|
Gyóni Géza II.
...És szólt a költő:
Nézd, ott messze távol
Egy sugár válik szürke, vak homályból,
Egy kósza, félénk, reszkető sugár -
S oszlik előtte lomha, sűrű fátyol,
Törik az árnyék mind, amerre jár.
Dérvert őszön a szép tavaszt lelopja,
Kóbor boldogság a nyomába jár.
Virágot hajt a zúzmarás fa lombja
S a csillogó, a hófödött határ,
A reszkető sugár amerre jár.
Kietlen tájon pásztortűz világa,
Szelíd mécs fénye borús estelen.
Örvendve hajtod bús nyakad igába,
Ha kis lakodban fénye megjelen...
S a másik szólt a csöndben elmélázva:
»Az én világom - nyájas szerelem.«
És szólt a költő:
Nézd, ott gyúl ki messze.
Vakitó fénye kékes ködbe veszve:
Izzó lángkéve, ontja sárga fényét,
Vad lázra szitja balgák lomha vérét.
Kietlen tájon lidércfény világa,
Rajongók futnak oktalan nyomába
S letörve rabként porba hullanak
A repdeső, esetlen szárnyasak.
Nézd, nézd, nyomába’ hogy tántorganak
Zarándok úton sánta, béna, vak.
Egykor a jólét dús szekere húzta -
Ma a dicsőség szárnyszegett koldusa.
De hogyha sasszem, bátor néz beléje
Ha szent lángot szór ihlett szive mélye,
Ha ki dalát az Istentől lesé el,
Az nézhet szembe napvakító fénnyel.
Csak égeti, ki szürke porba mászik...
»Én fázom tőle« - szólt halkan a másik,
Lehunyva fáradt álmodó szemit.
És szólt a költő:
Engemet hevít.
Ott látta meg az utcasarkon,
Ahogy sietve ment tova, -
Sok cifra lány között olyan volt,
Mint rózsák közt az ibolya.
Igy zengett róla a poéta
S azóta minden délután
Ott várta meg, mikor jön ujra
A kék-kartonruhás leány.
Nem mondta néki, hogy: kisasszony...
S az nem felelte rá: uram...
Sosem beszéltek még egymással,
De tudta, hogy szép hangja van.
Poéta-álmok tündérkertjén,
A hárfák zengő lágy dalán
Csak átcsicsergett szívén, lelkén
A kék-kartonruhás leány.
És várta mindig, várta hiven,
Hogy kék ruhája megjelen,
S mig el nem tünt a sok selyem közt,
Nézett utána szüntelen.
Nem kérdte, honnan jő, hová megy
Mindennap arra egyaránt -
Óh szive megtelt, hogyha látta
A szép kartonruhás leányt.
Egyszer - hogy, hogy nem - rózsa hullott,
Levél zörgött a fák alatt -
A hű poétán is erőt vett
Valami őszi hangulat.
A hervadás - az nem bántotta:
Lesz uj virág a rózsafán -
De hol lehet, kérdé szorongva,
A kék-kartonruhás leány?
Nap-nap mult és hiába várta,
Többé meg nem jelent soha
A cifra, festett rózsák útján
Az egyszerű kis ibolya.
S poéta álmok dúlt kertjében
A hárfák bongó, bús dalán,
Minthogyha átsiklott volna
Egy kék-kartonruhás leány.
Bohó szivében hitte mégis,
Hogy álomképe visszatér.
Ott várt kitartón, míg egészen
Üres lett mind az utca, tér.
S ahogy befordult ott a sarkon,
Eltépelődve bús magán -
Selyemsuhogva jött elébe
Egy szép, selyemruhás leány.
Csábító arca, mozdulatja,
Ahogy megszólítá: uram...
Csak elsápadt a bus poéta
És félrefordult szótalan.
Fülébe csengett hangja mindig,
Nem így, - az álmok szűz szaván -
S óh tudta most már: nem tér vissza
A kék-kartonruhás leány.
S úgy elszorult a szíve akkor,
Majd megfojtotta őt a lég.
Pedig csak álma lett szegényebb,
Csak egy angyalt vesztett az ég.
