Nem mondok újdonságot azzal, hogy a média napjainkra a negyedik nagyhatalmi ágból az első helyre rukkolt elő. Az írott és elektronikus média bárkivel bármit megtehet, hiszen tapasztalhattuk, hogy míg az egyik pillanatban hős valaki, milyen gyorsan válhat szánalmas alakká, ha mások úgy gondolják, túl veszélyes lehet a felkapott személy népszerűsége. Példaként említhetem jelenkorunk egyik otromba botrányát, a Zuschlag-ügyként elhíresült esetet, bár több ezret lehetne, sajnos ide citálni.

Ma azt mondják, hogy egy láthatatlan hatalom formálja, irányítja mindennapjainkat, holott ez is torzítás, hiszen nagyon is jól érzékelhető, miféle hatalom az, amely a világot uralja. Most hagyjuk a világuralmi helyzetet és tekintsünk csak Hazánkra, a Kárpát-medencében élő magyarságra. Hányszor és milyen galád módon hamisították, ferdítették történelmünket, kultúránkat, hiszen a mai napig homály fedi a magyarság földre születésének körülményeit, eredendő célját. Miközben az emberiség történetét régészek, tudósok, művészettörténészek és lélekbúvárok lelkesen kutatják, egyről mintha elfeledkeznének; a média az ember születésével egyidős, hiszen az első pillanattól kezdve az ember igyekezett minden őt ért hatást megörökíteni valamilyen módon, akár, hogy társait figyelmeztesse, vagy pedig, hogy a jövőnek megőrizze mindazt a tudást, amit gondolataiból előhívott. Idézzük csak fel emlékezetünkben a régi barlangrajzokat. Mik ezek, ha nem média-üzenetek, mint ahogy a kőtáblákba vésett írások is, amelyek az akkor élt emberiség tudtára adták a törvényt, az uralkodók rendelkezéseit, intelmeket, és hiedelmeket rögzítettek. De ha azt mondjuk, hogy a média az emberiség leszületésével egyidős, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a hamisítások, az elhazudások, a ferdítések is elég régmúltra nyúlnak vissza, ezek közül egy világméretű ferdítés bizonyára mindenki által ismert, mégpedig az ószövetség, amelyben annyi az összekuszáltság, hogy ha másért nem, hát ezért a hazugságok gyűjteményének Nobel-díját a kiagyalói megérdemelnék.

Média és ószövetség, egymástól nem idegen fogalmak, hiszen az önmagát kiválasztott nép ma is erre való hivatkozással formál jogot arra, hogy az emberiség túlnyomó többségével bármit megtegyen, méghozzá büntetlenül, következmények nélkül. Ez az a legújabb kori történelmünkben is ismert világméretű hamisítás, hazugság, amelyből a mai médiacézárok kinőttek, hiszen az alappróba, úgy is mondhatnánk mai modern szlogennel, hogy beetetés sok száz éve megtörtént. Eleink akkor nem tulajdonítottak kellő jelentőséget ezeknek az alattomos hamisításoknak, s mire észbe kaptak, mire felismerték a korabeli média-hatalom kiteljesedését, bizony már késő volt. Mint ahogy napjainkban is a huszonnegyedik órában járunk, s ha nem képes a magyarság felismerni e lélekromboló és emberiség-ellenes média hatását, akkor ugyanoda jutunk, mint az ószövetséget megalkotók idején az igazhitűek, az egyistenhitet valló őszinte keresztények; tűzzel vassal kiirtanak bennünket, hogy ha hagyjuk, hogy írmagunk se maradjon. A magyar ember "médiuma" éppen ezért hosszú időn keresztül a lármafa volt, amellyel a veszélyre figyelmeztetett, ha idegen rabló horda akart betörni szép Hazánk földjére.

