A szláv népek eredettörténete.

 

Az indoeurópai nyelvcsalád egyik legnépesebb ágát adó szláv népek eredettörténete legalább annyira kidolgozatlan, ezért vitatott, mint a magyar nép történelme. Az igazság abban keresendő, hogy a sok történészi felfogás különbözősége okán a valódi eredettörténet is feldolgozásra került, csak az érdekelt nemzetek nem találják, vagy nem akarják megtalálni az egyetlen helyes leírást. Az is elképzelhető, hogy a sok részigazság nem egy-egy elméletben, hanem kutatói elemekként találhatóak meg, ezért nehéz a hiteles és egységes történet elfogadtatása az érdekeltekkel. Én az utóbbi mondatra helyezném a hangsúlyt, vagyis a különböző szláv nemzetek az érdekeik szerint kezelik a tényeket, ezért nem alakulhatott ki a helyes szláv történettudat a napjainkra vetítve.

Pedig a szlávok történetének minden fontos mozzanata, eseménye a tudomány előtt már ismert. Évezredekre visszamenőleg behatárolható a nemzeti fejlődésük útja és annak állomásai. Semmi mást nem kell tennünk, mint a már feldolgozott régészeti, antropológiai, történelmi, nyelvészeti, genetikai, geológiai és más kutatások közül a logikailag helyes adatokat kiválogatva s a helyes sorrendbe állítva leírjuk a folyamatot. Természetesen az érdekeltek figyelmébe ajánlva, az elfogadásukat kérve. Mivel semmi olyat sem tartalmaznak a kutatási eredmények, amely az egyes nemzetekre hátrányosan hatna, az eredmény csakis pozitív lehet.

Felvethető kérdés: magyar nemzetiségű létemre, miért kell nekem a szláv történelemmel foglalkoznom? A mintegy emberöltőnyi magyar történelemkutatásaim során megfejtve a nemzet őstörténetének rejtvénykulcsát, sorra feltárultak előttem a tudomány által elkövetett hibás szemléletek tudománytalanságai. A feldolgozása nyomán lépten-nyomon belebotlottam az egyetemes világtörténelem indoeurópai nemzeteinek, közöttük a szlávok történelmi kérdéseinek a hiányosságaiba is. A magyar nemzetet érintő történelmi hibák csak úgy válhatnak felderíthetővé, ha közben a szomszéd népek történelmi párhuzamait is vizsgáljuk. Miként az emberi faj fejlődése is egy közös géncentrumból eredezik, a helyes eredményhez az időközben más nemzetekké váló embercsoportok eredetvizsgálata nélkülözhetetlen szükségszerűség.

A magyar nemzet helyes történelmi leírásához elsőként a csángó és román nép közös történetét kellett feldolgoznom. Másodszor a szláv népek történetét, harmadszor a germán népek történeti leírására kell sort kerítenem egy-egy tanulmány formájában. A magyarokkal szomszédos népek után a térség indoeurópai történelmi összefüggéseit feldolgozva juthattam el a magyar nép hiteles eredettanához. Az említett tanulmányok elengedhetetlenül fontosak egy új tudományos ismeretterjesztő könyv tervezett megírásához. Végeredményben e tanulmány keretében a magyar őstörténet megértéséhez nélkülönözhetetlen szláv történelem pontos megismertetésével állunk szemben.

A tanulmány közvetlen célja tudományos ismeretterjesztés. Módszere a rendelkezésemre álló összes tudományos ismeretelem feldolgozása és logikai újrarendezése. Ennek során leírom a már ismert elemek új és pontos szintézisét. A bizonyítás folyamatában kizárólag a saját nyelvészeti összehasonlító és etimológiai vizsgálataimra támaszkodom, melyek ebben az írásban jelennek meg először. Eredményeképpen a történelmi valóságot, vagyis a szláv nemzetek helyes eredettörténetének a közreadását kell megkapnunk. E tanulmányban a magyar történelemvizsgálathoz nélkülözhetetlen szláv nemzetek eredet kérdéseinek feldolgozására vállalkozom. Mégpedig a kezdetektől a történelmi középkorban az egyes népek kialakulásáig. A középkori és az azt követő eltérő politikai történelmi társadalmi alakulatok kutatói elemzése olybá eltérő, hogy elemzésüket csak egy-egy külön tanulmány keretében lehetne felvállalni. Mivel ez utóbbi időszakoknak a szláv népek eredettörténetére nincs közvetlen visszahatása, nem célom az elvégzése. Valószínűleg szükségtelen is abból a szempontból, hogy a valódi eredettörténet megismerése önmaga generálni fogja a helyes politikai értékek kifejlődését, és a nemzeti önértékelések tudományos kimunkálását.

A szláv történelmi ismeretelemek feldolgozása során a magyar történelmi vizsgálatokhoz hasonlóan alkalmazom a logikailag célszerű vizsgálati módszeremet. Mégpedig azt, hogy nem a ködös régmúltból indulok ki a történelmi feldolgozás során, hanem a mai ismert objektív valóságból és haladok visszafelé az időben, ameddig csak lehet. Így a kutatás igaz útján elindulva legalább az út eleje biztosan igaz, ezért nehezebb eltévelyedni és letérni a helyes útról. Ha kutatásunkhoz felhasználjuk az egyes társtudományok (genetika, régészet, geológia, ökológia, antropológia, nyelvészet stb.) helyes és logikailag egymásra épülő eredményeit, a múltba vezető utunk ki lesz jelölve, cövekelve, csak végig kell követnünk a jeleket. Különleges fontosságot tulajdonítva a nemzetek törzsfejlődésére, és egyik látványos elemének a nemzeti zászlóknak a kialakulására. E nemzeti ereklyék eléggé pontosan meghatározzák a mai nemzetek, államok nemzetiségi felépüléseit, csak el kell tudni olvasnunk a bennük kódolt mondanivalókat. A társtudományokkal sem kívánok közvetlen foglalkozni, annyi megjegyzéssel, hogy az általam leírtak során egyetlen ellentétes eredményt sem kellett figyelembe vennem.

Egy gondolat erejéig arról is szólnom kell, hogy mit várok a tanulmány megírásától. Elsősorban azt, hogy legalább a közreadása sikerül. A mai (2006-os) közvélemény szabad szólásszabadsága ugyan létező emberi jog, de a valóságban helyette a közép és újkori cenzúra legrafináltabb képződménye épült fel. Létrejött a tudás alapú társadalomnak mondott politikai felépülés. Csak senki sem mondja ki azt, hogy a tudásnak valójában nem a demokratikus, hanem a konvencionális és tradicionális rendszere teljesedett ki. Ami azt jelenti, hogy a tudás társadalma a gyakorlatban az egymásra épülés vertikális formájában, vagyis alá és fölérendeltségi alapon rendezett. Ebből az következik, hogy az egyes akár eltérő elméletek sorsát ma nem a közvetlen intézményesített cenzúra hivatala dönti el, hanem maguk a tudósok. Pontosabban a tudomány csúcsaira helyezett, többnyire a politikai hatalomtól függő tudós személyek a cenzúrázás letéteményesei. Valójában a tudományos öncenzúrázási gyakorlata dívik. Sokkal demokratikusabb tudás alapú társadalom épülhetne fel a tudás horizontális (egymásmellettiség) szervezésével, ahol mód lehetne az egymástól is sokszor különböző elméletek megvitatására, és az eltérések nyugvópontig való kitárgyalása.

Hogy pontosan értsük a vertikális tudományszerkezetet, egy példával érzékeltetném. A tudományos életben alkalmazott kettős mérce gyakorlatának kitűnő példája, hogy az ókori Izrael királyának tartott Salamon (i.e. 970-931) titkait és kincseit kutatók százai keresték. Lassan minden történelmi időpont és adat napvilágra került. E célokra lehetett kutatási támogatásokat nyerni. Egy dolog, vagyis a valódi nemzetségi kérdések kivételével. Azért, nehogy kiderüljön az a valóság, hogy Salamon valójában nem zsidó származású, hanem a kánaáni ősnemzet utolsó uralkodója volt – lehet, hogy már nem tisztavérűként, de még egyik főfelesége is egyiptomi fáraó leány (II. Pszuszennész leánya) – és halála után esik szét az addig egységes Kánaánita az északi Izraelre és a déli Júdeára. Úgy tűnik, hogy a nemzetségi kérdések valódi tisztázására nem járt kutatói támogatás, mert még a mai napig sem eldöntött kérdésről beszélhetünk. Tehát, valamikor egy vallás nagyhatalmú tudósa által kijelentett dogmát, miszerint a jeruzsálemi templomot építtető Salamon zsidó király volt, mindmáig nem lehetett kétségbe vonni és a kutatása sem az elismertség velejárója.