Bolondság, ejh! - mondotta - s mégis
Önéltét adta volna tán,
Ha szép selymet nem öltött volna
A kék-kartonruhás leány.
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja – miért?...
Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
- Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben -
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel...
Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.
Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon -
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.
S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja...
Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.
Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását...
Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva -
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom...
Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.
S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták...
Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád...
Nemes problémát fejtegetsz, barátom,
Való s szín ömlik el írásodon.
S míg szemem átfut sorban az íráson,
Az olvasotton elgondolkodom.
Elmét a szívvel egybeforrva látom.
Megkap a hang és közelebbre von:
Mert ime készen tárul itt elébem,
Mi sejtelem volt szívem belsejében.
Miről - a gyermek - annyit álmodoztam,
Kifestve róla színes képeket -
(Rajtuk a kéznek reszketése ott van,
Bár szárnyat öltött már a képzelet)
A halovány kép tisztul egyre mostan.
A köd eloszlik. Köszönöm neked!
Hangodra lelkem hangja visszacsendül
És hull a fátyol lefele szememrül.
Eloszló ködből, mit szemem elébe
Az álmodások bábjátéka vont -
Kilépni látom, olajág kezébe,
A hű pásztort, kit nem riaszt a gond.
A lelke rajta, hogy ápolja, védje
A rája bízott mennyei vagyont,
Tévelygő, kóbor juhait a nyájnak -
Óh, mert az úton farkasok tanyáznak.
Keskeny az ösvény, kő kivérzi lábát,
Lesben az ellen, - csak előre megy.
A legsötétebb zordon éjszakán át
Szava dörögve zúg, de nem remeg,
Nem kincs neki, amit a bús világ ád.
A kincse ott van, ott a kis sereg.
Csak ezt terelje rá a keskeny útra!
- De por belepte, dudva, gaz befutja.
Gyomvert az útad, meggyötört Igazság.
A gyáva lelkű messze elkerül...
- De hát kinek a sárgomoly - magasság,
Csak hadd legyen továbbra is »felül«!
A cifra kunyhót csak hadd támogassák -
(Egy kis viharra még biz összedül!)
Ahol az álság vert tanyát magának,
A gondok arra nagy ritkán ha járnak.
Nem gond, nem! Tiszta lelki gyönyörűség,
Amit a pásztor érez szíviben -
Leszállni érzi az egek derüjét,
Ha nyája közt a gyepszélen pihen.
Szivében hála, szemében könyű ég:
Nyugodt békesség képe csak ilyen.
S az ég felette hogyha elsötétül,
Merít világot élő, nagy hitébül.
És útja végén, »egy akol, egy pásztor«
Óh, hányszor délibábként ott lebeg,
Melyért nem retten kintól és csapástól,
Ki lelki vágyból épít lelkeket;
S bár tüske tépi, ág kivérzi százszor,
(Óh, mint égetnek gyakran a sebek!)
Kinok tüzében izmosul a lélek -
A bátort nem remegtetik veszélyek!
Az út végén, ott... Lásd hogyan szaladgál
A fékevesztett szárnyas gondolat.
Alig vagyunk még csak a bejáratnál
És már amott az út végén szalad.
(Bizony, bizony, ha vissza nem ragadnál,
Még összeirnék egy pár oldalat.)
De hallom hangod, hogy: hó, messze mentél!
Hajnalpirt zengesz sápadt naplementnél!
Való igaz. De mint az alkonyatban
Ott rezg, rezeg a felkelő sugár,
Szemünk előtt az esti hangulatban
A hajnalcsillag ragyogása jár,
Azon csüng szivünk mindig boldogabban -
Elérni óh, tán soh’se fogja bár -
Mégis oly sivár, szürke vón az élet,
Ha már az eszményt ki sem értené meg.
Óh, éltető nap - tiszta égi eszmény,
Miből a lélek új erőt merít,
Te nélküled hiába is keresném
Az örök szépet, örök emberit -
Csak tévelyegnék érthetetlen eszmén,
Amelynek nincsen megfejtése itt -
Mert - naplementén is lám elsötétül -
Sötét az élet szent eszménye nélkül.
