Hajdanában-danában, a réges-régi világban II. András királyunk uralkodása idején - akit II. Endrének is neveznek - történt az alábbi eset. A felséges úr nagyon szeretett vadászni ...Különösen szerette a vadregényes Karancs-hegységet... Nem múlt el ősz, hogy a király ne vett volna részt a szarvasbőgésen. Ilyenkor könnyen sebezhetők a hatalmas, agancsos bikák, akik bánatos, elnyúlt bőgéssel hívják szerelmi találkozásra a kecses szarvasteheneket. Ezen időtájban csodálatos az erdő! A színarany, a bíborvörös avagy a kékesen-lila levelek kókkakoznak az őszi verőfényben... Alkonyatkor már csípős szél zúdul le a Kárpátok felől, s ilyenkor a szarvasok csapatostól mennek inni, a forrásokhoz, a csermelyekhez, a csörgedező patakokhoz.

Egy ilyen alkalomkor történt, hogy András király (de nevezzük őt Endrének), egy pompás 12 agancsos szarvasbikát nyilazott le. Hatalmas ünneplés vette körül a felséges urat, s a királyi udvar vadászai - elsősorban a nagyúri előkelőségek - hangos éljenzéssel éltették Endre urat, a magyarok szeretett királyát. Az erdő ilyenkor már hűvös volt, ezért attól jó távol, egy kies völgyben egy nagy rét szélén verték le a sátrakat. A király kuktái a vastag, kiálló ágasokra akasztották fel a nagy vaskondérokat, avagy a kisebbfajta bográcsokat, amelyekben hamarosan rotyogott a vadasan elkészítendő, finom szarvaspürkölt. A gyenge gyomrúakat fácánpecsenye, sültkappan, és más egyéb ízletes falatok várták, azt estebéd alkalmából. A rét szélén állították fel a hatalmas kecskelábú asztalokat, amelyekre más finomságok is felkerültek. (Herőce, fánk, túrós rétes.) Mindegyik étel egytől- egyig olyan, amire jól csúszik a bor, az esztergomi királyi szőlők éppencsak-hogy kiforrt leve. Az ónkupák gyakran összeütődtek, s éltették a királyt, aki nemcsak jó uralkodó, hanem ügyes vadász is. Nemsokára magyar igricek - majd a felséges asszony kíséretével jött katalán lantosok is - dicsérték Endre urat.

- Nagy kár, hogy nincs közöttünk a felséges asszony! - kiáltá kissé kapatos állapotban Gyarmat vidékének ura, Balás báró.
- Ő valóban nincs jelen, mivel gyengélkedése miatt nem jöhetett - mondta a király.
- Ám ez a nagy ékköves gyűrű, mely a jobb ujjamon van, őt mindig eszembe juttatja. - s aztán a felséges úr gyenge csókot lehelt a gyűrűre.
- Csodálatos darab! - felelte egyszerre több báró is, miközben kézről-kézre adták a királyné által adományozott, s a katalán ötvösmesterek készítette, pompás ékköves gyűrűt.

Egész álló éjjel vigadozott az udvar, ünnepelte a ritka zsákmányt ejtő királyt. Hajnaltájban, amikor már pirkadt a Cserhát dombjai felől, Endre úr két testőrzőjével sétálni indult a környékre. A hajnali hűvösség igen jól esett a király kissé kapatos fejének, s mélyeket szippantott az üde, kora őszi levegőből... Majd megropogtatta izmait. (Férfikora legszebb idejében volt a felséges Endre úr, még alig múlt el mögötte négy évtized.) Vidám kedvvel hordozta körül a tekintetét... És ahogy jobban körülnézett, meglepetten fedezte fel a rét szélén csillogó, szép nagy tavat.