A Biblia ószövetségi Salamon királyának nemzetiségi kérdéseit tovább árnyalja, hogy mintegy kétezer év múlva immár az ősnépi Magyarországon is megkoronáznak egy királyt Salamon néven (1064—1074). E tanulmánynak nem célja a kétkedés eldöntése. A saját kutatásaimból csak egy szembeszökő példa felvázolásának szántam, ráfókuszálva gondolatainkat arra, bármilyen okból vezérelve is követik el az ősnép és ősnyelvének a teljes tudományos nélkülözését, milyen súlyos kutatói szereptévesztésekre ad lehetőségeket. Ettől függetlenül a számító hatalmi politika egy korlátozott időintervallumban akár profitálhat is e tudománytalanságból. Megemlítem, hogy nem csak a társadalomtudományokra jellemző a kettős mérce, hanem a természettudományokra is. Ez utóbbiaknál a kutatási irányok filozófiai szükségszerűsége a tabu téma. Ugyanis minden esetben meg kellene vizsgálni, hogy a kutatás tárgya éppen a fenntartható fejlődés életellenes, vagy a fenntartható élet érdekeit szolgálja e.

1. Általános eredettörténet.

Nézzük a tényeket! Induljunk el a logikailag helyes úton a mai időszaktól visszafelé a történelmi korokba. Abban szinte minden társadalomtudós egyetért, hogy az indoeurópai szláv népek i.u. az 5. de inkább a 6. századtól lényegében a ma is lakott térségeikben fejlődtek önálló nemzetekké, nemzetiségekké, országokká. Rendszerezésük alapján ide tartoznak a nyugati szlávok: csehek, szlovákok, lengyelek, ruszinok; a délszlávok: szlovének, horvátok, szerbek; a keleti szlávok: bolgárok, makedónok; és az ószlávok: oroszok, beloruszok, ukránok. A törzsfejlődésük egyik jellegzetessége, hogy a Kárpát-medence körzetében, elsősorban a hegyvidékek védelmében erősödtek meg az orosz, ukrán nemzet kivételével. Ezek a tények objektíve létezőek, és az is tudjuk, hogy ez a természeti tájegység az utolsó jégkorszak óta (mintegy 12 ezer éve) az emberi faj által lakott terület. Ezen állítások okán felsejlik az első megválaszolandó kérdésünk. Ha már évezredekkel a szlávok megjelenése előtt éltek itt emberi csoportok (hordák), akkor miért csak ezerötszáz éve jelentek meg erre a szláv népek? A kérdésre csak az a válasz adható, hogy Jézus Krisztus születése körül és az ötödik század közötti időben a kérdéses a területeket egy új népvándorlási hullám érte, melynek következménye az őslakók visszaszorulása és a később szlávokká váló új helyi törzsek kialakulása.

Nagyon fontos kérdéssé válhat az is, hogy az előzőekben felsorolt nemzetekre az egységes szláv népelnevezés miért csak a 19. században a kifejlődő nacionalizmusok hatására állandósul? Mindaddig csak az egyes népneveiket használta a köztudat, mint a csehekre a bohém elnevezést. A történetben nem előreszaladva itt csak annyit jegyzek meg, hogy ez a tudományos elem is az egyes szláv nemzetek helyi kialakulását támasztja alá. Vagyis a már évezredek óta helyben lakó őslakók és egy a szláv jelleget hordozó új, betelepülő népcsoport keveredéseiből létrejövő nemzeteket. Az eltérő alapnépesség okán az egységes behatolók összeolvadásából más-más identitású nemzetek keletkeztek.

Visszafelé az időben az 5. századig minden nehézség nélkül történetileg bizonyítható a szláv nemzetek eredete, és megjelenésük a Kárpátok környékén. Az első írásos emlékük is erre az időre esik: Procopios, Belizár hadvezér tanácsadója 512-ben említi az Északi-Kárpátok és a Duna között élő slavus sclavini népességet. Fontos bizonyítékot szolgáltat számunkra a kettős fogalomképzés ténye. Abban az időben még a különböző törzseket általában egy szóval jellemezték, mint a római, hun, gepida, longobárd stb. Miért ez az eltérés? A szóetimológia adja meg a választ. A fogalom első szava felbontható: slavus = szláv-ős, ami egy szláv törzs kifejezéseként is értelmezhető. De a fogalom másik szava már egészen más jelentést hordoz magában. Anonymus krónikájában Sclaui formában szerepel. Latinból átírva a kiejtés szerint: Sclaui = szklaui, már sokkal többet mond el számunkra. Köztudott tény, hogy történelmi időszámításunk kezdete körüli évszázadokban jelentős szkíta törzsek laktak a Kárpát-medencében. Az én olvasatom szerint: sclavini = szklauini, magyarul hangzósítva a szkíta-ősanya-népe (a szóközép lav = la-ur, lány-úr, ősanya) fogalmát írja le nekünk latinul. A szkíta fogalomról tudnunk kell, hogy az ősmagyar nemzet egyik fontos ága és a „szem” vagyis az ősanya és napisten fia mennyországát jelenti. Tovább nem bonyolódva bele más etimológiai elemzésekbe, a slavus sclavini összetett fogalom feloldható szláv és szkíta népek fogalmaira. Vagyis Procopios pontosan írta le a Kárpátok és a Duna között található két népcsoport jelenlétét, kifejezve, hogy az ő idejében még külön törzsekben éltek, melyek csak az 5. századot követően keveredhettek egymással, létrehozva minden bizonnyal a cseh és szlovák nemzeteket.

Ahhoz, hogy a logikailag helyes úton haladhassunk tovább a régmúltba, egy kis elméleti kitérőt kell tennünk. A társadalomtudományokban napjainkra bizonyított tény, hogy az emberiség fejlődése egy közös géncentrumból indult ki. Ha ez nem így lenne, akkor genotípusában, fenotípusában, kommunikációjában és kultúrájában összeegyeztethetetlen különbségek jellemeznének bennünket, vagyis fajilag eltérő csoportokat alkotnánk. Mint láthatjuk az emberiség fajilag egységes, még alfajokat sem, csak bizonyos rasszokat (típusokat) lehet a populációkban elkülöníteni. Tájékoztató jelleggel írom, hogy a Homo sapiens közös őshazája az Afrikai-nagytavak térsége, a Keletközép-Afrika egyenlítői tájegysége, mely a Nílus folyó eredési körzetében található. Ebből az őshazából az emberiség a számára kedvezővé váló éghajlati periódusok alatt, de legintenzívebben az utolsó jégkorszakot követően – mely a Bibliában is feldolgozott – a tizenkétezer évvel ezelőtt bekövetkezett özönvíz után fokozatosan szétáradt a föld lakható övezeteibe.

Elsődlegesen mit kell tudnunk a szétterülő emberiségről? Ha egy közös géncentrumból származunk, akkor teljesen egyértelműnek kell elfogadnunk, hogy a szétvándorló hordák vagy törzsek egységes nyelvű és kultúrájú csoportjai terjedtek szét. Fogalmazzuk meg az első fontos társadalmi törvényünket: a Földön kialakuló elsődleges nagy kultúrák, birodalmak egynyelvű és azonos nemzetiségű népekből épültek fel. Az öt-hatezer éve létrejött ősi birodalmak, mint az Egyiptom, Sumer, Indus stb. tehát összefoglalóan Mezopotámia nagytérsége, vagyis az „ókori (régi) kelet” ún. testvérnépi társadalmi szervezetek voltak. Az emberiség gradációja a számára kedvezővé váló környezet következtében rohamosan nőtt. A szétvándorlás körkörös formája nem állt meg a régi keletnél, hanem a népfeleslege eljutott többek között Európába és Ázsiába is. Az előbbiekből megérthetően egynyelvű és azonos eredetű kultúrákat hozva létre. Hogy a kutatások szerint ez az ősnép milyen nemzetiségű és nyelvű lehetett, a későbbiekben derül ki.

Az első társadalmi törvényünk megfogalmazásából egyenesen következik a második: az azonos származású emberiség a szétvándorlás évezredei, év tízezredei alatt az eltérő környezeti feltételek, akár az elszigetelődés hatására egyre inkább egymástól eltérő nyelvű és kultúrájú nemzetségekre, majd törzsekre differenciálódtak. Kicsit később részletezett okokból és a különböző időpontokban beinduló ún. népvándorlási mozgások hatására az egymástól már eltérő nemzetségekké váló népek találkoztak egymással. A fennálló biológiai (társadalmi) erejüktől függően a találkozásaik során az érdekeik mentén vagy megsemmisítették a gyengébbet, vagy beolvasztották önmagukba. Erőegyensúly közeli állapotban egymással összeolvadva új nemzeteket létrehozva. A fentiekben felvázolt fejlődési folyamat során érintettem, hogy a Kárpát-medence környékén az őslakosok mellé egy új, szláv jelleget hordozó nép kezdte meg a bevándorlását a Jézus Krisztus születését követő századokban a peremvidékekről kiindulva. A hegyek védelmében megkezdődött a betelepedésük, majd a megerősödésüket követően vagy izoláltan továbbfejlődtek, vagy összeolvadva az őslakosokkal új nemzeteket képeztek egymással. A kutatás legfontosabb iránya az ősnéptől eltérő nemzetek és nyelvek keletkezési és vándorlási útjainak a követése.