Csillag az eszmény rohanó felhőkön,
Ködös éltünkre sugárt permetez.
Hogy pásztor és nyáj egy akolba nőjön,
Eszmény, amelyért élni érdemes, -
S bár érhetetlen, mint a bérctető fönn -
Kitart feléje mindig a nemes;
Habár eszménye soh’se lesz - valóság -
A lelkes küzdés hoz utára rózsát.
Hótiszta eszményt ápoltál szivedben,
Az sugárzik irásodból felém. -
S mi sejtve élt csak, mélyen elrejtetten,
Az eszményt íme benne meglelém,
Óh, csak vezessen! Mindig lelkesebben
Megyek utána csüggedetlen én!
Nem bánt a sejtés, nem, hogy el nem érem -
Hittel dűlök ki majd az út felében!
I.
Előveszem, óh hányszor egy nap
Egy régi, régi levelét -
És nézem rajt a boritékot
És olvasom az elejét.
Szép szabályosak a betűi
És engem édesnek nevez...
Ha tudná, édes, szép leányom,
Milyen keserű nékem ez.
Aztán megirja benne szépen,
Hogy engem így, meg úgy szeret -
S mint már magától értetődik:
Hogy én is, én is hű legyek.
És a végére kétszer irta:
Isten vele! Isten vele!
- Talán már akkor tudta is, hogy
Ez az - utolsó levele.
II.
Szivünkben is gyúlt valaha szikra,
Szerettük egymást. Szerelmünk szép volt:
Dal, mit a réten tavaszi szél hord
Egyik virágról a másikra...
S a dal - hiába, így van régóta:
Lehet virágos, színekbe gazdag,
Meleg szívekből könnyet fakaszthat -
Csak rossz, ha nincsen csattanója.
III.
A fecskepár a fészkit rakta
A vadszőlős eresz alatt.
És minket is befont lassacskán
Az a csicsergő hangulat.
A fecske hozta-e eszünkbe,
Vagy úgy támadt önkénytelen:
Kis fészekről beszéltünk halkan,
Titkon, nagyon szerelmesen...
- Még egy hosszú év - vár-e addig?
S szorongva lestem; mit felel?
Száz csókja mondta meg helyette:
Száz évig is még, hogyha kell...
- De hátha - édes, mondja, hátha
Elbukom a - szigorlaton...
Hozzám hajolt és úgy susogta:
- Ne féljen, én imádkozom!...
Isten veled szép, fényes ábránd!
Ki ápolt, az majd elsirat.
A szemfedőd lesz ez a fínom,
Könnyű kis eljegyzési lap.
Aranybetűkkel írva rája,
Hogy szíve lelke hűtelen -
Csoda-e hát, hogy az imáját
- Nem hallgatták meg odafenn...!
Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam im neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.
Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
Ez egyszerű könyv mindenik sora
Szent szeretetet sugároz feléd...
Ma csak mosolyát látod a világnak.
A fény mellett az árnyat nem leled -
S hogy orvul hányszor tiszta szivbe vágnak
Te még csak a meséből ismered.
Imádságod is oly derűs, sugáros,
Mint lelked, melynek csak mosolya van -
E könyv feléd csak tiszta fényt sugároz,
Mely mint a lelked, oly zavartalan.
De majd, ha bánatos lesz ébredésed, -
Az élet tövist rejt ajándékul -
Ha tiszta lelked elszorulni érzed,
És a szemedbe fájó könny tolul,
Tekints e könyvbe - s már remény-veszetten
Szent béke szárnya érint csöndesen, -
Mert mig imádság zsong bizó szivedben,
Árvák közt nem vagy elhagyott te sem!
Beszélt a nagy püspök: - aranyos paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, -
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek virága,
Hogy a szeretetben a szegény is gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.
Beszélt a nagy püspök. Palástja szegélyét
Csókolja a hívők imádságos serge.
Templom ajtajában koldus-nyomorék nép
Fillérért könyörög, bízva, reménykedve.