A magyarság sajtóterméke a monda, a hit világában leledzett, a mesékben, a regékben, a népköltésekben és népdalokban élt évszázadokon át, mert nem volt hajlandó a hazug horda mocskos urait szolgálni. Nem volt hajlandó az elhazudott történelmünket elfeledni, a meghamisított kultúrát magáénak mondani, ezért inkább szájrúl-szájra terjesztette az igét, a hitet, a magyarság megmaradásának éltető erejét. A minap egy székely ember úgy fogalmazta meg ezt az óriási küzdelmet; apáink fejéből bunkós bottal akarták kiverni mindazt, amit magyarnak, hitnek és az emberiség eredetének tudtak. Hát, hogy ne tudják végképp kiűzni a kobakunkból, bezártuk azt a szívünkbe, s itt őrizzük ma is, de hogy ha már lehet, előhozzuk azt és megmutatjuk, mint ahogy Jézus is megmutatta a szívét, amely az emberfiáért dobogott. Mert mi, magyarok vagyunk Isten emberfiai, akiket saját képére formált meg azért, hogy a tudást, az ősi hitet őrizzük és adjuk tovább. Nem véletlen az a mondás, hogy amíg egy magyar él a Földön, addig nem veszett el semmi sem. De, hogy ne vesszen el végleg, ahhoz azért egy magyar kevés.

Nekünk, mai magyaroknak, a tudás népének bizony fel kell már ébrednünk, s végre valahára merjünk magyarokká lenni. Nem kell itt kicsikké silányulnunk, vagy nagyokká nőnünk, mert mi egyik nemzet rovására sem akarunk sem kicsik, sem nagyok lenni, de végre valahára merjünk már magyarokká lenni. Magyar honban, magyar múltunk is erre kötelez, és jegyezzük meg, hogy nem az a magyar, aki a nyelvet megtanulta. Nem! Magyar az, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal. Hiszen voltak sok ezer éves múltunkban olyan hősök is, akik még nyelvünket is alig értették, de sorsközösséget vállalva kardot fogtak a magyarság megmentéséért, s amikor a becsület, a tisztesség úgy kívánta, akkor életüket is áldozták, ha kellett, a harcmezőn, ha a sors azt kívánta, akkor a kivégzőosztag előtt, vagy a bitófán, mintsem elárulják ezt a nemzetet, amely az örök élet titkát hordozza magában.

Mert a mai hazug média nem erről szól, hanem a szennyet, a mocskot, a magyarsággyalázást árasztja minduntalan, holott nem lehet elégszer idézni Prohászka Ottokár örök érvényű gondolatát, amelyet végre meg is kellene fogadnunk, de nemcsak a média vonatkozásában. Amikor a köztiszteletben álló püspök az ablaka alatt lezajlott párbeszédet óhatatlanul kihallgatta, így bölcselkedett. A kis rikkancs fiút a zsidó kereskedők rendreutasítottak, hogy jegyezze meg, tisztességes zsidó ember nem vesz magyar sajtóterméket, akkor Prohászka Ottokár ezt helyeselte. Igazuk van, ez az ő dolguk, de vajon a magyaroknak nem kellene-e ezen elgondolkodni, hiszen a fő kérdés az, hogy tisztességes magyar ember vesz-e zsidó sajtóterméket! S akkor kedves szittya testvéreim, nézzenek csak a lelkükbe, hogy hányszor vásárolták meg a szennyet, a zsidó mételyt, amely már belopódzott nemcsak az otthonunkba, a hálószobáinkba, de a lelkünkbe is.

Hányszor vették meg az otromba szennyet könyv vagy film formájában, miközben a sok tízezer magyar népköltésből, csodálatos mondáinkból elfelejtkeznek gyermekeinknek felolvasni. Milyen szánalmas, hogy az óvodás gyermekeink ma már pókemberek, dartwaiderek és a jó ég tudja, milyen szörnyszülöttek akarnak lenni a farsangi mulatságokon vagy a játszótéri küzdelmekkor, s nem Dobó Istvánok, Tenkes kapitányok, Dugovics Tituszok és Rákóczki hadnagyai. S ez bizony a szülők hibája, mert hagyták, hogy a hazugságládán nőjön fel több generáció is, miközben már a Hiszekegyet sem tudják elmondani. Most, amikor állítólag szabadság és demokrácia van, ugyan mi tartja vissza az édesanyákat, nagymamákat attól, hogy legalább a kisunokáikkal odahaza megtanítsák a Magyar Miatyánkot és a Hiszekegyet? A legvéresebb rákosista diktatúrában, amikor az ÁVH éjszakánként számos otthon nyugalmát feldúlta, minden magyar kisgyermek betéve tudta ősi imáinkat. S ma? A nagy szabadság idején babma dalszövegeket és obszcén történeteket magolnak.