Visszafelé haladva az időben elérkeztünk az 5. század eseményeihez, mégpedig az utunk első történelmi keresztútjához és a szlávok első írásos nyomaihoz. Ha a helyes történelmi tudásunk okán, a jó úton haladunk tovább, eredményül a szláv eredettörténet közelébe érkezhetünk el. A keresztút jellege szerint jobbra, balra vagy egyenesen haladhatunk tovább. Ha a legtöbb mai történész által képviselt véleményre hallgatunk, miszerint nem ismerjük megnyugtatóan a szlávok igaz eredettörténetét, vagy miként ők a Kárpátok hegyvölgyei között minden előzmény nélkül fejlődtek önálló nemzetekké, a jobb és bal útelágazásokat zsákutcáknak tekinthetjük. Történelmi lehetetlenség, hogy ilyen életképes és nagy létszámú nemzetségek minden előzmény nélkül jelenjenek meg a történelem színpadán.

Különösen két történelmi ellentmondásra hívnám fel a figyelmet. Elsőként, a szlávok közép-európai kifejlődésének ellentmond, hogy az innen távoli Novgorod és Moszkva térségében szintén helyi kifejlődéssel megjelenik egy másik, a később orosznak elnevezett szláv nép is. Semmi adat sem támasztja alá, hogy ők ószlávként vándoroltak volna oda. A két nemzetrész hasonló nyelve és kultúrája nem teszi lehetővé, hogy két őshazája legyen egy azonos népcsoportnak, ezért egyenesen kell tovább haladni utunkon. Másodikként, az egykultúrájú és az egész ókori Európát kitöltő ősnépre sohasem lehetett jellemeztetni, hogy csak úgy, külső nyomás nélkül nemzetiséget, nyelvet és kultúrát váltsanak. Felsejlik előttünk az a fejlődési folyamat, hogy Közép-Európában az évezredek óta letelepült őslakos népekre hatóan, vagy a közéjük betelepülő szláv jellegű törzsek népi keveredése, vagy az összeolvadása helyben hozta létre az egymástól is különböző új törzsi kombinációkat. E tanulmánynak nem eszköze az apró részletek tanának gyakorlata, inkább a téma fő mondanivalójának az összegező leírása. A részletekről lehet majd új könyveket írni, ezért mi haladjunk tovább a szlávok történetének fő vonalán.

Legcélszerűbb, ha az eddig már ismert úton, egyenesen az ókorba indulunk, követve az ősnéptől eltérő szláv nyelvek megjelenési helyeit. Különösen indokolt a továbbhaladás, mert ez az út vihet tovább bennünket az őskor felé. A legtöbb szláv kutató ugyancsak eljutott rajta a Dnyeper és a Visztula folyók közötti feltételezett közös szláv településterülethez. Ezen a területen i.e. 1. századtól az i.u. 3. századig valójában éltek szláv törzsek. Ismerve a népvándorlás folyamatait, feltételezhető, hogy ide is vándorolva érkeztek meg, ahol egyre inkább kidomborodott szláv jellegük. Ezért tovább kell haladnunk visszafelé az időben. És valóban eljutva az i.e. 5-6. századba, a Don-folyótól keltre a Volga és a Káma folyók egybefolyása körül az 50. és 60. szélességi fokok között a Kelet-európai-síkságnak, később az Orosz-alföldnek nevezett nagy területen egy különleges és kevéssé közismert népet és szállásterületét találjuk, a Szarmata Őshazát.

Hogy kik ők, legelőször és legpontosabban Hérodotosz tudósít bennünket. A legősibb formában írja le számunkra a népnevüket: Sauromati = Szarmata, mai kiejtéssel. Azt is leírja, hogy a Szkíták földje felett laknak, a Don folyó nagy kanyarjától északi irányban. Pusztai harcos népek, még a nők is harcolnak. Nyelvük különbözik az őslakó Szkítáktól, ha a szkíták nyelvét eltanulták, akkor is hibásan beszélték. Az említett tartózkodási helyükre déli irányból érkeztek, a Fekete és Kaszpi-tenger délkeleti térségéből. A további képzeletbeli utunkhoz Hérodotosznál pontosabb eligazítást senki sem adhat, csak helyesen kell értelmezni a mondanivalóját. Az ősi nevükből teljes bizonyossággal megfejthető a származásuk. A szakirodalomban már előttem leírták, hogy a szkíták nyelvén az első szótagjuk jelentése: Sa = Sao = so = homok, sivatagi terület, ahol a nap az úr. Az etimológiájából adódik: Sa = Homoki (fényességes)+ ur = úr + ro = ro, köristen + mat = föld ősanya + i = képző, a néphez tartozó; egybeolvasva a jelentése: Sauromati = Fényességes-(Homoki)-Úr-köristen-földjének-lakói mai magyar megfogalmazásban. A homoki úr jelentése azonos a homokföldi fejedelemmel, vagyis sivatagos és legeltetésre alkalmas területeken a pásztornépek vezérével, királyával, urával.

Megismerve a szarmatákat, el kell döntenünk, vajon van-e és mennyi közük lehet a szláv népek történelméhez? A bizonyításhoz közvetlen tudományos elemekkel szinte alig rendelkezünk, csak közvetett bizonyítékokkal. Ezért nagy a történészek tanácstalansága, pedig az utóbbiakból azért van elegendő. Elsőként a névváltozásukat érintsük. Az Urál-hegység előtti szállásterületeiken a már ismertetett Sauromati néven említődnek. Csak hétszáz év múlva válik nevük Szarmatává, a hatalmas Római Birodalom fényes császára, Marcus Aurélius által i.u. 178-ban a Duna-Tisza közén történt legyőzetésük okán. Ugyanis e nagy császár, a Sauromati népek egy igen jelentős törzse a Yazigok (Jászok) felett aratott győzelme során nevüket felvette az uralkodói címei közé, önmagát Sarmaticus-nak (Szarmatikusz), vagyis a szarmaták urának nevezve. Miért fontos ez a tény? Addig, amíg a Szarmata nép az Ural-hegység mentén élt, a nevüket azok a környező törzsek adták, akiket ősnépként írtam le. Akkor az „s” még nem „sz” ként hangzott a beszédben. A további hétszáz év alatt vált egyre inkább görög-latinos kiejtésűvé népnevük, vagyis mire a Kárpát-medencéhez értek már Szarmatáknak hívták őket.

Más nyelvészeti részletektől eltekintve még annyit kell leírnom, hogy az ősi nyelvben a „s” hangot még s-nek ejtették, vagy a változatai (ős, is, us) szerint. A kettős mássalhangzók kiejtésének kora majd csak a görög-latin kultúrákban válik gyakorlattá. Az ősnyelvből az „sz.” kettős mássalhangzó még két korabeli szótag összeolvadásából keletkezett: sz = ős-zent (mint Zenta városnévben), mai formájában ős-szent, röviden szent értelemben, tovább egyszerűsödve „sz” kiejtésre. A görögök ezt a szóegyszerűsödést vették át, ahol is a legtöbb szavuk -sz (szent) végződést kapott. A latinban pedig a s-t ejtették sz-nek, ugyanabban az értelemben. Újabb fontos bizonyítékhoz jutottunk el. Ha etimológiai elemzésnek vetjük alá a szláv névszót, a következő megfejtést kapjuk. Felbontható: szláv = ős-zent-lán(y)-úr (latinban a „v” hang az ősi u-ból képződött). Az ős-zent-lány fogalma pedig szinonim az Őslány, Ősanya, Szűzanya, Szűz Mária fogalmaival az őskereszténység vallási mitológiája szerint. Mai kifejezésben: szláv = szent-ősanya-gyermekei (urai) fogalmát takarja. Milyen fontos bizonyítékokat szolgáltat számunkra ez a kis nyelvészkedés? Elsőként azt, hogy a szláv népszó is azon az ősnyelven képződött, melyen az ókor egynemzetiségű őslakói beszéltek. Tehát, a szláv népek nem független törzsfejlődés folyamán alakultak nemzetekké, hanem az egységes ősnemzetből egykoron kiválva és eltérő körülmények közé kerülve fejlődtek szlávokká. Fokozatosan új szokások felvételével, vagy elszigetelődve, nyelvük megváltozásával új néptörzsekké válásuknak vagyunk tanúi.

Másodszor, a további bizonyítás érdekében még egy közvetett bizonyítékot hozok példaként. Jézus Krisztus születése körüli időszakban még az egységes szarmata vagy szláv megnevezések helyett inkább a népelemek egyes törzsneveit használták az akkori köztudatban. Például: alán, erán, yazig, roxolán stb. Csak mellékesen említem, hogy a szarmaták sem voltak homogén törzsek. Minden bizonnyal ebbe a népi halmazatba tartoztak többek között a gót (germán), angol, szász, frank és néhány más szemita törzs is. Nézzük az Alán nép névtörténetét, akik jelentős szereppel fordultak meg körzetünkben a Fekete-tenger északi felétől egészen az Adriai-tengerig. Összehasonlítva az alán = a-lán és a szláv = szent-lán eredetű népszavakat, etimológiailag azonos képződésüknek vagyunk tanúi. Mindkét szóalak az ősanya gyermekeit jelenti, vagyis a közös nemzetiségük és eredetük megkérdőjelezhetetlen. Fonetikájuk annyiban különbözik egymástól, hogy az alán még ősnyelvi, addig a szláv már latin képzésű szavunk.