Mankós, öreg koldus nem nézi, mit löknek
Rongyos kalapjába - fillért, vagy ezüstöt -
Könnyes szemmel mondja csak a kijövőknek:
Ugye szépen beszélt a fiam - a püspök!...
I.
Van egy falu, - fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.
Csendszerető, szántó-vető,
Egyszerű nép lakik benne -
Baja bár száz, sosem lármáz -
Rábízza a jó Istenre...
Mégis hogyha városokba’
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen...
Tudja Isten, mitől - félek...
Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kőházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.
És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek -
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak - mind fehérek...
II.
Van egy kis ház, szőlőinda
Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
A toronyra.
Van egy kis ház. Templom van a
Közelében;
Szűk ösvénye a templomhoz
Vezet épen.
Gőgös város zajába ha
Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
Csillapultan.
S hogy megállok a kis háznak
Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
Már elértem.
Soká, nagyon soká töprengett,
Hogy válaszolhat-e neki?...
Megírta végre egy levélbe
Csak ezt a szót, hogy: szereti...
És a ravatalt körülzsongták
A bús tündérek seregi -
S úgy sugták a halott fülébe,
Hogy: szereti, hogy: szereti...
Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt vagyok?
Te látod meg csak a fanyar mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között -
Hol annyiszor szállt rám édes gyermekálom
S te őrködtél híven álmaim fölött...
Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett -
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Ime újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld gyümölcsöd -
Tudod, jóizűn már enni nem tudom -
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tőlem az úton...
Széles utat jártam, illattól bódultan,
Hol aki erényes, szemetet seper.
Könnyes kacagás közt temetni tanultam -
Lásd, öreg fám, most már nem kell az eper.
Lombjaid között szőtt tündérrege, álom
Hiú fényben elszállt, mint az őszi köd, -
Nem tud az már csüngni tarka szivárványon,
Ki a tengert járván - melletted kiköt.
Jó öreg eperfa, lombos, régi társam,
Fáradtan, tépetten újra itt vagyok.
Fakó ajkamon csak fanyar mosolygás van,
Mit a hazug élet rajta meghagyott.
Jó öreg eperfa, hogyha énnekem még
Vidulásom lenne ártatlan danán,
Hogyha gallyaid közt újra eprészhetnék,
Minden leveledet, de megáldanám!
Rőt fényű lámpa gyér világa reszket
A nedves, kormos pincebolt falán.
Sötéten kelnek lomha árnyéktestek
S inogva bomlik egy a más után.
Törött sóhaj szakad az éji csendbe,
Ziháló mellből kínosan fakadt -
S a pisla fény csak ontja, űzi egyre
Az imbolygó, iromba árnyakat.
A fojtott zugban, rozzant szalmaágyon
Fekszik a bűnös, lázbeteg leány.
Gondtól görnyedten, halotthaloványon
Egy fiú guggol ágya oldalán.
A szomszédból behallik a tivornya,
Sikong, kacag az ócska zongora,
S a függönyön vad táncban kavarogva
Ölelkező árnyék suhan tova...
A lány lehunyja fáradt szempilláit,
Arcát párnái közé temeti.
Óh, az a rőt fény mégis bevilágít,
Óh, azt a képet látni kell neki...
A kacaj mintha szívéhez ütődne,
Pihegő teste megremeg bele -
És képre kép kél, - elvonul előtte
Egész áthajszolt, átkos élete...
Egy rozzant viskó, kint a városvégen,
Egy istenverte, nyomorgó család;
Rózsaszín álmok könnyázott kenyéren,
Mik édesíték sivár nappalát.
Egy sima kéz, mely megfog szenvedéllyel,
S hiába vergődik, mint annyi más...
Aztán csak éjjel... gyötrő, kínos éjjel...
Óh, a bukásból nincs föltámadás.
Megejt a hinár s vonja áldozatját
A süppedő talaj tovább, tovább
És újra látja, fénybe hogy úsztatják,
Hallja kacagni a vén zongorát.
És észbontó kép jő: a bűn leánya
Kiűzve rútul, sínylő betegen -
S egy jó fiú, ki elment ő utána
S ide hozta, hogy nyughelye legyen...