Remélem a jelenlévők közül sokan ismerik az egyik legrégibb imánkat a Boldogasszony Anyánkat. A média hazugsága ezt sem kímélte meg, hiszen ma már mindannyian úgy énekelik, hogy Régi nagy Patrónánk. Vajon elgondolkoztak azon, hogy mitől Régi a mi Patrónánk? Mert bizony az eredendő szöveg szerint Mária Reginánk, Patrónánk volt, s ez ugye nem ugyanazt jelenti, Mert a Magyarok Királynője volt mindig is Mária, s amikor egy otromba anarchista vezér azt merte nyekeregni világnak csúfjára, hogy Mária levette a kezét a magyarságról, bizony nem is nagyot lódított, mert mi hagytuk, hogy még imánkba is belerondítsanak, s nincs, aki nemet mondana erre!? Tudom, nem nagy dolog, de ha ismét Reginánkká hozzuk vissza Máriát, akkor higgyék el, már egy lépést tettünk afelé, hogy merjünk ismét magyarokká lenni. Mert a magyarság nem ott kezdődik, hogy magyarnak vallom magam! A magyarság nem azonos azzal, hogy itt élek a Kárpát -medencében, s még csak azzal sem, hogy kiválóan beszélem ezt a gyönyörű nyelvet. Nem. Magyar akkor vagyok, ha sorsközösséget vállalok a sok-sok ezer éves múltunkkal, jelenünkkel és jövőbe vetett hitünkkel. Mert arról sem lehet ma már sehol olvasni, hallani, hogy valamikor, kezdetben amikor csak az Ige vala, bizony minden ember egy nyelvet beszélt és egy nagy család volt.

A kedvező életfeltételek a népszaporulatot segítették elő, s őseink nem kalandozni rajzottak ki az élet bölcsőjéből, hanem megfelelő életteret biztosítani saját nemzetségeiknek. S az új és új családokból kinőtt nemzetségek paradicsomi idilljébe rondított bele a darwini úton feljött kiválasztott nép, amely a gyilkolásra, a hamis esküvésre, és ármánykodásra választotta ki önmagát, s ezért vonta magára Teremtő Urunk haragját. De azt is meg kell értenünk, hogy nem azért születtünk a Földre, hogy egymást gyilkoljuk, eláruljuk rabigába hajtsuk, s bizony a mi emberfeletti küldetésünk az, hogy ezeket a darwini fajokat megtérítsük, mert ez Isten akarata. Hiszen ez a sokat szenvedett Földgolyó még így is, ilyen rettenetes körülmények közepette is emberhez méltó életet tud biztosítani a lassan hétmilliárddá szaporodott emberi fajnak is, akkor, ha visszatérünk arra az útra, amelyről letérítettek bennünket. Nézzük meg, ez a fogyasztói társadalom mivé silányított bennünket. Pénzteremtő robotokká váltunk, akik már élni sem tudunk, hiszen lassan elfeledjük a pacsirtaszót, el a napfelkelte csodálatát, a friss akác illatát, mert bezártuk magunkat egy mókuskerékbe, ahonnan nem tudunk, mert nem akarunk kiszállni.

Ma már az emberiség nem él, hanem tenyészik. Pénzt keres, hogy még több pénze legyen, s amolyan "egyszerhasználatos" páriákká váltunk, akik reggel benyomjuk a hazugságládát, s amíg késő éjjel el nem alélunk, mételyez bennünket szüntelenül. Reklámok, pornó, terror... mert megérdemeljük, s közben már azt sem tudjuk, hogy a muskátli piros és a szarkaláb kék. Nem tudjuk, hogy 25 milliárd értelmes szavunk van, mert megelégszünk azzal a pár százzal, amit ezek a szennyládák, valami ocsmány brazil-néger-zsidó-keverék nyávogással elénk böfögnek. Bizony Simon Endre tamanakutató és társai már több mint tíz éve bebizonyították, hogy az összes gyökszavunkat a hozzájuk társítható ragokkal, jelekkel, képzőkkel és toldalékokkal, szópárokkal egybevetve 25 milliárd értelmes magyar szavunk létezik, amelynek még egy tizede sincs a világ összes nyelvén használt szókészlete.