- Akár meg is mártózhatnánk benne - szólalt meg váratlanul a király.
- Azt ugyan nem ajánlom, nagyuram, hiszen októberben már igen hidegek a tavak - szólalt meg szerényen az egyik testőr.
- Mártonnak igaza van, nagy jó uram - tette hozzá a másik dárdás vitéz.
- Nem lenne jó, ha betegen vinnénk haza kegyelmedet. Bizonyára meg neheztelne ránk a felséges asszony.
- Az könnyen lehet - merengett Endre úr. - A spanyol vér könnyen felforr - és szinte maga előtt látta az éjfekete hajú, dióbarna szemű, csaknem kreolbőrű szépséges hitvesét.
- A katalán, ha szabad ezt említenem felségednek - javította ki az egyik testőrző. - merthogy a felséges asszony nem szereti, ha spanyolnak tartják.
- Hiszen valójában nem is az - helyeselte a király. - De ki tudja pontosan számon tartani ezeket az ibér népeket?

Amíg így beszélgettek a király és a két testőrzője, a közeli fűzfabokorból váratlan előbukkant egy éltes ember, aki a fa tövétől eloldott egy csónakot... Majd gyorsan egy nagy hálót dobott be a tó vizébe.

- Héj, földi! Evezz felénk egy pillanatra! - kiáltott neki Endre király.
- Nem bánod meg!

A halász, aki nemcsak kissé nagyot hallott, hanem talán rosszul is látott, nehezen vette észre a kiabáló, integető királyt. Végül a két testőr odaszaladt hozzá, s elmagyarázta neki, ki és mit akar vele? Az erősen ősz, kissé már koros ember látható igyekezettel evezett a part felé, majd odaérve menten térdre esett a csónakban a király előtt.

- Állj fel, jóember! - szólott hozzá a felség. - Ha nem lennénk terhedre, vigyél át a tó másik partjára... Szívesen csónakáznánk egy kicsit.
- Szívesen, nagyuram - szólalt meg a csónakos, éltes halász, aztán a partközelbe egy vastag, gerendákból készült kis mólóhoz evezett.
A két testőrző dárdás ment előre, majd óvatos udvariassággal besegítették Endre urat a csónakba.

Jó ideig csendben, némán siklottak a hosszú és széles tó vizén.

- Ki a te uraságod? - fordult egyszer csak a halász felé a király.
- Az én uram, Szécsénben lakik - felelte akkurátusan az öreg.
- De a nevét - bocsásson meg kegyelmed - nem tudom.

A haljárandóságot, no meg a pénzfizetést is az asszonyom intézi. Ő elég éles nyelvű, cserfes fejérnép. A számadók tartanak is tőle! He, he, he! - tette hozzá nevetve a kissé koros halász. Ezen a király s a két testőrző is elmosolyodott. Így békésen csónakáztak egy jó darabig, amikor váratlanul megszólalt a király:

- Szeretnék egy kicsit evezni - fordult a halászhoz.
- Szívesen átadom a lapátot, ha felséged ért az evezéshez.

Nagyot nevettek ezen mind a hárman... Jól tudták, hogy Endre úr nemcsak a Dunán, hanem már az óceánon is evezett.

- Hallod-e, jóember, derék halász - fordult ismét az öreghez a király.
- Hallottál-e már arról a nagyvízről, amit tengernek, vagy másként óceánnak neveznek?
- Hát hogyne hallottam volna! - vágta ki a halász.
- Sok mesében szerepel az Óperenciás-tenger, ahol a világ vége van!
A két testőr - akik már a királlyal együtt megjárták Katalóniát, sőt a spanyol tengerben is fürödtek - hatalmasat kacagtak ezen.

- Mi ugyan nem láttuk ott a világ végét - magyarázta az egyik testőrző. De valóban lehet, hogy valamelyik tenger végén csakugyan ott van!
- No, ugye! Nem kell mindjárt kinevetni az öreget - méltatlankodott a koros halász.