»Vígy innen el! Vígy messze innen engem
Ne haljak itt meg; - vígy, vígy innen el!
Szörnyű kín volna halni sárban, szennyben, -
Ahol halok, legyen az tiszta hely...
Vígy, vígy! Hogy ezt a vad kacajt ne halljam,
Csak egy imát még, Isten!... Nem lehet.
Óh, a kín kétszer éget a zsivajban, -
Szép tiszta helyre vígy el engemet!«
S a jó fiú, ki bűnben is szerette,
A lázbeteg lányt karjába veszi.
Már künn az utcán. Magasan felette
Kigyúlnak az ég csillagezrei.
A szomszéd házból kihallik a lárma,
Sikong, kacag az ócska zongora...
S karján az utca haldokló leánya -
A jó fiú halkan oson tova...
»Nézd ott a templom... Ajtaja kitárva...
Oly könnyű volna ottan a halál...
Óh, mondd, betérhet még a bűn leánya,
Ki másutt enyhet, nyugtot nem talál?...«
S már ott vannak a templom ajtajában.
Az oltárképen gyertyafény lobog.
S szelíden, hiva, bátoritva, lágyan
Néznek a lányra az apostolok.
Ott áll közöttük glóriás fejével
A mester. Vállán egyszerű lepel.
S kinek hite száz igazéval ér fel:
A bűnös nő előtte térdepel.
Vad szitkát hallja »erkölcsös« tömegnek,
S az Urat látja, aki jó, szelid, -
Lázas szemében könnycseppek remegnek
S az oltár felé lassan közelit...
Kőszent ajkán a rideg fagy fölenged,
A karját mintha nyujtaná felé.
És égi zsongás tölti be a termet:
»Jer bátran, - a bocsánat Istené.
Boldog, kit végső vágya ide kerget,
Mert el nem veszti tenger bűne sem...«
- Másnap a földön egy halott lányt leltek,
És egy fiút, ki sírt, sírt csöndesen.
Álmot szőttek a szerelemről,
- Ugy-e igy kezdődik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.
És esküdtek örök hűséget,
- A régi nóta folytatása.
Fogadták, hogy a síron túl is
Hűséggel várnak majd egymásra.
S a nyár alighogy őszre fordult,
- Nincs fordulat, ez már a vége -
Dér ült az esküvő szivekre,
A fűszálra, a falevélre.
Nyár volt.
A napsütött föld bársonnyal terítve,
Szellő se lengeté a lombokat.
A perzselő tűz felcsapott a szívbe
És izzóvá lett érzés, gondolat.
Mélységes csöndben, súgva szenvedéllyel
Beszélt az asszony, - mindenik szava,
Minthogyha szellő forró nyári éjjel
Kicsiny virágra álmot hordana.
Ajkára szállt a szív emésztő vágya
S ami ott rezgett lombon, levelen,
És omlott róla kérve, híva, vágyva,
A lüktető, tüzes rapszódiába’
Az édes, lázas, epedő szerelem...
Jer, jer! Szeress! Örömre hívlak!
Árnyéka se érjen a kínnak...
Amerre viszlek, síma az út,
S mire kimondod, már karodba fut,
Amire vágyol, az éden...
Elseprem utadból porszemet is.
Leszórom utadra virágit a nyárnak,
Amerre viszlek, szavadra várnak
Édes, sohsem érzett gyönyörök -
Ahova viszlek, az élet örök...
Jer, tereád vár,
Leteritve a rózsák hamvas üde szirma,
Erdők lugasában zöld fű puha selyme.
Harmatteli testén lilaszín liliomnak
Nem sérti a lábad a tüske, a gally;
Hajló puha lombok fölibed lehajolnak,
Száműzve lesz onnan a könny, a sóhaj.
Gyötréstele kínt te ne tudj, ne érezz:
Elhajtom előled a fellegeket,
Fölemellek az égi világ seregéhez,
A nap közelébe röpülve veled...
Jer, jer! Örömre hívlak.
Árnyéka se érjen a kínnak.