Nem ismerjük a népmeséket, népköltéseket, holott csupán csak a Mátyás király meséinkből több van, mint a híres Grimm és Andersen fivérek által írott valamennyi mese. Nem énekeljük népdalainkat, pedig csak a régi szép altatódalainkból több ismert, mint valamennyi nagy operák áriái és betétdalai. Elfeledtük a népviseleteinket, holott azok sem öncélúak voltak. Egy-egy párta, fejkendő, kalap, keszkenő elárult mindent a viselőjéről. Tudták, hogy eladósorban van-e a lány, aki vele szembe jön, s, hogy a kalapos ember még legényember-é, vagy már házas. De az is látszott, hogy módosabb gazda menyecskéje-e a fiatalasszony, s hogy melyik vidékről származik, mert hát a kék-piros-fekete-zöld hímzésminták a legeredetibb média-üzenetek voltak, amelyekből tán még az ómamáink tudnak olvasni. Helyette mi van? Farmer és farmer. Ami uniszexszé teszi fiainkat, lányainkat, nemcsak külsőségeikben. Mert a farmer Kríza Kálmán tanár úr gyűjtése alapján a néphagyomány szerint csak tökaszaló kék vasaló. S ha humorosan hangzik is, ez az öltözék a nemiséget roncsolja, jellemhibássá teszi viselőit, s amellett számos betegség forrása is.

De ha már a betegségeknél tartunk, arról sem ír a mocskos és hazug média, amely a világon mindenütt egyforma, hogy a mesterséges megbetegítésünkkel mivé silányították a magyart. Az elmúlt esztendőben több mint 1000 milliárd forint volt csak a magyarországi gyógyszermaffiák tiszta nyeresége! Ma minden egyes magyar ember a csecsemőtől az aggastyánig 25 ezer forintnyi gyógyszert eszik meg havonta, - és ebben a különböző vitaminféleségek és egyéb kotyvalékok még nincsenek is benne - miközben a magyar ember átlagéletkora a bantu négerekénél lényegesen rosszabb. Nálunk egy átlagos férfiember sajnos már 66 évet sem él, a nők talán még valamivel többet, de ez az arány rohamosan romlik. Én csak saját családomat hozhatom példaként: nagyszüleim, akik még a múlt század elején születtek, s két világégést, a padlás-lesöprést és egy szabadságharcot is megéltek, az ÁVH zaklatása mellett, közel nyolcvan évig voltak közöttünk. Gyermekeik már nem élték meg a 70 évet, s az ő gyermekeik közül így a nővérem is már az 54. évét sem élhette meg, miközben egy kislánya már 4 évesen agydaganatban hunyt el. Hát ez volna az a modern kor, amit a fejlődés hozott?!

S akkor megint csak felteszem a kérdést: miért nem merünk végre magyarok lenni? Én szerencsés vagyok, mert a folyamatos kényszerlakhelyek és kitelepítések miatt sok időt nagyszüleimnél tölthettem egy Debrecen melletti kisfaluban, ahol nagyanyám megtanított arra, hogy valóban a fűben, fában, földben van az orvosság, s erre neveltem a fiaimat is. Mi a kalmopyrinen kívül más gyógyszert nem ismertünk, mert ott volt a zsurlótea, a csalán, az útifű, a cickafark, zsálya, rezeda, hagymatea, hárs, kamilla, s végtelenségig sorolhatnám mindazt, ami a magyar embert életképessé és egészségessé tette. Miért nem élünk vele? Miért hisszük el, hogy az immunrendszert leromboló védőoltások a halált hozzák előrébb?

Amerikában lefolytattak egy kísérletet, ahol a tízezer önként jelentkező felének mindenféle védőoltást és csodavitamint adtak, míg a másik fele vállalta, hogy semmilyen gyógyszert, vitamint, védőoltást nem szed be, csak életveszély esetén. S másfél év után leállították, sőt titkosították a kísérletet, mert a védőoltásos-csodavitaminos csoportnak több mint felénél rosszindulatú sejtek kezdtek el burjánzani. Ma már védőoltása van az influenzának, az agyhártyagyulladásnak, a kullancsnak, de már a védőoltásnak is védőoltása van. Legutóbb pedig a méhnyakrák ellen kezdték oltogatni kislányainkat, a biztos meddővé tétel reményében, de sajnos nem egy haláleset is történt már ettől a "csodagyógyszertől".