Endre úr, a magyarok szeretett királya határozottan élvezte a disputát, s nagy széles mozdulatokkal - szinte mindenről megfeledkezve evezett a hűs vizű, októberi tavon. Jó félórát evezhetett már a király, amikor a csónakkal a túlsó partra értek. Szép ligetes, rétes táj terült el előttük... Nemsokára kolompszó hallatszott, és egy nagy nyáj, fehér szőrű marha-csorda közeledett feléjük. Két nagy, lompos szőrű komondor kísérte a nyájat, s egy szinte tejfeles szájú legényke hangos „haj, né”, „haj, ide”- kiáltásokkal terelte a jószágot, miközben nagyokat csattintott a karikás ostorával.

- Mennyi sok jószág van ezen a vidéken - szólott örömmel a király, mivel jól emlékezett, hogy tegnap is legalább három juhnyájat látott.
- Talán szántani-vetni nem is igen tudnak e tájon - magyarázta az egyik testőrző.

Hanem ekkor váratlan kürtszó harsant mögöttük, és egy lovas hírellő reggeli lakomához hívta a királyt.

- Ne várjanak rám az urak - üzente vissza az udvari kíséretnek. - Valószínű gyalog térek vissza a vadász-szállásra... Szeretek gyönyörködni országom, s népem szépségeiben.

Az sisakos vitéz udvariasan fejet hajtott, majd lovát megsarkantyúzva tovaügetett. Endre úr pedig betartotta a szavát... Gyalog indult neki egy fás-dombos emelkedőnek, aminek a tetején - mint a mesében - fehér falú, fazsindelyes házikó látszott.

- Valami tanyaféle - szólalt meg az egyik testőrző, aki Károly névre hallgatott. (A nagyapja valaha a Carol nevet viselte, s mint frank jövevény-vitéz szolgált az Árpádok seregében.) Csakugyan egy hegyi tanyára értek, ahol a fazsindelyes ház szomszédságában hosszú, szalmatetős, juhhodály tátongott üresen.

- Úgy látszik kint legeltet a juhász - állapította meg a király. - Vajon van-e még juhsajtjuk?
- Októberben már ritkán fejnek - magyarázta Károly vitéz. - De begyúrt juhtúró bizonyára kerül. (A király ezt a „begyúrt juhtúrót” nem értette, de a testőrző hosszan elmagyarázta, hogy a juhsajtot lereszelik, nagy fakádba beletapossák, vászonkendővel leterítik, s az így begyúrt túró akár a jövő nyár elejéig is eláll.) Hamarosan be is nyitottak a takaros, fehér falú házikóba... Pirospozsgás, bőszoknyás menyecske forgolódott a pitvarban, s éppen kenyeret dagasztott.

- A juhász számadót keressük - kezdte köszönés után a király. - Vándor vitézek vagyunk, és juhgomolyát szeretnénk vásárolni.
- Juhgomolyát? - kérdezte csodálkozva a menyecske. - Iszen október van!
- De begyúrt juhtúrójuk csak vagyon? - tudakolódott a felség.
- Az igen - igazította meg a fejkendőjét a menyecske. (Mivel éppen félrecsúszott a dagasztástól.)
- Csakhogy azt ádvent napjánál hamarább nem bontjuk fel!
- Az pedig jó messzi vagyon még - így a király.
- Csakugyan messze van, s én az uram nélkül különben sem vendégelhetem meg kendeteket!
- De mi! - kiáltotta egyszerre a két fényes ruhás testőrző.
- Hagyjátok - intette le a király. - Még mi sem okozhatunk családi háborúságot.

A két testőrző egymásra nézve hallgatott, s ugyancsak elcsodálkozott.

- De egy italvizet csak kérhetünk - szólalt meg újra a király.
-Már hogyne - szíveskedett a menyecske. - De ha szeretik a zsendicét, a kishordóból önthetek kegyelmeteknek.
- Hát elébb vizet iszunk - így szólott Endre úr. - Majd aztán megkóstolhatjuk azt a különös zsendicét.