Ahova lépsz, szent lesz az a hely,
Fenékig ürítve a rózsakehely...
Rombolhat az ár, rombolhat a vész -
Nem látod a bajt, a karomba ha lész!
Hűlt kéj hamuján dideregjen a balga,
Csüggedjen a gyáva a vészbe, viharba,
Sirály sikongjon új vészre kiáltva,
Rémítve hajósát reccsenjen a bárka,
Vad szél csak tépje a fák levelét -
Én a gyönyört szórom teeléd!
Elhallgatott. És pelyhes fészkén
Hallgatva ült meg egy kis csalogány.
Mélységes csöndben szólt a férfi,
Felhő borongott íves homlokán.
Ajkáról halkal, szenvedély nekül
Folyt a fagyasztó, szaggatott beszéd...
Alkonyult. És bent a fák megül
Az est hallatta ébredő neszét.
Hagyj el! Ne szeress!
A vidám szerelem nem enyém.
Gyönyörre hivhat minden óra -
Lelkem acél, páncélja óvja.
S a láz, a csókok éjjelén
Nyugtom nem volna rózsaágyon.
Én harcra, küzdelemre vágyom!
A vad viharban vizre szállok,
Körülsikongnak a sirályok.
Hullámhegyeken dideregve libegnek
Zúzott tarajukkal az árbocosok,
Zajgó birodalmán vihar-űzte vizeknek
Én áttörök, átgázolok.
Engem a harc hiv, hogy elemésszen...
Jer, hívlak én is! Légy a részem!
Tied leszek, - de nem egészen...
Amerre viszlek, várnak a vészek,
Nem rózsalevélből készül a fészek.
Izzó fejed egy szirtre lehajtod,
Nevem az éjben százszor sóhajtod...
Rettegni fogsz láthatlan rémtűl,
S imádkozol, ha besötétül.
Szél rázza fölötted a falevelet -
Jer, én életem osztom meg teveled!
Jer, jer! Amerre megyek...
S elindult. Hosszan húzódott utána,
Mint a fátyol, fekete árnya.
És nőtt az árnyék, jött az este...
Az asszony fázva, összeesve
Nézett a távozó után,
S lassan befödte őt az árny.
Olyan bolondos egy történet:
Szegény fiúról, gazdag lányról.
A szívük fájt, a szívük lángolt.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Kacagjunk, édes!
A lány olyan, mint a kísértet,
Hiába cifra ruha, pompa.
Nem jár ki már, csak a templomba.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Kacagjunk, édes!
»Mért nem születtem én szegénynek,
Vagy ő miért nem gazdagságra!?«
S az ifjú lenn csak várja, várja...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Kacagjunk, édes!
»Hát pénz kell itt csak vőlegénynek?
Majd lesz az is! Óh, lesz egy zsákkal!«
S az ifjú küzd éj-napon által...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Kacagjunk édes!
És gyült a pénz - gyültek az évek, -
A zsákból már alig hiányzott.
És gyültek arcukon a ráncok...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Kacagjunk, édes!
A nyár elmult. A sziv kiégett,
Oda a fénye a szemöknek, -
Tél volt, mikorra összejöttek...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
Maga sír, édes?
Hosszú hajú, bohó poéta,
Fülig szerelmes volt szegény.
Omlott ajkán a sok poéma,
Sok, sok szerelmes költemény.
Aranyhaj omlott-bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
S míg ábrándok közt elmerengett
Szegény poéta szép dalán,
Selyempárnáján sírt a nótán
Aranyhajú királyleány...
Szerelmes szép dal szállott, szállott,
Panaszos, árva, szárnyszegett, -
Aranyhajú királyleányról,
Kit a poéta szeretett.
Aranyhaj omlott, bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
S a méla dalt míg elhallgatta
Lágy, rózsaszirmú nyoszolyán,
Csókot küldött a poétának
Aranyhajú királyleány...
De mert két ábrándos személyből
Még nem lehet bonyodalom. -
Jött egy hadnagy, dübörgő léptű,
S a kardja csörömpölt nagyon.
