|
Alföldi Géza
A patkányok dala
Éljen a halál!Éljen a pusztuáls!
Éljen a szenny,a mocsok,a szemét!
Piszokról,bűzről zengjen most dalunk,
Mert mi vagyunk a kiválasztott nép:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Ahol rothad,erjed,gennyed,ami szép,
S a csatornákban szennyvíz possadoz,-
Vidám dalunkkal odarohanunk,
Hol dögöket az ár hulláma hoz:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Megrágjuk mi az élőt is,hogyha rab,
Ha védelmére nincs már ereje.
A rothadásnak hű színt mi adunk,
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Hogyha új hajót épít a szorgalom,
Ki elsőnek ver benne új tanyát,
Mi vagyunk!Mi!Mind rája rohanunk,
S a korhadásig szétrágjuk falát:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
S ha málló roncs,mert szétrágta fogunk,
A süllyedést mi tudjuk legelébb,
El is hagyjuk,haj,futva rohanunk,
-Míg életet remél a kerge nép,-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Ahová egyszer betettük a lábunk,
Minden szépet és jót szétrombolunk,-
Erre rendelt a sors,Dicső Fajunk!-
Nincs,amit szét nem rág éles fogunk:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Szétrágunk mi Istent,templomot,hazát,
Családot és a szent becsületet,
Szennyes a bőrünk,szagunk és szavunk,-
Mégis urak e nagy világ felett:-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Átkoz,sároz,mocskol,hej a balga nép.
Kiirtana,de ki nem irtható,
Csak gyarapszunk,de ki nem halhatunk,
-A tisztaság is hiábavaló,-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
S míg a világ világ,mi csak leszünk!
Rombolunk,irtunk,rágunk,szennyezünk.
Mindig a világ réme maradunk,
Mert a sátán,a bűn,a szenny velünk:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Te hülye,ki szebb jövőről álmodol,
Vedd le előttünk gyűrött kalapod,
Tedd Istenné rút,utált alakunk,
S tőlünk a hírt,a fényt is megkapod:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Mert Isten nélkül felépülhet a világ,
De patkány nélkül nem élet a lét,
S mi kegyelmet az égnek sem adunk,
Dalold hát hittel fajunk szent nevét:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
A szobrunk álljon minden utcasarkon,
Költő csak rólunk zengjen éneket!
Az ég üvöltse dicsérő dalunk,
Mert úr lettünk az ég s a föld felett:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
**********************************
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
*******************************************
Ha nálunk született volna...
Népszámlálás volt Betlehemben, –
így szól a Karácsony története, –
s akkor született meg egy istállóban
az Úr egy Fia, – Mária Gyermeke…
Nem volt, ki szállást adjon nékik.
Barmok lehelték rá a meleget.
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója,
Meséli a monda… Mert ott született!
De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon ha született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
így szólna ma a bibliai monda:
… Rozál épp az udvart seperte.
János meg a jószágnak almozott.
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A Puli, az meg hátul kalandozott.
Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát
S a kerítésen át József beköszönt.
Rozál fogadta hangos szóval:
– Mi szél sodorta erre kendteket? –
– Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony
s pihenni kéne, mert – ránk esteledett.
Kerestünk födélt a korcsmában.
De szállást a bérlője nem adott.
Hej pedig az asszony az utolsóban van már,
de hiába – nincs pénz, mert szegény vagyok…
Már istálló is elég lenne,
Csak tető legyen már fejünk felett… –
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta,
Bodri a kiskapuig settenkedett.
– Takarodsz vissza, beste lelke!
Kerüljenek csak kietek bentébb!
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál.
Hogy elfáradt, szegény!… Eszem a lelkét!…–
Szélesre tárta a kiskaput.
Mária arca, mint viasz: sápadt.
– Ne ugass már, Bodri!… Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!
Jöjjön csak, lelkem, segítek én…
Támaszkodjék rám!… Óvatost lépjen!…
Úgy-úgy, lelkem!… Kend meg csukja be csak a kaput,
de siessen, oszt maga is segéljen!…–
János is sebten előkerült.