Ma már a fegyvernél nagyobb üzlet a gyógyszer, mert az immunrendszer legyengítésével egy időben egész életre gyógyszerfüggővé tesznek mindenkit. Gyermekkoromban a falunkban zsurlóval, sóval, ecettel és szódabikarbónával a legsúlyosabb vírusos, gombás, baktériumos fertőzésekből is mindenkit kigyógyítottak, s orvost csak akkor hívtak, ha már valóban nagy baj volt. Miért nem élünk hát a termőföldünk által adott kincsekkel: magyar zöldséggel, takarmánynövényekkel, s házi tejjel, tejtermékkel, miért nem adunk életlehetőséget a vidéknek? A magyarságot akkor taglózták le először, amikor ezekbe az otromba ládaházas városokba kényszerítették, elszakították a földjétől, amellyel mindig is összenőtt a lelke. Ugye milyen szépen hangzik: anyaföld! Hát magyar ember létezhet az anyaföld nélkül? Akkor miért nem vagyunk képesek felismerni, hogy vissza kell térnünk oda, ahol még minden rendben volt! Gazdálkodni, saját életünket megtervezni, s ezzel másoknak is példát mutatni, mert ez a mi történelmi küldetésünk.

A közelmúltban megpróbáltuk barátainkkal összeszámolni, mi mindenhez ért egy parasztember, s itt most a szó igaz értelmében vett parasztra gondolok, aki nem bunkót, nem tanulatlan tahót jelentett, hanem önállóan gazdálkodó szabad embert, aki ura volt saját házatájának, s ura volt akaratának. Csak az ószövetséges hazugok tették rabszolgává, cseléddé, bunkózták le, bár a lába nyomáig sem érhetnek fel azok, akik belerondítottak életébe. Nos, a számlálást száznál abbahagytuk, mert rá kellett döbbennünk, hogy egy parasztember mindenhez ért, ami az életben maradásához szükséges. Tud földet művelni, állatot nevelni, házat építeni, kutat fúrni és kenyeret sütni, szőni, varrni, mosni, vasalni, szőlőt nemesíteni és bort érlelni, s ha az élet úgy hozza, akár mint nagyapám is, gyermekeit is maga segíti a világra. Mert a magyar élet ilyen! De erről a mai média nem szól, mert akkor azt is el kellene ismernie, hogy a magyarság a testvéri szeretetet hordozza önmagában. Hunor és Magor példája a magyar szóban benne foglaltatik. Az egymásért és nem az egymás ellen való küzdelem, amely az emberiség megmaradásának záloga, s erről kellene napjainkban a médiának szólnia, hiszen ma már nem csupán a magyarság, de egész Földünk végveszélybe került. A terrorizmus ugyan uralmába hajthatja az egész emberiséget, de a természet felett soha nem arathat győzelmet. Hiszen erre figyelmeztetnek az egyre gyakoribb katasztrófák, szökőárak, és földrengések, szárazságok és özönvizek, amelyek egyre ijesztőbb hatásukkal próbálják figyelmeztetni ezt a vesztébe rohanó globalista hatalmat a megállásra.

A médiának, ha valóban az emberiséget szolgálná és nem ezt az elvetemült gyógyszer és fegyvermaffiát, akkor arra kellene figyelmeztetnie, hogy ez a felgyorsult fejlődési iram nem tette boldogabbá az emberiséget! Nem lett se szebb, se jobb az életünk, sőt napjainkban már az emberiség kétharmada életképtelenné vált, miközben egyre jobban lerövidült a földi életidőnk is. Hát ez volna az a Kánaán, amit ígértek nekünk évszázadokon keresztül? Ez volna az az élhető élet, amiért Isten a Földre teremtett bennünket?! Ez volna az élet értelme, hogy gyilkoljuk le egymást, tapossunk át egymáson, raboljuk ki a Föld minden kincsét és ha nincs más, akkor gyermekeink jövőjét is felélve pusztuljunk el a földgolyóbisunkkal együtt!