Harmadszor, különösen árulkodó a magyar történelem meghamisítására való gyanúnkban az a szemléletmód, ahogy a történészeink kerülik a szarmaták kérdéskörét. Az egyik legjelentősebb kiadványunkban: Magyarország Története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, meg sem említi a szarmaták történetét, olyannyira, hogy még a nevük leírása is csak mellékesen szerepel e sokkötetes műben. Mint később látni fogjuk, a magyar nemzet történelmére mégis a legnagyobb hatással a szarmatává váló nép lesz, az utóbbi kétezer-ötszáz évben. Továbbá érinteni fogom, hogy nem csak a magyar, hanem egész Európa történelmi folyamatait is gyökeresen megváltoztatták Jézus Krisztus születését követő történelmi időszámítás eseményeiben.

Negyedszer, felsejlik az a kérdés: vajon az említett Ural-hegység előtti hazájukban minden előzmény nélkül megjelenő jelentős szarmata népességnek mi lett a további sorsa? Ugyanis a történelemkönyvekben amilyen titokzatosan megjelentek, hétszáz év múlva ugyanolyan titokzatosan eltűnnek a leírásokból. A yazigok sorsát már érintettem, de ők sem tűntek el, hanem a 178. évi vereségüket követően Marcus Aurélius császár a jelentős maradékaikat más törzseikkel együtt leköltöztette az Al-Duna déli területeire, leginkább a mai néven Koszovóként ismert tartományba. Egy kisebb csoportjuk jász-ként a Duna-Tisza felsőbb vidékén a jelenlegi Jászság területén maradva beolvadtak az utánuk érkező ősnép hun, avar, majd a magyar törzseibe. A pontos nemzetiségükre a későbbiekben szintén visszatérek.

Az ókorba vezető utunkon immár újabb ötszáz évet tettünk meg és elérkeztünk a szarmaták népéhez, akik mintegy kétezer-ötszáz éve minden előzmény nélkül, rövid időszak alatt és jelentős tömegben, jellemző kifejlett népi formájukban jelentek meg a leírt területeken. Ha elfogadjuk, hogy ők a népnevükből kiindulva a homokos és legeltetésre alkalmas élőhelyek lakói, akkor bizonyítanunk kell, hogy előző lakhelyük hol lehetett. A Kárpát-medencéből kiindult történelmi utunk mindeddig keleti irányban haladt. Elérve a szarmaták Urál-hegység előtti szállásterületeit, a továbbiakban Hérodotosz leírása válik a továbbhaladásunk fontos sarokkövévé. Kijelöli számunkra, hogy utunkon jobbra fordulva déli irányban kell haladnunk, ha meg akarjuk ismerni a szarmata nép valódi eredettörténetét, akikben a szlávok őseit véltük felfedezni.

A Kaszpi-tengert akár keletről, akár nyugatról megkerülve déli irányba haladva elhagyjuk Európát és belépünk Ázsiába. Elsőként egy hatalmas egységes tájegységre, az Iráni-felföld területére érkezünk. E földrajzi térség lényegében a Tigris-folyó keleti oldalától egészen Afganisztán és Pakisztán országhatáráig tart. Történelmi kifejezéssel Mezopotámia keleti oldalát értjük rajta. Vagyis visszatértünk a témánk elméleti kiinduló helyéhez, mégpedig az első társadalmi törvényünkben megfogalmazott nagy-mezopotámiai térség egységes ősnemzet kérdésköréhez. A tájegység legfontosabb jellemzői, hogy a felföld jellegéből adódóan hegyes-dombos és helyenként sivatagokra jellemző jobbára száraz éghajlatú rét-legelő típusú élőhely, néhol erdős, ezért gazdaságában elsősorban legeltetéses állattenyésztésre alkalmas vidék. Hérodotosz leírása a szarmatákról, miszerint harcos pusztai népek, vagyis állattenyésztő nomádok, a régebbi hazájaként az Iráni-felföld pontosan megfelel.

További bizonyítékok már a sokszínű kortörténeti leírásokban találhatóak meg. Legfontosabb behatárolnunk, hogy milyen történelmi események hatására mozdulhattak ki a szarmatává váló törzsek az iráni körzeteikből, és sietve vándoroltak az Urál mellé i.e. a 6-5. századokban. Nem kell sokáig keresgélnünk, ugyanis i.e. 612. év különösen nevezetes időpontja Mezopotámia történetének. Ebben az évben Média-szövetséges hadereje, mely a Méda-Szkíta és Babilónia szövetségéből áll egyiptomi támogatással, megdönti az Új-asszír Birodalmat. Elfoglalva a Tigris folyó keleti partján épült Ninive fővárosukat, azt lerombolva, az addigra jelentős létszámú és hódító jellegű szemita Asszír Birodalom lakossága minden irányba, nagyobb létszámban keleti és déli irányban fejvesztve menekül. Nekünk a történetünk szempontjából annyit kell tudnunk az eseményről, hogy amíg Média szövetségének a népességét még az elsődleges indomediterrán ősnép szövetsége alkotta, addig az Új-asszír Birodalom népességét már a kultúrájában és nyelvében megváltozott, összefoglaló nevükön a szemiták népszövetségének tekinthetjük. Ők alkotják meg azt a jövőbeni erőt, mely a másodlagosan kifejlődő indoeurópai nemzetek megvalósítói lesznek.

Az asszírok elleni szövetség központja Média királysága volt. Ha a térképre nézünk, megérthetjük azt a méltán világhírű szervezésüket, mely az akár ezer kilométeres távolságokban az ellenség országán keresztül is pontosan működött. Kyaxares Méd király oly tökéletesen szervezte meg a szövetséges Babilónia és Méd-szkíta haderőinek az együttműködését, hogy a királysága nevéből származtatták le az igaz és pontos hírszolgáltatás elnevezését. A mai világunk információs társadalmainak legfontosabb ilyen szervezeteit nemzetközi szóval: média = hírvivő fogalommal jelöljük. A mai médiáknak ugyanolyan gyorsan, hatékonyan és igazan kellene szolgálnia az emberiség fenntartható életét, mint az ókorban a Méd-szövetség keretében az úrnemzetek győzelmét. Ha nem így van, tennünk kellene ellene! Még annyit róla, hogy a média ókori jelentése is pontosan illeszkedik az ősnyelvi származásához. Etimológiája: m = mama, ősanya + é = égi + d = dóm, szent hely + ia = ária, nép árja; egybeolvasva: média = éganya-szent-országának-árja, vagyis népe.

A szemita névszót nem emberi rassz értelemben, hanem egy nagyobb szállásterület lakóiként, tehát inkább földrajzi fogalomként kell használnunk. Hozzátéve, hogy a szemita törzsek életfelfogásában válik elsőként jellemzővé az emberiség történetében a katonai hatalomra építő imperialista, hódító gyarmatosító állampolitika. A szétrobbanó szemita népességből, akik kelet felé indultak, újabb rokontörzseikkel találkozva végül a Kaszpi-tengernél északra fordulva alig száz év alatt i.e. 500 körül kijutottak a halálos ellenségeik által lakott Szkítia feletti, már ismertetett Urál-hegység előtti új Szarmata hazájukba. A délkeleti irányba menekülő szemiták a Perzsa-öböl közelében Perszisz vidékén gyülekeztek, és a bukásuk után alig ötven év múlva i.e. 559-ben újra átvéve a hatalmat, megszervezték az Achaimenida vagyis első Perzsa Birodalmat (559-330) Perszepolisz fővárosukkal.

Nagyon fontos tudnunk, hogy a letelepült mezőgazdasági életformát folytató telepes mezopotámiai ősnép e győzelme az utolsó volt abban a küzdelemben, ami már ezt megelőzően legalább kétezer éve folyt a kelet felől visszavándorló nomád állattenyésztő törzsek hódító törekvéseivel szemben. Röviddel ez után, a perzsák hatalomra kerülésével oly mértékben átrendeződik a térség nemzetiségi viszonya, hogy Mezopotámia őslakói már soha többé nem voltak képesek sikeres ellenállásra, később még az identitásuk is feloldódik a szemita nemzetekben. Mint írtam, az emberiség géncentrumából az özönvíz időszakától intenzíven szétvándorló törzsek mintegy 8-6 ezer éve betöltötték a Föld lakható övezeteit. De erre az időre, az egyes addigi kitűnő élethelyeken jelentős környezeti változások kezdődtek el. Létrejön az emberi történelem első feldolgozott környezeti katasztrófahelyzete, rohamosan megindult Közép-Ázsia kiszáradása, és az esetünkben oly fontos Góbi-sivatag kiterjedése. Kihatására, az eddig vallott történelmi nézetekkel ellentétben, a hozzákapcsolódó emberi gradáció okaként i.e. négyezer körül, tehát mintegy hatezer éve, beindult az első emberi népvándorlás folyamata. Mégpedig a később nagy selyemútnak nevezett, az özönvíz időszakában kitaposott kelet-nyugati irányú embervándorlási útvonal mentén. Esetünkben visszafelé, az odavándoroltak őstudata által megőrzött gazdag őshaza irányába.