Kemény keze még a villát fogta.
– Utasok… Nincsen szállásuk… S beteg az asszony…
Behívtam őket…– Mért ne tettek volna?
– Az asszonynak vess tiszta ágyat!
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál…
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!…–
A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal máris kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.
Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja,
Hogy János a szobába épen befűt.
A kemencében lángolt a tűz.
Rozál az ágynál csendesen állt ott
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga,
Mint békesség, csendesen leszállott…
Kint az égen holdfény ragyogott.
Házra, tájra ezüstszín-port hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett a régenvárt Kisded…
A szomszédságból akadt bölcső…
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában,
a kis teknő körül szép kör-alakban…
Jaj de szép… s fiú!… Nézd csak, apjuk!…
Ujjongott Rozál, míg óva mosta…
És ígyen született meg az Isten Gyermek…
… Már… hogyha nálunk születhetett volna!…
1948. december 24.
*******************************************
Még él a faj
Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:
Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.
Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot.
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz....
...Nyúlós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb áldozatot.
S ez a tiszta arc, ez mindig örök,
Évezredek óta mindig ilyen,
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten izen,
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszen a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.
Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét.....?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán,
De arcán az Úr keze szentelt jelét?
Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérünk, hogy tudjuk, hogyan!
Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A "szent szabadság áldott hajnalán"
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: F A J !
Aki a helyünkre lép
A legendák népe vagyunk.
Legendák ködéből
jöttünk ide,
s ha egyszer kihalunk
innen,jaj annak,
aki helyünkre lép,
megölik az itt maradt
magyar legendák,
magyar mesék!
**********************************
Csak a gyökér kitartson!
A Fa névtelen gyökereinek ajánlom
Kint a szőlőnkben,emlékszem rája,
Deszka kunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.
Ha vihar támadt,-szőlőkötözéskor,-
Dörgött az ég,csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Bebújtunk a kunyhóba.Onnan méztem,
Miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste.
Vajon,elbír-e a széllel?
Recsegett,ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió,áldott termése,
Mozgott a föld is,ahogy a vihar rázta:
De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott diófája.
Csak a gyökére kitartson!…
Még ma is hallom,-
Motyogott nagyapám,
S nem lesz baj,gyerek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is nő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának,kisunokám vége!
Most is vihar,szél tépi,rázza,
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves,öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
Tapadnak a földre,hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon:dió,levél,ágak…
…Adja,Uram,elég erőt a harcos diófának!
Lehull ezer dió,millió lesz holnap,
Letörhet száz ág,ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha újtavasz zsendül,kifakad!
Uram,csak Te lássad,
Hogy ezen a véres,küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!
A gyökér kitartson!
**********************************
Én tovább nem hazudok!
Ülök a magyar éjszakában,
Fölöttem fénylő csillagok.
A hold fényében túl a réten
Ezernyi virágszín ragyog.
Balzsamos szellő táncol a réten,
Lelkem az égen andalog.
Nincs boldogabb nép a világon,
Mint mink vagyunk, a magyarok!
Előttünk gazdag, szép jövő áll,
A múltunk büszke óriás,
Az életünkre Isten lelke,
Óva, féltve jól vigyáz!
Pihenj csak népem, áldott az álmod,
Te érted, véled szép a lét,
Tiéd az égen minden csillag,
S csak neked szép ott fent az ég...
Nem! Tovább nem folytatom!
Nem ámítom magam és másokat
De beleordítom a hallgató éjbe
A sötétségbe, a feketeségbe,
Hogy hazugság minden csend és béke,
A kertek alatt a halál leskel.
Álmodnék, jaj, de nem tudok.
Ha elátkoznak, megölnek érte,
Felordítom a magas égre:
- Én tovább nem hazudok!
Nem festem rózsaszínnel a jövőt,
Mert fekete és gondokkal tele.
És nem szellő száll a magyar réten,
De az elmúlás lehelete!