Azt hiszem minden magyar ember számára egy hatalmas NEM kiáltás a válasz! Csakhogy ha ezen változtatni akarunk, akkor nem holnap kell elkezdeni a küzdelmet, hanem már most. Már most tessék töltekezni lélekben, hogy igen is bátran vállalom magyarságomat. Vállalom, hogy akár még áldozatok árán is, de ahol csak tehetem, magyar terméket vásárolok. Lemegyek vidékre, keresem a kapcsolatot a falvak lakosságával és közös erővel megteremtjük, hogy egymás szükségleteit előállíthassuk. Úgy is, hogy a városi ember előleget ad a zöldség, a gyümölcs, az aprójószág felneveléséhez, a falusi ember pedig igyekszik a lehető legjobbat kihozni a gazdálkodása során a rendelkezésére álló termékekből. A becsapás, a felül érett, alul rothadt termék rásózása nem magyar eredetű, itt már a média-métely köszön ismét vissza. Gyermekkoromban nagypapám megtiltotta, hogy köszönjek annak az embernek, aki nem tartotta a szavát. Mert hiába hazudják, hogy mi olyan pusztában kóborló nomád pogányok voltunk, én tudom, és minden szittya, szkíta, sumér, szumír, kelta, avar, vagy bárhogy is nevezték el a hazugságra alapozó médiumok, szóval a hun-magyar ember mindig is ragaszkodott a földhöz, ősei múltjához, gyökereihez, tehát nem lehettünk olyan pusztában kóborló hitetlenek. Azok nem mi voltunk. Barbárok sem voltunk, legalábbis nem úgy, ahogy ismételten belerondítottak a történelmünkbe, mert a régi barbárság anyaközpontúságot jelentett, s nem azt, ahogyan ezt a szép szavunkat is mára elferdítették. Valamikor a magyar ember még olyan volt, mint ahogy már csak sajnos népmeséink őrzik, hogy azt mondta: itt a kezem, nem disznóláb, s nem kellettek a talmudra esküdött cselszövők, hogy megtartsuk a szavunkat.

S úgy nem voltunk pogányok sem, ahogy hazudják, mert a pogányság eredetileg a férfiuralom eljövetelét jelentette, de születésünk pillanata óta keresztények voltunk és vagyunk, mert a magyarokat valóban a Teremtő Atya teremtette, szemben azokkal, akik Darwin elmélete alapján érkeztek! Mi mindig egyetlen Istenben, a Magyarok Istenében bíztunk és bízunk ma is, csakhogy a közmondásunk is arra figyelmeztet; segíts magadon, az Isten is megsegít. Tehát, legyünk magyarokká. Emeljük fel a fejünket büszkén és rázzuk le a gyalázatot, mit a századok során ránk raktak. Halhatatlan költőnk nem győz figyelmeztetni bennünket a Nemzeti Dalban, hogy a Magyarok Istene itt van közöttünk, de ahhoz fel kell emelni a fejünket! Elég volt az örökös bűnös nemzet bélyegének ránk sütéséből! A hazug médiának köszönhető nemcsak ez az aljas rágalom, hanem ennél sokkal nagyobb bűn, Trianon elszenvedése is. Egy olyan "művelt" nyugat akar bennünket erkölcsre, hitre tanítani, amely gyilkosságok árán maradt fenn, s amely még a legnagyobb gaztettet, egy Haza megcsonkítását is büntetlenül elvégezhette. Miközben önmaguk előtt is elhazudják, hogy a rablott országrészekkel egyikük sem lett sem boldogabb, sem gazdagabb. Egy olyan Európa akar bennünket nem európaiként kezelni, amelyért évszázadokon, mi több, évezredeken át hullattuk a vérünket, védtük, óvtuk az isteni útról letért hordákkal szemben, s mi ne lennénk európaiak.

Azért kellett a gyönyörű Kárpát-medencénket szétdarabolni, hogy eltüntessék Európa földrajzi középpontját, amely ma világnak csúfjára Ukrajnához csatolva őrzi az egykori magyar jelkövet. Azért kellett tűzzel-vassal irtani ősi kereszténységünk megvallóit, hogy egy talmudista szemlélettel az egész világot halálba küldjék, fertőbe süllyesszék? Nem gondolkodtak még el azon, hogy az összes keresztesháborúban, az összes mohamedán, iszlám, és egyéb vallásháborúkban mindig a zsidóság pénzelte az egymással hadakozó feleket, s a véráldozatot hozókkal szemben mindenkor busás haszonnal léptek tovább a népirtásokon?! S ennek a hazugságáradatnak is a média engedett teret. Mint ahogy azt is elferdítik, hogy napjainkra az emberiség egyik legalattomosabb megrontója a bankárvilág, amely polipcsápjait mindenre és mindenkire kiterjesztette. Amikor elhitették a dolgos-szorgos magyarsággal, hogy lehet munka nélkül is gazdagodni, bankbetétekkel, kamatokkal jól élni, akkor kaptuk a következő taglót, amelynek eredményét ma már világosan láthatjuk. A nemzeti kincseink, vagyonunk szinte 99 százaléka a bankármaffia kezén, államadósságunkra kivetett éves kamata meghaladja az egy éves nemzeti jövedelmünket, s ma már a lakosság döntő többségének ingatlanjain jelzálogjogot jegyeztek be, mint ahogy földjeink, természeti kincseink is, s lassan már a vizeink mellett a levegő is a kezükbe kerül. A privatizációnak csúfolt fosztogatásaikkal 50 ezer milliárd forinttal nem tudnak elszámolni, ami kézen-közön tűnt el, s a magyarországi médiumok erről jól felfogott érdekükben hallgatnak.

