcvanezer ( ! ) - más nézet alapján hatvanezer - aranyért visszaváltani az elzálogosított koronát.

Mátyás király - még a koronázást megelõzõen - 1463 végén Jajca várához vonult, hogy azt a törököktõl visszavéve méltó haditettel emelje a koronázás fényét. Három havi ostrom után Haram bég, szabad elvonulás fejében átadta a várat. Így már semmi sem állt Mátyás útjában, hogy dicsõ haditette után 1464. március 30-án Szécsi Dénes esztergomi érsek Székesfehérvárott, a bazilikában fejére helyezze Szent István koronáját.

Frigyes császár ravaszsága és elõrelátása nem ismert határt. A váltságdíjon felül további szerzõdéshez kötötte a korona visszaadását. Eszerint Frigyes császár és utódai nem tartanak igényt a magyar trónra. Ha azonban Mátyás törvényes utód nélkül halna meg, úgy a korona a Habsburgokra száll, s vele együtt az ország uralma is. Mátyás király - ereje teljében - lévén 20 éves, elfogadta e szerzõdést. III.Frigyes noha jóval idõsebb volt túlélte Mátyást, így a Habsburg-ház e szerzõdésre hivatkozva léphetett fel 1490-ben még eredménytelenül, 1526-ban azonban 400 évre szólóan trónigényével.