Ezután a három vendég - a király és a két testőrzője - a pitvar végében lévő kecskelábú asztalhoz telepedtek. A menyecske pedig gyorsan kiszaladt a házikó mögött lévő, félig a földbe süllyesztett pincébe, ahonnan jó fertályóra múltán két cserépkorsóval tért vissza. (Az egyikben friss kútvíz, a másikban savanyú ízű savólé, szóval zsendice volt.) Előbb a király, majd a két vitéz ivott a két korsóból.

- Ha kegyelmetek várnak egy jó órát, az uram is hazatér a legeltetésből, no meg a kemencében is megsül a túrós lepény.
- Megvárjuk - szólalt meg Endre úr, a két testőrző nem kis csodálkozására.

A fiatal menyecske ezalatt kiszaggatta a kenyértésztát, és kisebb-nagyobb szakajtóba rakta azokat... Ezután az udvaron lévő félhajtós kemencéhez sietett, amit száraz gallyakkal egy-kettőre befűtött.

- Hanem legények! Dologra! - parancsolta hirtelen a király, majd a két testőrzőnek az udvari kemencéhez kellett cipelnie a szakajtókat a kenyértésztával.
- Nohát, két ilyen daliás segítségem sem volt még! - állapította meg a menyecske kipirult arccal.

A király gyönyörködve nézett végig az egyszerű, de mégis nemes szépségen.

- Valami szép emléket kéne adni neki - gondolta a király s azon töprengett, mi légyen az? Arany? (Dehát azt nem illik adni egy rendes asszonynak... Még félreértheti a férjura...) Gyűrűt?...Azt lehetne éppen...De csak a feleségétől kapott, drágaékköves, katalán gyűrű van az ujján.(És ekkor a király odanyúlt, hogy megfogja, megtapogassa a kincses jószágot.) Ment...ment az ujja, de a gyűrűt nem találta.
- Hová csúszhatott? - kérdezte hirtelen önmagától, majd hirtelen sorra vette jobb kezének mind az öt ujját. De a gyűrűt nem találta sehol!
- Álmodom én, vagy ébren vagyok? - döbbent bele a keserves gondolat... Aztán átkutatta az összes zsebeit, a tarsolyát, a süvegét...De a gyűrű sehol!... A gyűrűt nem tette el sehová!... A gyűrű elveszett!... Király létére nagy hirtelen olyan félelem fogta el, amit még életében sosem érzett.
- Mit mondjak majd kedves hitvesemnek, hogy hová tűnt a tőle kapott ékköves gyűrű? - döbbentette meg e gondolat. - Hát ilyen az én hűségem iránta?... Hát így vigyázok én az ő ajándékára?
- Vitézeim! - fordult hirtelen a két testőrzőjéhez. - Nagy szerencsétlenség ért engem... Eltűnt a feleségemtől kapott gyűrűm! Vajh, nem tudtok róla valamit? Vajon, mikor láttátok utoljára?
- Én a tavon még láttam a felséged ujján. Épp akkor, mikor evezni kezdett.
- Ördög, pokol! - kiáltott fel Endre úr. - Akkor az a vízbe esett!
- Az bizony könnyen lehet, tette hozzá Károly, a másik testőrző.

A juhászné, a pirospozsgás menyecske érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyideig csendben volt, de végül mégsem állhatta meg szó nélkül.

- Pedig ez a tó, a szóbeszéd szerint feneketlen...Szóval olyan tengerszem.
- Ördögadta, teremtette - mordult fel a király. - Nekem ezt a gyűrűt ki kell halásznom... Különben veszélybe kerül a boldogságom.

Elámult erre a menyecske, hát hiszen a boldogság nagy szó...Még ilyen nagyuraknál is.
(Noha nem tudhatta azt, hogy a magyarok királyával áll szemben, de azt sejtette, hogy valami igen nagy úr lehet, hiszen csaknem színarany a ruhája!)
Ezután a királynak nem volt nyugta a hegyi tanyán!

- Azonnal keríts lovat, és tudasd a történteket az udvarral!
Minden vadász, akinek lova van, járja be a környező településeket! - fordult izgatottan az egyik testőrzőhöz Endre úr. - Hirdettesse ki a falvak bíráival, hogy akinek csáklyája van, vagy hálója, szóval valami halászó szerszáma, azonnal jöjjön a tóhoz, és eresszen le horgot a mély vízbe.