Nem virágillat, amit érzek,
De felbomló testek bűze kísért az éjben,
Látom az égő házak lángját,
Megölt magyarok tenger hulláját
A gyilkos csizmák feltúrta réten,
Látom a nyomort, ami ránk szakad,
Hogy nem lesz magyar, csak szolga, vágott,
Hogy megölnek a mérgezett álmok,
Hogy beér a halál, hiába futok,
Ha nem ébredünk, mindennek vége,
S ha megöltök is, elűztök érte
Beleordítom a magyar éjbe:
- Én tovább nem hazudok!
Nincsenek fölöttünk fénylő csillagok,
De fekete felhők szántják az eget,
Nem hold fénylik az égről a rétre,
De égő házak, városok fénye
Vetődik fel a felleges égre
S táncol lidércként a fejünk felett.
Nem vár ránk boldog, szent jövő,
De küzdelem lesz, nyomor és átok,
Hontalan százezreket látok,
Bilincset, börtönt, bitót, korbácsot,
Síró anyákat, árva gyereket,
Hogy gyűlölet a megjátszott szeretet,
Hogy hazug, álnok rablók a barátok,
Hogy csalás az imát mormoló kegyelet,
Nem igaz, hogy a fellegek felett
Isten szeme vigyázza léptünk,
Hogy harcol a Jog, az Igazság értünk.
Halálra ítéltek! Ez amit tudok.
Emberek, magyarok, árva népem,
Ébredj a hazug, hallgatag éjben,
A végzet leskel ránk, tudom, érzem!
S minden hiába, amiért éltem.
- Én tovább nem hazudok!
Ébredjetek, tanyák és városok,
Istállók és apró kis műhelyek,
Hivatalok, gyárak, tanyák, üzemek,
Itt az éjben a szörnyű üzenet,
Hogy jaj a magyarnak, végünk, végünk,
Ha tovább álmodunk, ha alszik a vérünk,
Ha nem látjuk, hogy mi fenyeget,
Ha nem védjük a magyar gyerekek,
A magyar anyák, és mi férfiak
Csak vicsorgunk egymásra semmiség miatt!
Ha nem találjuk meg egymás kezét,
Nem holnap, nem holnap, de ma még,
S nem állunk a gátra testtel, vérrel,
Ősök, hősök alkotó hitével,
Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,
Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!
Végünk! Végünk! Úgy írtanak ki aljas gazok,
Álcázott barátok, álcázott magyarok,
Hogy az Isten se leli egyetlen porunk,
Ha tovább alszunk, ha tovább álmodunk!
Mert részünkre az égben csak pusztulás jutott,
Ébredjetek, tanyák és városok!
Felébredtem, tovább nem álmodok.
De minden álmodót, szívből átkozok.
Ordítok, ahogy csak tudok:
Hallgassatok rám! Árva népem,
Halál les ránk e szörnyű éjben,
Háztól házig jajgatva futok!
Itt a vég! Itt a végzet!
Lássátok, hogy mit rejt az élet!
Az igazat mondom, ifjúnak, vénnek:
- Én tovább nem hazudok!
***********************************
Krisztus él!
Uram,én láttam a halálod.
Tudom,hogy az élet így véget ér.
És mégis hirdetem,Jézus,látod:
nem halt meg a Mester,
de százszor és ezerszer:
Krisztus él!
Átdöfhették lándzsával szíved,
kifolyhatott a tiszta drága vér,
de itt hagytad ránk az örök hitet,
s bár többé nem látom,
de szent hittel állom:
Krisztus él!
Korán vigad kufár és bakó!
Hogy mindennek vége,csalfán remél,
mert a lélek nem e világból való,
és a Mester lelke,
az Írás,s az Eszme:
Krisztus él!
Golgota csak új hitek forrása.
Belőle új célok új sarja kél.
S nem borul rá a halál homálya,
mert hitben és tettben,
százszor fényesebben:
Krisztus él!
Nem haltál meg,halálbaűzött.
Egy-egy új Krisztus lett minden csepp vér!