Mindezek tudatában merjünk tehát végre magyarokká lenni, s lebbentsük fel a hálót a szemünkről, mely a média-hazugság képében elhomályosítja a látásunkat. Engedjenek meg egy példát, hogyan dolgozik a média: Naponta felröppen egy-egy hír, óriási szenzáció, micsoda nagy leleplezések. S olvashatjuk, hogy az egyik cionista bankár hogyan fosztotta ki a másikat, bepillantást nyerhetünk - na csak annyira, amennyire az érdekeik éppen megkívánják, hogy a Fuggerek, a Morgenek, Rothschildok és Rokefellerek hogyan verték át egymást, s mi pedig rohanunk és faljuk ezeket a szüleményeket. Szupremáció és frigyláda, holokauszt-ipar és Harry Potter. Utána számoltak már, hogy ez mibe került? Kedvezményes áron is 4-5 ezer forintokat fizetnek kötetenként, miközben legalább két-három hét szabadidőt is elrabolnak maguktól, amíg elolvassák, aztán a családban végigjár a remekmű, majd hónapokon át ez a fő beszédtéma, s észre sem veszik, hogy ezalatt egy percet sem foglalkoztak a magyar mondákkal, szépirodalommal, regékkel, énekekkel, hagyományokkal, nem volt a kezükben egy lelket gyógyító imakönyv, de hát ez is kell, mert megérdemeljük! Mert kell, hogy tisztán lássanak. Ugyan mit? Mondják meg, hogy a cion bölcseinek olvasása után ugyan mi újat tudnak még ezek nekünk mondani? Emlékeznek még, mit is idéztem Prohászka Ottokártól? A tisztességes zsidó nem vesz magyar sajtóterméket? S a tisztességes magyar? Ugyan van-e még prohászkai értelemben tisztességes magyar? Gondolkodjanak el ezen őszintén? Mert amikor az ő termékeiket veszik, amikor az ő médiájuk mételyezi a mindennapjaikat, az mind-mind egy-egy koporsószöge a magyarságnak.

Nemrég szárnyat bontott a Nádori Szövetség, amely minden magyarnak szövetséget nyújt, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal. Ide bárki jöhet, aki azzal kopogtat, hogy mit tud tenni a megmaradásunkért, felemelkedésünkért. Május 3-án volt a Nádori Szövetség alakuló ülése, s eddig több mint 108-an jelezték, hogy hozzáfogtak az építkezéshez. Van, aki az iparitanuló-képzés elméletét fektette papírra, mások a Védd meg magad magyar mozgalmat indítják útjára, megint mások így például Tácsi István - akinek itt lett volna a helye a mostani szittya világtalálkozón, csak sajnos a média az ő három évtizedes munkásságát sem röpítette hírré, pedig A Magyarok Istene, az Ősi Napisten újra fénylik tanulmánya világszenzáció. Világszenzáció, mert Petőfi Sándor után először ő vette a bátorságot és bebizonyította, hogy a Magyarok Istene nem egy költői fantázia szüleménye, hanem nekünk magyaroknak az Istenünk az a Teremtő Atya, amely a Földi életet is megalkotta. Ez a tanulmány az, amelyet mindenféle szenzációhajhász, mi lett volna, ha és melyik bankár volt a nagyobb tolvaj tartalmú agymosásra gyártott globalista terméke helyett minden igaz szittyának el kellene olvasnia. Attól még nem találunk vissza a helyes útra, ha tudjuk, hogy 1920-ban a Rockefellerek vagy a Morgenek loptak-e többet, azzal még nem fogunk sorsközösséget vállalni a magyarsággal, ha azt kutatjuk, hogy hol lehet az aranyborjú és a frigyláda vagy létezett-e egyáltalán, de ha hisszük a Magyarok Istenét, akkor már őszinte hittel mondhatjuk, ha Isten velünk, ki ellenünk?!