Pontosítanunk kell a népvándorlás fogalmát is. A tízezer évekkel ezelőtt elkezdődött emberi szétvándorlási folyamat ugyan szintén népvándorlásnak nevezhető, de meg kell különböztetnünk tőle a meginduló visszavándorlási folyamatokat. Ezért csak a fejlett őshaza felé történő visszavándorlási folyamatra értsük magát a népvándorlás fogalmát. Magyarázatként, amíg a szétvándorlás kevés emberi konfliktussal járt, addig a visszaforduló népvándorlás felmérhetetlen mennyiségű emberi katasztrófasorozatot generált az életben, amely mind a mai napig tart a nyomában kialakuló háborúk következtében. A lényege az, hogy az új élőhelyre költözöttek, mint a Góbi tájegységben is, az ott továbbfejlődő nemzetségeik az elkülönülés évezredei alatt az ősnyelvük megváltozásával és az életformájuk (legeltető nomád) kiteljesedésével (militarista, vagyis katonai hódító) fokozatosan új nemzetekké formálódtak.

Az életkörülményeik romlásával meginduló visszavándorlás során már mindenhol lakott területekbe botlottak. Mást nem tehetve, fegyverrel kellett utat vágniuk az emberi sokaságban, hogy megfelelő életkörülményeket találjanak a gazdag Mezopotámia irányában. A Góbi sivatag kiterjedésével felborult a térség emberi eltartóképessége, a hatására visszaindult nomádok maguk előtt tolták az útközben talált más testvérnépeiket. Beindult az emberiség 1. népvándorlási hulláma, vagyis a nomád népvándorlás, mely az i.e. 4-3. évezredek történelmi folyamatait határozta meg. A nomád előőrsök hatezer évvel ezelőtt visszaérve a Tigris folyó közelébe, jelentős erejű letelepült földművelőkkel, az ősi testvérnépeikkel találták magukat szembe. A telepes mezőgazdasági, és a tőle jelentősen eltérő vándorló nomád állattenyésztő életforma között megkezdődött a harc a térség további uralmáért.

Időszámításunk kezdete előtt háromezer körül kezdtek feltorlódni a Tigris folyó mentén az első népvándorlásnak nevezhető nomád visszavándorló törzsek. Fokozatosan behatolva a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny folyóvölgyekbe, ott összegyülekezve Ninive és Mári városok közötti térségben, létrejött az első Akkád vagy Óasszír államforma i.e. 2369-2200 között. A kezdetekben még az ősnemzet kultúralapjából táplálkozó akkádok fokozatosan hódító és szemita jellegűvé válva 2369-ben elfoglalják a legfejlettebb szomszédos Sumer államot, és az egész folyóközre kiterjesztik hatalmukat. Elsőként válik egy népcsoport (állam) politikai céljává egy térség feletti hatalom erőszakos megszerzésére való törekvés. A sikereik nyomán a következő évezredben második fázisként már a Mezopotámiai-nagytérség feletti uralom megszerzését tűzik zászlaikra, szétzúzva az ősnemzet addigra kifejlődött államközösségeit.

Az első szemita birodalmi törekvést az ősnép a Gutik ellentámadásával és más törzsek segítségével megdöntik, de a nagyhatalmi eszme i.e. 1328-1050 között a második vagy Közép-asszír Birodalom újraalakulásával ismét teret nyer. Ekkor már egész Mezopotámia nagytérségére kiterjesztik hatalmukat, mindenhol pusztítva az őslakosságot. Következménye katasztrofálissá válik az ősnép számára. Az egyik nagy ellenfelük, a Kis-Ázsiában elterülő Hettita Birodalom legyőzésével i.e. 1116-ban kirobban az emberiség második népvándorlási hulláma, vagyis az első úrnépi népvándorlás. Az ősnép a szemiták pusztításai elől nagy csoportokban menekül. A hettiták törzseinek nagy része az Eufrátesz mellől nézve is keleti irányban éltek, ezért használták rájuk a „keleti” kelta kifejezést. Az első nomád népvándorlás következtében a kialakuló első úrnépi népvándorlási hullámot i.e. a 11-5. századokban a 2. vagy kelta népvándorlásnak nevezhetjük. A fő irányai a Kaukázuson keresztül a Fekete-tenger feletti és a Balkán-félszigeten keresztül Európa nyugati területei irányában tartottak. Még annyit említek róla, hogy a kelta népvándorlók az előző évezredekben már oda bevándorolt testvéri ősnépek közé települtek be, kialakítva Európa időszámítás előtti első évezredi néprajzát. E népvándorlási folyamat hatszáz éves tartama alatt Európában jelentős társadalmi konfliktusok nem ismertek, vagyis békés testvérnépi egyesüléseknek vagyunk tanúi.

A nagyhatalomi helyzetre törő második szemita hatalmat a déli irányból előre törő arameus nép ugyan még visszaszorítja Ninive körzetébe, de megsemmisíteni nincs elég ereje. Történelmi léptékkel nem hosszú idő után i.e. 912-612 között harmadszor is feléled az Új-asszír Birodalomként ismert, immár világuralmi törekvéseket kitűző szemiták állama. Területi hódításai minden előző állapotot túlszárnyal. Mezopotámia kereteit túllépve meghódítják a Földközi-tenger keleti medencéjét, még egy rövidebb időre Egyiptomot is. Következményeként átrendeződik az egész mezopotámiai nagytérség népi nemzeti keretei. Az ősnép folyamatosan visszaszorul létszámában és jelentőségében. A világ nyelve egyre inkább soknyelvűségre változik, amelyet a Bibliánk is feldolgoz a Babiloni-nyelvzavar tételében. A szemita világuralmi törekvések végrehajtása válik a továbbiakban a történelmünk hajtó motorjává, mely az utóbbi háromezer év emberi történetének legfontosabb mozgató erejévé válik. De egyben ez a világtörténelem valószínűleg legnagyobb emberi tévedése is, mely akár a teljes emberi környezeti katasztrófa előidézője lehet a közeljövőnkben.

A térség őslakóinak még jelentős maradványai egy utolsó erőösszpontosítással a Média-szövetség keretében legyőzik az Asszírokat. Ninive 612. évi elpusztításával most már az asszírok menekülnek minden irányban, kialakítva a második nomád népvándorlási hullámot, melyet a 3. vagy szemita népvándorlásnak nevezhetünk. Jól érzékelhető, hogy a médeknek sem volt elég erejük a világuralmi törekvéseiket követő szemiták teljes felszámolására. A keleti irányban menekülőkből összeszerveződve kialakul a szarmaták népe, akik szintén Európa felé fordulnak, ahol mintegy ezer év alatt teljesen átformálják egész Európa néprajzát. A katonailag hatékonyabb, szervezettebb és harcias nomád törzseik, mint katonai uralkodó rétegek rátelepülnek az őslakók letelepült ezért szervezetlenebb törzseire, őket uralmuk alá hajtva, velük keveredve, újabb ezer év alatt kialakítják a másodlagos Indoeurópai nemzeteket. A délkelet felé menekülők Persziszben gyülekezve alig ötven év múlva megdöntik Média hatalmát, s immár negyedszer Perzsa Birodalom név alatt i.e. 559-330-ig folytatják a világuralmi törekvéseik megvalósítását a Közel-keleten. Egy kisebb latin jellegű csoportjuk a Földközi-tenger mellékén nyugatra menekül. Ők fogják átváltoztatni az ógörögök és a rómaiak ősi nemzetségeit

A szarmaták történelmének utolsó szakaszát Ninive térségéből kiindulva követtük vissza az őskorba. A történelmi időben Közép-Ázsiába egészen a Góbi-sivatagig jutva, majd onnan visszafordulva érdekes módon ismét Ninivéhez, a 612. évi elpusztításához érkeztünk vissza. Kalandozásunk e mintegy tizenkétezer éve alatt az időben visszafelé végigjártuk a szláv népek tényleges történelmi útját. A bizonyítás érdekében még azt kell megvizsgálnunk, hogy helyes-e azaz állításunk, miszerint a Szarmata nép származása az Újasszír Birodalomból ered. A történészek előtt ilyen ún. kézzelfogható bizonyíték nincs, maradnak a közvetett nyelv-összehasonlító és etimológiai bizonyítékok sora. Elsőként a szemita és szarmata fogalmakat vessük össze. A hasonló hangalakjuk okán az azonos nyelvi képződésük megcáfolhatatlan bizonyíték, csak egy mélyebb tájszólással. A továbbiakban Asszír uralkodó neveket kell összehasonlító nyelvészeti vizsgálat alá venni: Assurballit, Assur-dán, Salmaneser, Tukulti-Apil-Ésarra, Sulmánu-Asaridu, Samsi-Adad, Sarrukin, Assurbanipal, Sennacherib, Eserhaddon, Sargon stb. A kigyűjtött néhány uralkodónévből egyértelműen szembetűnő a szemita és szarmata fogalmak első szórészének a „sem” és „sar” szótagoknak az eredete, és az így képezhető népnevek nemzeti eredete. Annyira meggyőzőek az ilyen összehasonlító vizsgálatok, hogy a „só-úr” bizonyításához a térség homok és kősivatagainak legeltető nomád törzseiről már nem is kell szót ejtenem.