S kit Golgotára az Isten küldött,
nem halt meg a Mester,
de jobban s ezerszer:
Krisztus él!
***********************************
Fegyvert adjatok!
Uram, ki mindig mellettem voltál,
Nehéz napokban, vad csatákon,
Adj erőt ma, hogy gyönge hangom,
Ezer határon által szálljon!
Átrohanjon a széles tengeren,
havas hegyeken, pusztaságon;
Földet rázó szörnyű sikollyá,
Vagy szívig érő jajjá váljon!
Hogy meghallja asszony, gyermek, férfi,
Meghallja minden: élő s halott…
Ne szép szavakat, enni, inni:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Egyétek meg a sonkát magatok!
Más se kell! Hol száz tank öldököl,
Láda narancs, datolya helyett:
Férfi kézbe száz páncélököl.
Rabságban nyög az árva szép fajom,
Még az Úr is sírva sír velünk.
Elveszünk a csak imák között,
Hogyha végre nem lesz fegyverünk.
Dicsérettől, jótékony csomagtól
Fel nem támad egyetlen halott,
Dicséret és csomagok helyett:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Járunk, ha kell, rongyokban és éhen,
Lakni nyirkos pincékbe megyünk,
Hogy csak akna és golyó legyen,
S minden kérő kézbe fegyverünk!
Gyűjtötök ma iskolára ezren.
Meghajtom magam előttetek,
S hogyha közben elpusztul e nép?!
Minek tanul magyart a gyerek?!
Kiirtanak odahaza mindent.
Nem marad, ki rátok hallgat ott.
Bús halál karmából hirdetem:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Nincs reményünk többé semmi másban,
Nyugat nékünk hiába mesél.
Rádiótok bíztató szava
Egyetlen gramm puskaport nem ér.
Nem kérünk mi semmi biztatásból.
Biztatást… azt még mi adhatunk.
Népünk szörnyű pusztulása láttán
Lassan-lassan elborul agyunk.
Van még tisztesség a szívek mélyén?
Marx tana egy csöppet még hagyott?!
Halottaink, élőink nevében:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Népünk színe-java részben holtan,
Részben szétszórták bűnös kezek.
Rajtunk sunyi gyilkosok urak.
S halálharang kong fejünk felett.
Halálhörgés ma az egész ország.
Nyugaton ezt tán nem hallani!?
Semmit nem jelent néktek e nép:
Merjétek már nyíltan vallani!
Mondjátok, hogy leírtatok bennünk,
Nem érdekel, hogy egy nép halott.
Hogyha harcra gyávák lettetek:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Nincs a hősnek többé már értéke?
Krisztus tana immár nem erő?
Nem indít meg senkit köztetek
Önvérében szótlan szenvedő?
El mertek még imádkozni menni?
Becsületről szátok még dadog?
Hol vannak a „keresztes vitézek"
Büszke, „nagy" szabadság-lovagok?
Hogyha nem rohadt még itt kint minden,
Nézzetek rám! Csupa seb vagyok.
Ne hagyjatok elpusztulni így:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Aztán nyugton menjetek egy bárba,
Samba, bamba rumba táncotok,
Rikoltása szálljon vígan, és
Mit bánom, ha mind-mind tántorog!
Megvívjuk a nagy csatát magunkban,
Száz pokol sem bírhat el velünk.
Értékes bőrötök mentéséért
Számlával mi sohasem megyünk.
Éljetek jómódban, gazdagságban,
Gyémántból legyenek ablakok,
Nekünk csak a szabadság kell, de:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Több kérést nem hallotok már tőlem.
Utoljára sír fel most szavam.
Hagyjátok a nagyképű beszédek:
Egy ország tűnik el nyomtalan!
S ha idegen nem segít már rajtunk,
Vannak még itt távol magyarok?
Értsétek meg ti legalább szómat!
Tegyetek s ne válaszoljatok!!!
Hallgassatok, tegyetek csak szótlan.
Árva népem küldöttje vagyok.
Véreitek üzenetét hoztam:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