Mert a mi küldetésünk azért emberfeletti, mert ránk méretett az a feladat, hogy ezt a romlásba rohanó világot megtanítsuk a Hunor-Magor testvériségre, hogy rádöbbentsünk mindenkit, hogy az eredendő bűn nem az életet teremtő szerelem, hanem a Káin és Ábel viszály, hogy Boldogasszony Anyánkat, a Magyarok Regináját visszahelyezzük méltó helyére, oda, ahol mindig is helye volt, hiszen a magyar nyelv oly csodálatosan fogalmazza ezt meg: Édesanyánk, Teremtő anyánk, anyaszentegyházunk, anyaföldünk, anyanyelvünk... Ugye fölösleges is mondani, a média legnagyobb gyalázata abban mutatkozik meg, hogy a legszentebbet, az édesanyát, az élet hordozóját gyalázta meg. Azzal is, hogy Boldogasszony Anyánkat levetette a trónusáról, s azzal is, hogy földi képviselőit, az édesanyákat meggyalázta. Először csak az asszonynév elvételével, aztán az abortusszal, majd a meddővé tétellel, hogy közben a köldök és fenékmutogató fiatal lányokkal éppen az anyaméh tisztaságát mocskolják be, s innen már csak egy lépés, hogy a szerelmet ősi mesterséggé silányítsák, hiszen nagyon jól tudták, hogy a család összetartó ereje az édesanya. A nemzetségek összetartó ereje az anyaközpontú közösség, s a nemzetek felemelkedését az édesanyák tisztelete, szeretete és példaképpé állítása segítette elő, miközben a magyarság létét is Mária trónra ültetése segítette. Nem véletlen az sem, hogy Szent Koronánkról Mária képmását kellett eltüntetni, s imáinkból az Atya és Fiú mellől az Édesanyát kellett eltávolítani.

Merjünk hát végre magyarok lenni, akik a Magyarok Istenében bízva Regina Pátrónánkat méltó helyére visszatéve visszatalálunk a helyes útra, a testvéri szeretetben gyökerező élhető életre. A hazug média sugallta birkamódi alázatra, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel pedig az lehet a válaszunk, hogy a kenyér már elfogyott. Nekünk a kő maradt, de a kő maradt! S hogy milyen is a magyari élet, végezetül engedjenek meg egy rövid történetet: Csíksomlyón Boldogasszony Anyánk köszöntésére érkezve hatalmas záporeső zúdult ránk, s a Kis-Somlyó hegyről lefelé araszolva én is nyakig sáros lettem, a csúszós, ragacsos úton, ahol többször is megbotlottam. Így, ilyen sártól koszlottan nem akartam belépni Babba Mária templomába, ezért társaimat kértem, foglaljanak helyet számomra is és elindultam, hogy valahol csak kapok egy kis vizet és szappant, hogy valamennyire rendbe hozzam magam. A zarándokok forgatagában, hiszen egymilliónál többen voltunk, az egyik tornácon idősebb pár üldögélt, beköszöntem hát, s kértem, engednék meg, hogy lemosdjam a kerti csapnál. A háziasszony kisietett, s ellentmondást nem tűrve a fürdőszobába tessékelt. Mire lefürödtem, a ruhám kimosva, hajszárítóval megszárítva, s ízlésesen terített ebédlőasztal várt, gőzölgő aranysárga tyúkhúslevessel, sülttel, süteménnyel, ánizspálinkával és hideg sörrel, kávéval. Búcsúzókor pedig tiltakoztak, hogy ne hálálkodjak, ők mondanak köszönetet az Úrnak, mert ezen a búcsún hozzájuk eddig nem érkezett vendég, s már azon szomorkodtak, hogy akkor minek készítették a sok finomságot. Így most boldogok, mert hozzájuk is küldött a Jóisten vendéget, s ezért ők tartoznak köszönettel.

Hát kedves szittya magyar testvéreim, ilyenek voltak mindig is az igazi magyarok, s nekünk, akikben még a lelkünkben benne ég ez az ősi hit, ide kell visszatalálnunk. Ehhez pedig egyet kell mindannyiónknak megfogadnunk: Merünk végre magyarok lenni!

Ezért fogadjuk meg halhatatlan költőnk esküvését is: "A Magyarok Istenére Esküszünk! Esküszünk! Hogy rabok tovább nem leszünk!
Úgy legyen!