Fontos bizonyíték számunkra a szemita fogalom etimológiai vizsgálata. Az ősi kiejtésben még sémita-ként képződött fogalom szintén az ősnyelv terméke. Jelentése: s = ős + e = ég + m = ősanya + i = i képző (népi) + ta = tanyák (ország) lakói. Összeolvasva: sémita = ős-égi-anya-népe, ősanya országának lakói, miként a szláv szó etimológiájánál írtam. A szláv nemzet kifejlődésének etimológiailag bizonyítható folyamata a vizsgált névszók képződésének sorrendje alapján a sémita› szarmata› alán› szláv fejlődésben bizonyítottan megegyezik a történelmi folyamattal. Még annyit lehet róluk leírni, hogy a szemita fogalom eredetileg még az ősnép Mezopotámia törzseit nevesítette meg összefoglaló névként. Jelentésében a Szemisten, vagyis Napország népe kifejezéseként képződött. Példaként vessük össze a szemita névszót az Elám állam (i.e. 3000-1146) Tigris deltája körüli, és a Mitanni államszerveződés (i.e. 1328-1250) Eufrátesz melletti elhelyezkedésének azonos névképzési gyakorlatát. Etimológiailag Elám = Égi-lányanya-népe (Szűz-anya), Mitanni = Éganya-teremtő-napországának-népe. Mindkét névszó, de valójában a térség minden ókori törzsi szervezete egységesen az ősanya gyermekei fogalomból képződtek. Ebbe a sorba illeszkedik az ismertetett formában a szláv népnév, jelentve számunkra, hogy Mezopotámia nagytérségében váltak önálló törzsekké, mégpedig az Asszír Birodalom államalkotó népeinek egyikeként. A további népvándorlási hullámok ismertetését egy kis kitérő után folytatom.

Történelmi kitérő:

A történelmi utunk során még egy nagyon fontos kérdésre kell a helyes feleletet megadnunk. Vajon meghatározható-e a tanulmányban általam oly sokszor használt ősnyelv, az ősnép vagy ősnemzet valódi nemzetisége és nyelvi eredete? A történelemtudósok tízezrei keresik e kérdésre a választ, de mindeddig még nem találták meg. Pedig már minden elemét felkutatták az emberiség fejlődésének, csak a felelettel maradtak adósak. Itt visszatérek egy fenti bekezdéshez, ahol azt írtam, hogy a mai tudásalapú társadalom az alá és fölérendeltségre, a hierarchiára épül. Ez az oka annak, hogy még mindig nem tud az emberiség az ősnemzet kérdésére választ adni. Valami – egyszer biztosan megfejthető – okból valamelyik nagyhatalom elvetette azt a lehetőséget akár politikai akár konvencionális okokból, hogy egy mai kisnemzet nem lehet az emberiség őse. A birodalmi érdekek csak egy világhatalom ősi eredetét támogatták volna. Mivel erre egyetlen nagyhatalom sem volt képes, jegelték a kérdést, ha nem ők, akkor senki se legyen az emberiség őse.

Az ősnemzet kérdésre pont ebből a meggondolásból nem tértem ki a tanulmány elején. Szerettem volna sugallani a kérdés általam történt megoldását, abból a megfontolásból, hogy minden ókori eredetű szó magyar nyelven megfejthető fogalom. Kiemelve, hogy így talán könnyebben hozzásegítem az olvasót az első olvasásban nem könnyű megfejtések megértéséhez. Igen, minden ősi időből származó és az ókorban írásként fennmaradt szavak, szövegek helyes hangzósítás mellett magyar nyelven, nagyon fontos, hogy csak magyar nyelven adnak értelmes válaszokat számunkra. A világtörténelem talán legfontosabb következtetése vonható le a fentiekből. Ha az ősi szavak és ókori szövegek csak magyar nyelven adnak értelmes logikailag felbontható fogalmakat, mert a beszéd csak azon a nyelven érthető meg amelyiken keletkezett, akkor eredetileg is a magyar nemzet által beszélt ősmagyar nyelvén képződhetett. A mai tudósok az ősi szövegeket az ősnyelv kihagyásával mindjárt a másodlagosan képződött nyelveiken szeretnék elolvasni. Ez az egyedüli oka annak, hogy oly sok a szövegekben a félrefordítás, mely sokszor a teljes érthetetlenségbe fullad.

Röviden szeretnék kitérni a tanulmány leírása során használt szófejtéseim logikai felépítésére. A vizsgált szavaknál első eldöntendő kérdés, hogy ókori eredetű legyen a fogalom. Ha igen, akkor a keletkezéskori elemeire kell bontani, vagyis a szóösszetételeket egyszerű szavakra, azokat pedig szótagjaira. Az elemzés technikai leírásához kidolgoztam egy egyszerű jelrendszert, az egyenlőségjel és az összeadás meg jelének segítségével. A vizsgált szórészt az egyenlőségjellel kötöm össze a lehetséges mai értelmével, a meg jellel pedig jelzem, hogy a következő vizsgálandó hang vagy hangcsoport egybetartozik az előzővel. Példaként ismételjük el a szláv névszó etimológiai vizsgálatát. Felbontható: s = ős + z = zent + lá = lány, ősanya + v = u, mint úr; egybeolvasva: szláv = szent-ősanya-gyermeke(i). Ha szükséges kiegészítő magyarázattal élek, miszerint a szláv nép még az ősanya úrnépi vallási mitológiából vezeti le az eredetét. Az ősnép minden egyede úr, vagyis ember volt, és az ősanya gyermekeként jött a világra.

Ha arra a kérdésre keressük a választ: miért nem ismeri a tudására oly büszke világ még mindig az emberiség (Homo sapiens) ősi nemzetiségét és ősnyelvét? Az a válaszom, hogy pont ott nem keresték, ahol az rejtezett. Ez a tudáshiány a tiltott magyar „hetedik szoba” (Bartók, Kékszakállú herceg vára című opera jelképe) rejtekében található. A mai világ valamikor, valami érthetetlen okból eltitkolta a közvélemény előtt, ezért azoknak adok igazat, akik a magyarokat tartják indoeurópa ősnemzetének, és ebből adódóan az ősnyelvének a magyar nyelvet. Ez olyan mérhetetlenül nagy igazságtalanság a magyarokkal szemben, hogy alig van rá magyarázat. Vajon miért kellett elvenni népünktől a civilizációnkat megalapító elsődleges indomediterrán világkultúra történettudatát? Ha akarjuk tudni, ha nem, igenis a mai másodlagos kialakulású indoeurópai nemzetek kivétel nélkül, a magyar ősnemzet különböző időpontokban szétvált törzseinek alapnépességéhez hozzávándorolt, rátelepült hódító nomád törzsek egységesülése útján keletkeztek. Még a nagy világnemzetek is a vérrokonaink! Ugyanígy, az összes indoeurópai nyelv a magyar ősnyelvre ráépülő latin, germán, angolszász, asszír (szarmata) stb. nyelvek hozzávándorlása útján (admigráció) keletkeztek. Kérdezem: kiknek lehet ez szégyen? A magyar nemzet nyelve az egyedüli e világunkban, mely közvetlenül a leszármazás (filiáció) alapján képződött.

Hogy pontosan értsük az előző bekezdések történéseit, négy fogalmat kell alkotnunk:

Indomediterrán-kultúra: az őskorból eredő, Jézus Krisztus születése előtti évezredekben, az Indus-folyótól Európa lakható részein át Afrika mediterrán (északi) részeitől a Nílus folyót övező lakható területein kialakuló ókori civilizációk, egységes egynyelvű elsődleges kultúrái.

Indoeurópai-kultúra: az indoeurópai nyelvcsaládnak a Jézus Krisztus születése utáni évszázadokban kialakuló, az elsődleges indomediterrán kultúrákra ráépülő, azokkal összeolvadó soknyelvű, soknemzetiségű közép és újkori másodlagos kultúráinak kialakulásai.

Az elsődleges indomediterrán kultúra nyelvére legjellemzőbb nevek közül kettő már a történelemben elhasznált név lett. A szemita nyelv már tévesen foglalt név, a mai tudományban az asszírok nyelvére vonatkoztatott. Az ária, árja fogalom pedig lejáratódott a német „tisztafajú árja” kifejezéssel. Mára már csak egy, történelmileg is elfogadható kifejezés maradt tisztán fenn napjainkra, mellyel pontos meghatározását adhatnánk az új nyelvészeti felosztásnak. Ez a név pedig az ÚR főnév fogalma. Mindazon népek, akik az ősi kifejlődésű toldalékoló nyelvcsaládba tartoznak, egyben az úr-népek családjába tartozónak vallhatják önmagukat. Az őskortól a napistent imádták egykoron, mégpedig az RÁ-ÚR kifejezés szerint. Fontos, hogy az ÚR fogalom más nyelvre való lefordítási tilalma érvényesülhessen, másként, csak a hangalakjának a fenntartása mellett kerülhessen a nemzetközi fogalmak sorába. Nézzük a megfogalmazását:

Az úr nyelvcsalád: az emberiség őshazájában kifejlődött, az értelmes ősi szótagokból felépülő toldalékoló vagy agglutináló nyelvtípusú népek nyelvcsaládja, melynek alapnyelve az ősmagyar nyelv, és amelynek származékai az altáji, dravida, sumér, kelta stb. és a kutatások szerint a jövőben ide tartozónak ítélt nyelvek gyűjtőfogalma.

