|
Reményik Sándor II.
Valaki értem imádkozott
Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott
Valaki értem imádkozott.
Talán apám,anyám régen?
Talán más is,aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.
Én nem tudom,de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt,aki értem csak
Egyszer is imádkozott
*********************************************************************
Erdély határán
A hegyekre már száll az alkony:
Bíbor és vér - azután vak homály,
Harctól távol ha eddig álmodott,
Most minden, minden lélek odaszáll.
Ha volt még lélek, közömbös, magas,
Szív, hogyha volt, üres és hazátlan,
Ha volt mozdulás, fáradt és hideg,
Most fölizzik egy lángban.
Most a mi kertünk rózsáit tépik
S száz átokba szakad a csendünk szét,
Most sisakot öltsön a halk bánat,
S ki-ki fogja a maga fegyverét.
Hadd tudja meg, orvul ki tör reánk,
Hadd érezze meg, akármily kevély,
Hogy vasban kísért itt most minden álom
És minden lélek egy-egy szuronyél.
*************************************************************
Havasi feszület
Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik a föld alatt.
Így rejtik el imádatuk.
Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.
Szent arcán kín - s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, -
S mosolyg a vad patak dühén.
**************************************************************
Segítsetek!
Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!
A szívünk úgy ég, mint a kriptaláng,
És kongó siralomház kebelünk.
Hu fiaink a börtön fenekén,
Lányaink arca, mint vászon fehér,
Osz bölcseink dicsérik a halált,
S boldognak mondják, kit hamar elér.
Nap-nap után új vándorcsapat kél,
Kiket az otthon sóhajtva ereszt el,
És megjelölve minden magyar ház
Egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel.
És nap-nap után utcáink kövén
Rémes tompán a koldusbot kopog,
S tanyáznak ezerszámra künn a réten
A novemberi hajléktalanok.
S elterjeszkedik benn az idegen,
A szava hozzánk dölyfös és kevés,
A büszkének: bilincs és puskatus,
És a könyörgonek: arculverés.
És elfogyunk, miként az olvadó hó,
Népünk elpárolog és szertehull.
Féléve még ez a város* magyar volt,
Ma félve csendül a szó magyarul.
A szívünkön egy új Haynau tipor,
A piactéren egy új Geszler-kalap,
És nincsen, aki megsüvegeli?
De nincs, ki beleloné a nyilat!
Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Gyujtsetek fegyvert, ágyút, katonát!
Ne adjatok a nagyvilág szavára!
Elhagyott bennünket a nagyvilág!
És te, vezér, te legeslegelso,
Kinek kezében kard van, jojj te, lásd,
Imádkozással ejtjük a neved,
És várunk, várunk, mint a Messiást!
Legenda vagy itt: mese, fogalom,
Aranyvitéz és máltai lovag.
Sereged: a Csaba vezér serege,
Bosszús titánok és táltos lovak!
Tehozzád küldöm ezt a szózatot,
Tán hattyúdalom, végso énekem,
Mert rám is lesnek, lesnek a poroszlók,
És nincs mit félteni az életen!
Tehozzád küldöm ezt az énekem,
És hiszem, hogy a szívedbe talált,
Én, az utolsó velszi énekes,
Én Erdély földjén az utolsó bárd.
* Kolozsvár (Trianon után)
**************************************************************
Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A Mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüst pontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut el előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
*************************************************************
A Göncöl szekerén
Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekerén kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.
A derekaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.
Hanyattfekszem s az ürbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derekaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.
És mily csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy - magától...
A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
Az örök szénás-szekeren pihenni.
Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet...
S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet.
1919
*************************************************************
Szkepszis
Megszaggatom bírói köntösöm,
A székem itthagyom, megyek haza,
Talán igaza van mindenkinek, -
És talán senkinek sincs igaza.
Mit tudom én!
Előttem összefolynak feketén
A törvénytáblán a vésett betűk.
Torkom szorul, ajkamon érezek
Valami mondhatatlan keserűt.
A pillantásom éle úgy kicsorbult!
Én nem tudok már igazságot tenni,
Adjatok inkább egy remete-cellát,
Hagyjatok inkább a vadonba menni.
Szívembe néznék, - de a szívem reszket,
Hogy döntsön, mikor magába' se biztos?
S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet...
Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
Ítéletet ne kelljen mondanom,
Itt hagyom nektek üres székemet -
Én - hadd tűnődjem a csillagokon.
Vonja lelkemet aranyba az ősz,
Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
S boldogabb legyen, aki megelőz.
Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
S ha nem bukkant rá - legalább ne tudja,
Csak tudjon hinni, hinni - önmagába'!
Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
Az ellentétek iszonyú világa
Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
Úgy gyötör ez a sötét látomás,
És a tudat, hogy oly messze az ég.
Feloldanám egy nagy harmóniába:
Ami itt disszonáns hang, s töredék.
Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.
De ez a béke talán a halál, -
S a föld talán csak így érhet az égbe.
****************************************************
A hadbíróság épülete előtt
(1918-1921, Várvári versek)
Csikorgó foggal és sápadt ajakkal
Álltam a sötét, komor ház előtt
És elklépzeltem benn a jó barátot,
És láttam szuronyok közt állni őt.
És akkor hangtalanul, befele,
Miatta is egy égő nkönnyet sírtam,
De a falra, mint annyi falra már,
Látatlanul egy "Mene Tekel"-t írtam
Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
Ahogy van Istenégben:úgy tudom
Villan még itt a nap sugára egyszer,
Villámló magyar csendőrszuronyon!
Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
De, akkor bosszulatlan nem marad
Egyetlenegy meghurolt árva lélek,
Egyetlenegy ártatlan áldozat!
Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
És a bizonyság ott lesz a falon,
Ott feketéllik a rettentő írás:
E bűnösöknek nincs irgalom.
1919 november 13
****************************************************
Haza, Szabadság...
Haza, Szabadság... mély zengésű szók,
Hogy szép és édes halni értetek:
Az iskolában egykor olvasám,
Olvastalak és nem értettelek.
Később azután azt hívém, csupán
Árny és ködkép, mit jelképez e szó;
Holt vágás, mit az Idő kereke
Elhágy, avult és röstelni való.
Síma, fényes tükörlap volt e szó,
Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé.
Azt hittem: lelketlen maga a tó,
Annyi lelketlen arc hajolt fölé.
Aztán jött a négy ítéletes év,
Hegyekre szállt a vér óceánja,
S annyi magyar halál bús miértjét
Szívem e két szóban nem találta.
És most - és most: e két szó, mit a szív
Homokba ír, fába, sziklába vés,
Bennök feketéllik a fájdalom
És örvénylik a kétségbeesés.
Elmélyült e szó feneketlenül,
S kigyulladtak betűi s bár késve,
Most markol a csontomig igazán,
Mily drága s szörnyű a jelentése.
Olyan volt, mint a levegő, az ég,
A napsugár, oly megszokott nekünk.
S mint szívünk tudattalan verését,
Viselte jelentését kebelünk.
Csak most, hogy lélekzetünk nehezül,
Csak most, hogy szívünk verése kihagy,
Csak most, hogy napunk megfogyatkozott,
Most tudjuk: Haza, Szabadság, mi vagy!
Mint akinek eltűnt a kedvese,
Ki addig mindennapos volt neki -
Csókolva szélhantolta lábnyomát,
Eszmél, mily végtelenül szereti!
1919 február 10
********************************************
(Végvári álnéven)
Gyűrűt készíttetek...
Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!
Június 4. 1920.:
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.
Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:
Neuilly és Versailles és a Trianon!
Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
Nekem: káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!
Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
S csak Istene lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És néma, fagyott öblű kürtjeink, -
A némaságuk mintha zengene!
Eszembe jutnak elnyomóink itt:
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920:
E dátum lázít, fenyeget és int.
Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!
1920 június 8
***************************************************************
Két fény között
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.
Hát én, hát én világítok vajjon? -
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.
***************************************************************
Koldus tündérek
Barátom téli kertjében
A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
Felöltöztetve láttam csemetéid,
Karcsú derekuk újságpapír óvta:
A rossz hírek s a hiába-betűk
Összeszövődtek téli takaróba. -
Be lenge, lenge téli takaró!
Ehhez fogható lenge lepke-mezben
Csak tündérlányok lengtek bálteremben,
Rózsaszín ködben hajladozó fácskák,
Ragyogó, rendes, eltűnt ó-világban.
Ha egy acél-kéz kisöpri a termet,
S minden tündérkét úgy lengén kikerget:
Megfagytak volna télben, éjszakában
A pillangók egy pillanat alatt.
A te fácskáid télben, éjszakában
És Isten irgalmában állanak.
És ennyi minden, amit te tehetsz,
És ennyi minden, amit tehetünk:
Papírral, ronggyal és remegő kézzel
Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.
A rossz hírek, a hiába-betűk
Összeszövődnek téli takaróba,
A rongy, a papír és a Kegyelem,
Ha érünk új tavaszt - -
Tündérkéidet tavaszig megóvja.
Petőfihez
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.
Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget,
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.
És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.
És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a ,,rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.
És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!
1922 október
A kereszt fogantatása
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szuztol most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott o az asszonyok között.
Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy no benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Os-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdon ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.
Kolozsvár, 1928 március 1
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