A Márton nevű testőrző - aki szintén gyalog érkezett a királlyal - bizony nem tudott lovat keríteni, csupán a juhász egyik szamarát lovagolhatta meg. Így bizony késő este lett, mire a királyi vadásztársasághoz ért... A tarka népség széles jókedvében volt, nagyokat kurjongatott, s kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint a királlyal törődni. Az udvarbíró - bizonyos Kelemen úr - meglepetten hallotta a hírt, s magában ezt gondolta az éltes ember:

- Ez a király is megülhetne már a fenekén...Ez mindig kóborol, mindig kíváncsiskodik.: És most itt van, elvesztette a feleségétől kapott gyűrűt! Most meg aztán mi kereshetjük!

A beborozott, vidám, vadászó királyi udvar nagyon nehezen adta rá a fejét, hogy most, éjnek évadján menjen a környékbeli néphez, s azokat a király gyűrűjének a megkeresésére hajkurássza! (Sokan nem is törődtek vele, hanem sátraikba húzódva hamarosan mély álomba merültek.) Már jó hajnal lett, mire a király az egyik testőrző és a juhász társaságában megérkezett.
(Az történt ugyanis, hogy a király lovászmestere, több legény kíséretében a tó mentén a király keresésére indultak, magukkal víve egy mént is, amelyre a király ráülhetett volna, ha éppenséggel megtalálták volna a felséges urat.)Endre úr nagyon mérgesen
tapasztalta, hogy az udvari urak a bortól elnehezülve a sátraikban alszanak.

- Kelemen uram - fordult nem kis bosszúsággal az országbíróhoz.
- Látom, kegyelmed nem boldogult evvel a léha népséggel!... De azért megparancsolom, hogy a lovászaim azonnal menjenek a környékre, Szécséntől Gyarmatig, és a bírák küldjenek ide csáklyás és halászó embereket... Annak a gyűrűnek meg kell lennie!

Ezután a király lovászai csakugyan benyargalták a környéket, hogy a gyűrűt kihalászni hívják az embereket. A helység lakói közül sokan ámulva hallották a hírt, hiszen arról sem tudtak, hogy a király e vidéken jár. II. András királyt, szóval Endre urat azonban szerette az ország népe... Hamarosan teknőkkel, csónakokkal „ladikoztak” a tavon, csáklyákra szerelt hálókkal, kötélre kötözött favödrökkel. (De olyan fiatalember is került, aki noha nem volt búvár, de jól úszott, és bemerészkedett a tó fenekére.) Három nap és három éjjel - megállás nélkül - keresték a király gyűrűjét a környék lakói. És csodák csodája!... Harmadnapra előkerült... Hogy ki találta meg? Csáklyás halász, avagy a búvárkodó fiatalember?... Arról nem szól a fáma! Márcsak elég az, hogy a király ékköves-címeres, szép gyűrűje előkerült a tó mély vizéből!
Endre király öröme, boldogsága határtalan volt!
Hálából - még azon nap estéjén - minden keresőt vendégül látott... Hatalmas bográcsokban főtt a birkapörkölt, amit a közeli tanya juhaiból főzetett a király... Bor is került bőven, de még táncra is perdültek a népek... Ugyancsak szólt a duda, a furulya, no meg sokféle síp! No, egy szó, mint száz a király örömében nagy lakomát adott a kereső nép tiszteletére... Pár év múltán pedig - a tóhoz nem messze - hálából egy templomot emeltetett Endre úr... Aztán évek multával a templom körül benépesült a terület.
Hogy a tó mikor, s miként száradt ki, arról nem szól a rege! Arról azonban igen, hogy idővel a tó helyén felépült egy falu, amit Endre királyról Endrefalvának neveztettek, és akinek híre-neve a messzi múltból is, beragyogja azt.