E fogalmak leírása után már egyszerű annak az állításnak a megmagyarázása: miért csak a magyar nyelven lehet pontosan értelmezni az ókorban fennmaradt ősi szavakat? Mert a valóságban a magyar nyelv, azaz ősi modern ember elsődlegesen kialakított kétosztásos jelrendszere, mely legalább negyvenezer éve keletkezett a nyelv evolúciója során, és amelyből többek között az összes másodlagos indoeurópai nyelvek származnak. Tehát a mai nyelvtudomány legnagyobb tévedése, hogy a magyar nyelv befogadó nyelvként fejlődött volna ki. Éppen ellenkezőleg, a magyar nyelv a világ ősnyelve, és ősnyelvként az összes szláv, germán, arab és latin nyelvek alapnyelveként tette lehetővé az indoeurópai nyelvek kialakulását.

Úr népcsalád: az őskortól eredően az őshazából körkörösen szétáradó (a nép árja, ária) nemzetrészeiből kifejlődő, az új hazájukban az egységes indomediterrán kultúrát létrehozó egynyelvű, egynemzetiségű hatalmakat, államokat létrehozó ősnépi életfa elágazások gyüjtőfogalma.

A tanulmány eddigi részeiben az ősnép és ősnyelv fogalmait nem változtatva értsük rajtuk a kiemelt definíciókat. A további fejezetekben már e négy fogalmat fogom használni a történelmi folyamat leírásában. Az indoeurópai nép és nyelv fogalma közismert a mai világunkban, a használatuk nem kíván újabb értelmezést számunkra.

Az eredettörténet folytatása:

Visszatérve a népvándorlási folyamatokhoz, a 3. vagy szemita népvándorlás i.e. 6. században az Iráni fennsíkról kiér a leírt szarmata gyűjtő haza területére. Egy fontos történelmi kérdésről kell szólnom velük kapcsolatban. Fentebb írtam, hogy az Ural hegység előtt az 50-60. szélességi fokok között találjuk őket, mely a legnagyobb ellenségeik a Szkíták szállásterületei felett található. A szkíta lakókörzetekről azt kell tudnunk, hogy ők az ősnemzet úrnépének különböző törzsei, akik Ázsia és Európa 40-50. szélességi foka között terjedtek el. Az i.e. első évezred közepén Kínától az Altáj mentén, átlépve Európa határait a Kaszpi és Fekete-tenger körül, majd Közép-Európa ugyanazon szélessége között az Alpok lankáiig találjuk őket. Ez az élőhely legalább hatezer kilométer hosszúságú élősávot takar a szkíták rokontörzsei számára. A rokontörzsek között találjuk Ázsiában az Altáj-hegység és Kína közelében az északi vagy keleti-hunokat. Európában a Kaszpi és Fekete-tenger övezetében magukat a szkítákat, mellettük a Kárpát-medencében letelepült keltákat, pannonokat, karpodárokat a szkítákkal közösen. Nyugat-Európát pedig a szintén az úrnépi telepes kelták, ibérek, britek, írek stb. ősnépi csoportjai lakják.

A további események megértéséhez fontosak számunkra, hogy az előző kelta népvándorlás során jelentősen megerősödő szkíta törzsek továbbra is félelmetes ellenségeik az asszíroknak. Ezért, bár a később szarmatákká váló asszírok különböző törzsei átvágták magukat az északabbra található övezetekbe, a elterjedésük így behatárolt maradt az 50-60. fokok közé szorulva. Azt is tudjuk, hogy ez a széles sáv sem volt lakatlan terület. Az idő tájt itt lakó ősnépeket északabbra szorítják, megemlítve a finnugorok különböző törzsei közül a finnek, baltiak, lappok, ugorok népeit, míg délebbre a Volga és az Ural folyók alsó folyása mentén maguk a szkíta törzsek óhazája található. A szarmaták behatolva a kevésbé szervezett és harcképes finnugor törzsek közé, az ő hatékony katonai hódító fellépésükkel vagy elfoglalták az őslakók területeit, vagy rájuk telepedtek a hatalmuk által. Hosszú időtartamú népkeveredési folyamatok vették kezdetét. Mintegy ezer-ezerötszáz év alatt váltak az ősnépek és a szarmaták külön-külön törzsei a későbbiekben vázolt az új nemzetekké.

Meg kell különböztetnünk a népvándorlási hullámok egymásutánisága okán az i.e. 6. századi 3. szemita vagy asszír népvándorlási hullámtól a következő immár európai népvándorlási hullámot. Az előző északra a szarmatákat délre pedig a perzsa törzsi szervezeteket hozza létre. Addig az utána következő, összefoglaló nevén a 4. vagy indoeurópai népvándorlási hullámot már maguk a szarmaták indítják i.e. 2. század és az i.u. 3. század között. Különböző népi csoportjaik, mint a germán, latin, szláv jellegű törzseik nyugatra vándorlásukkal behatolnak a Balti-tenger, a Visztula és a Dnyeper folyók közén lakó úrnépek szállásterületére. Velük keveredve jönnek létre a Balti-tenger partvidékén az osztro és vizigótok germán jellegű törzsei. Tőlük nyugatabbra a latin frank törzsek vonulnak, fokozatosan meghódítva Nyugat-Európa kelta őslakosságát. Hatásukra a 9-10. századokra fejlődnek ki a francia, német és más latin jellegű államok. A szláv jellegű törzsek két részre válnak. Az egyik felük az említett két folyó középső folyása mentéig jutva, az ősnépekkel egyesülve létrehozzák a 6. századra az ún. szláv őshazát, amelyben újabb ötszáz év alatt jönnek létre a nyugati és az orosz szláv nemzetek. A másik felük déli irányban kijutnak a Fekete-tenger mellékére, ők az alán törzsek, akik délnyugat felé elvonulva majd a délszlávok egyik alapnépességét fogják alkotni.

A fentiekben már érintettem, hogy Mezopotámia tájegységében az ősi népek egy jelentős részei beszorultak az Asszír Birodalmakba, és az évezredes eltérő hatalmi viszonyok között fokozatosan új identitású asszír törzsekké váltak. Csak érintőlegesen említve, Európában ugyanígy alakultak ki a későbbiekben germánná, latinná, héberré, angollá és természetesen a szlávvá váló népek indoeurópai törzsi alapjai, a vándorló nomád szarmaták közé beszorult telepes ősnépek összeolvadásával. A fontosságára való tekintettel még egyszer leírva, a szarmata nép soha sem volt egységes törzsi felépítésű nemzet. Az Urál-hegység előtti gyűjtőhazájukból a történeti idősor szerint elsőként a gót (gut = jó) germán jellegű törzsei szállták meg a Balti-tenger környékét i.e. 200-100 évek között. Nyomukban jelentek meg az angolok, szászok a dánok és a latin frankok stb., akik nyugatabbra vándorolnak. A 4. indoeurópai népvándorlási hullám valószínűleg utolsó szakaszában, az északi és nyugati területeket megszálló germán jellegű törzsek okán, már csak a Közép-Európai térség maradt a szarmaták mási ága a szláv jellegű csoportok részére új hazaként számításban.

A nyugatra húzódó frankok, germánok helyére a már leírt Visztula és a Dnyeper folyók menti újabb szállásterületeikre benyomultak az uráli szarmaták szláv jellegű törzsei, köztük a roxolánok, yazigok, massagéták stb., és északabbra Novgorod körzetébe a későbbi ruszok törzsei. E közbenső hazájukban gyülekezve i.e. 1. és i.u. 5. századok között fokozatosan behatolnak Közép-Európa területeire, kialakítva a szláv népek új nemzeti alapjait. Ez a jelentős beáramlás valószínűleg nem magától, hanem az 50-60. szélességi viszonyok nomád életformája okán, a szűkké váló területeken felszaporodó és megerősödő nomád törzsek új hazát kereső igénye hatására generálódott. Mint írtam, a szkíták az 50. fok alá az 1. századig nem engedték behatolni a szarmatákat. A harcos nomád életforma a megerősödésükkel már lehetővé tette, hogy fegyverrel utat nyitva megközelítsék a Fekete-tenger krími részét, majd a Kárpát-medencét. A szkíta hatalom gyengülésével az időszámítás utáni első és második századokban fokozódott a nyomás az ősnépek itteni törzseire, és hatására megkezdődött a szarmaták alán csoportjainak fegyveres behatolása e területekre. Az alánokat Ammianus Marcellínus tipikus nomádoknak jellemezte, bár a hunokhoz hasonlította őket. Leírása szerint többségük az iráni csoport (asszír) dialektusait beszélte, és törzsszövetségük heterogén voltát írja le.

A Kárpát-medencébe behatoló szarmaták és az őslakók közötti harc, hogy mégsem a sokkal egységesebb szarmaták győzelmével végződött, egy új és minden eddigi elméleteket felülíró történelmi magyarázattal tudom megvilágosítani. Egy mondatban összefoglalva: a krisztusi időszámításunk kezdete körüli időszakban, a Kárpát-medence ősmagyar népességének a megmaradását magyarnak, a Római Birodalom katonai védelme tette lehetővé. Másként, az itt lakó ősmagyar törzsek által kért és kapott birodalmi védelem következtében.

Mégis, vajon mire alapozható azaz állításom, hogy a Római Birodalom védte meg katonailag és politikailag a magyar nemzetet a szarmaták általi kiűzésétől a Kárpát-medencéből? Ugyanis fentebb leírt és legalább négy törzsi elkülönülésben élő úrnépi nemzetségek még nem alkottak egységes államot. A bizonyos testvérnépi törzsi szervezetek az egységes államszervezet hiányában nem voltak képesek összefogva megvédeni magukat. Egyenként a szarmaták a tartományokat képesek lettek volna hatalmukba keríteni és felszámolni a magyar folytonosságot, ahogy a Duna-Tisza közén ez be is következett.

A szarmaták behatolása az i.e. 1. és az i.u. 1. és 2. századokban megindult a hegyek és a folyók mentén. A behatolás katonailag olyan erős volt, hogy Róma hatalma is csak i.e. 15-8-ig, vagyis hét év alatt volt képes Pannóniát az egységes birodalomhoz csatolva védelme alá vonni, ami azt is jelentette, hogy a Duna keleti oldalára is kihatott ez az új struktúra. Még a teljesen máshogy vélekedő Magyarország Története kiadvány is leírja a 203. oldalon: „Pannónia meghódításával egy időben katonai akciók és diplomáciai lépések sorozata kezdődött a Duna vidéki szövetségi rendszer létrehozása céljából”. Ugyanez a kiadvány írja, hogy az egyesítést követő lázadások leverése után hat évtizedig nagyobb megrázkódtatások nélkül telik el az idő. Az első század közepén jelennek meg észak felől érkezvén az újabb szláv behatolások ismert népe a yazigok a Duna-Tisza köze északi felén. Őket követi a hatvanas években a roxolánok betörése az Al-Duna mentén. A szarmaták által 67-ben új háborúk sora tör ki a Duna e térségében, melyek első körben egészen 119-ig tartva végül a rómaiak győzelmével végződnek.

Az újabb nagyszabású szarmata támadás 167-ben indul, a langobardok és obiusok Kárpát-medencei betörésével. Csatlakoznak hozzájuk a dunai szvébek majd a kvádok és a markomannok. Megmozdulnak a yazigok és a roxolánok is, és 172-ig a római ellentámadásig sikeres hódító háborúkat folytatnak a Kárpát-medence tartományai ellen. Marcus Aurélius császár 178-ban a Duna-Tisza közi yazigok leverésével vált a helyzet urává. A lázadó szarmatákat legyőzvén, adófizetésre kötelezve és a Duna déli oldalára: Moesia, Mursa és Cibale vidékére történő letelepítésükkel oldja meg a válságot (innen már csak egy lépés a koszovói őshazájuk). A valóságban tehermentesítve Közép-Európa úrnépeit a szarmata inváziótól. Két feladatot oldva meg, elsőként biztosítja Itália védelmét a Duna mentén. Másodikként megerősíti a szövetséges Pannónia helyzetét, és további lehetőséget adva a medence keletebbre eső magyar nemzeteinek a viszonylagos szabad fejlődésükhöz. Csak érdekességként írom, hogy Pannóniából a következő időszakokban római császárok is származtak pld: Septimus Severus (193-222).

A római kor fenti rövid leírása alapján állítható, hogy mégis van közvetlen alapja annak az állításomnak, hogy a Kárpát-medence magyar őslakosságát a rómaiak mentették meg a pusztulástól. Ennek tudományos jellegű megválaszolására a tanulmány elején leírt két társadalmi törvény adja meg a magyarázatot. Az első leírja, hogy az elsődleges indomediterrán ősi világkultúra népei egységesen az úrnemzet egységes és egynyelvű kultúráiból épültek fel. Tehát a Római Birodalom alapnépessége Róma alapításakor (i.e. 753) az ősnépek különféle törzseiből állott, pld: etruszkokból és más italikuszokból. Az időközben Róma mellé beköltöző latinok (Asszír népvándorlás nyugati ága) 509-ben az utolsó etruszk király elűzésével átveszik a hatalmat a városállamban. Ettől függetlenül még évszázadokig a magyar elem adja a nép többségét, csak az uralkodó réteg válik összeolvadással egységes latin kultúrájúvá. Az eredménye, a latin uralkodó réteg hatására a birodalom urai fokozatosan latin nyelvű vezető réteggé, patríciusokká válnak. Addig a birodalom tartományaiban a latin beszéd csak fokozatosan terjed, és még Róma bukásakor sem döntő jelentőségű. Ahol megszűnt a latin uralom, a népek minden nehézség nélkül használták tovább ősi nyelvüket, legfeljebb néhány latin fogalom felvételével. Majd csak évszázadokkal később i.u. 800 körül a frank hódítások következtében alakulnak ki az újlatin indoeurópai nemzetek végső formai sora. A második alaptörvényünk leírja, hogy törzsek és egész népcsoportok nemzeti megváltozása csak a meghódítás, vagyis genetikailag felülírt események során elérhető valóság.

Róma vezetését a hatalmi erőviszonyoktól függően hol a latin, hol az ősmagyar elem adta. Ennek legszembeszökőbb irodalmi példájaként Rex Warner Julius Caesarról írt könyvében a két nagy hadvezér ellentétén keresztül, a Marius etruszk úrnépi, és Sulla szemita latin népelemek súlyos összeütközésén keresztül mutatja be. Megjegyezve, annak ellenére rendkívül szemléletes a két nemzetrész harcáról leírtak, hogy a szerző semmit sem tudott a szereplői nemzeti hovatartozásáról. Az eltérő nemzetiségi származásokról a birodalom névanyaga ad megbízható tudományos bizonyítékokat. Csak példaként említem, hogy az egyébként Marius rokonságába is tartozó Julius Caesar hadvezér és államférfi (a kelta gall népirtást véghezvivő vezér) latin elemből származik. Addig Marcus Aurélius szarmata verő császár (a Kárpát-medencei magyarok megmentője) az ősnép Marius-féle úrnemzeti leszármazottai közé tartozik. Természetesen a birodalmi szemléletük már római, de a lelkiismeretük szerint képesek voltak az ősrégi testvérnépeik segítését is felvállalni. Amíg Sulla Izrael környékén a szemitáknál, addig Marcus Aurélius a Kárpát-medencében az úrnépeknél. Itt befejezem Róma új történelmi szemléletének a rövid és epizódszerű feldolgozását. Ha valaki esetleg mégsem érti a leírtakat, csakis a fellelhető szakirodalom újszerű feldolgozásából meríthet magának pontos válaszokat a legismertebb, de mégis a legkevésbé sem ismert Római Birodalomról.

Lassan a szláv népek eredettörténetében a tudományos jellegű feldolgozásnak a nehezén túljutva, már csak a népvándorlások történelmi eseménysorának befejezéséig kell követni történetüket. A szláv népek történelme, mint tudjuk, a Koszovó tájkörzetébe való letelepítéssel nem ért véget. Még vissza volt egy igen fontos 5. vagy úrnépi (második ősnépi) népvándorlási hullám eseménysora a Kárpát-medencei térségben. A krisztusi időszámításunk körül, a szkíták szlávok általi meggyengülésének vagyunk szemlélői. Az akkor még szarmatáknak nevezett törzsek fegyverrel behatolnak a 40-50. szélességi fokok között található úrnemzetek közé. A Volga folyó mentén a már ismertetett alán törzsek délebbre húzódva találkoznak a Parthus-Birodalom északi területén élő szintén úrnépi bolgárokkal, és megkezdődik egy új bolgár-alán törzsszövetség kialakulása.

Csak megemlítem, ez a találkozás pontosan azon a területen történt, amit a magyar történészek a Magna Hungária vélt magyar őshazaként tartanak számon. Új bizonyításként leszögezve, hogy a Magna Hungária soha sem volt magyar őshaza, hanem az a terület a szintén úrnépi bolgár őshazaként, a szkíták egy ágáé volt. Csak annyit tévedtek a magyar történészek, hogy nyelvében és kultúrájában valóban úrnyelvű törzsek élőhelye volt a Magna Hungária, csak nemzetségileg a bolgároké, akik az alán szlávok nyomására majd csak a 10. századra válnak szláv nyelvűekké. A kárpát-medencei magyar törzsek sohasem éltek a feltételezett volgai tájegységen.