Aranyhaj omlott, bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
Sarkantyú pengett szép zenében
S a koszorús lant porba hullt -
S amint jött, elfeledték szépen
Szegény, szerelmes trubadúrt...
Október 31.
Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kisérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé forditja, bárhová tekint.
Futna előle, óh, de hallja hangját:
»Csak szószátyár a lelkiismeret,
Mely elhallgat, ha elhallgattatod!«
S amig görcsösen szoritja kezében
Az Irást, melyből önlelkét meríté,
Mikéntha most a szent könyvből beszélne,
Hallani kell a lelkes árny szavát,
Hogy lelke, teste megremeg bele:
»Bolond vagy, az! Hát azt hiszed valóban,
Hogy őrült munkád végre célhoz ér?
S amit elgondolsz: megteremtheted
Az istenlelkű ember édenét,
Hol nincsen bíró, csak a szeretet,
És nincsen törvény, csak a szeretet?
S e bús lapokra épited hited,
E könyvre, melyet Isten irt neked?
Óh, eltemette régen azt, kire
Rábizta könyvét a nagy alkotó,
S az isten-írás eltörölt helyébe
Felírta álnok lelkének szavát:
A törvényt, melynek neve: gyűlölet,
S ki végrehajtja: a felebarát.
Óh, azt a könyvet jól elrejti ő -
S nem retteg, hogy a napvilágra jő -
Miért?... Lesujtja azt maga az ember,
Ki felnyitotta hályogos szemét:
Mert a vakondok fél a napsugártól!
S jobb lenni bent az »ártatlan« sötétben,
Mint a sugáron, - amely éget is!
Bolond vagy, az, mert égeted magad
S még itt a földön vár rád a pokol!...«
...Elhallgatott és nézte kárörömmel,
A másik mennyit szenved a beszéden -
Mert szenvedett. De lelkének borúján
Már átcikázott a fényes sugár,
S ajkán a szó már nem remegve csengett.
»E könyvet itten eltemethetik.
Az ige, mely abban letéve van,
Lerázza majd a láncokat magáról
S megfényesülve fel az égbe száll.
Mert meg van irva már az isten-irás,
Melyet örökre eltörölni törtek -
A lélekből az kitörölhetetlen:
Isten-kezével abba Isten irta!
Csak még a ködlő, vak homály fedi,
Melyet a vakhit, a butitó ontott -
- De én sugárt küldök ez éjhomályba,
Sugárt, mely bennem istenszóra támadt,
Isten sugarát: a hitet, az élőt.
Hogy éget is? Tűz az! S az uj világnak
A régi hamván kell épülnie!
Pokol nekem csak a sötét homály!«...
- És hosszan, bántón kacagott reá
Az árny és ördög-arcával vigyorgott.
»Világosság kell? Hát majd gyujtok én!
Leoldom im a fátyolt, mely jövendő
Évszázadok sápadt arcát fedi.
Nézd, nézd amott a vörös máglyalángot:
A te sugárod nyomán felcsapót,
És körötte a sápadt tömeget:
Erdő, melyet megtép a förgeteg.
Ott gyászruhában özvegyek jajongnak
S a gyermek sír, ki apját veszti el...
Mert tűzbe lép, ki tégedet követ!
És nézd, nézd ottan az iromba gályát -
A nagy koporsót most te ácsolod!
Aki nevedet ajkára vevé:
Rabláncon százat hajtanak belé.
Mezítlen testen vérig vág az ostor -
Te suhogtatod most, te új apostol!
Nézd, már megindul, recseg, nyög a gálya:
Azok is érted mennek a halálba«...
»Nem értem, - Istenért, ki bennem él, -
És él azokban, kik meghalnak ottan.
Káin oltárán mindig ég a tűz -
De füstje Káin rút arcába csap.
S a máglyatűzön izmosul az eszme!
Gályára lép, igaz, ki jő utánam -
És jőni fognak mégis ezren bátran!
Kondulni fognak a halálharangok;
A gyönge sír - de hallod azt a hangot?
Korbácsütés azt el nem nyomhatá,
Mert sziklahitnek szent visszhangja az!
Hallod: Erős vár a mi Istenünk!...
Egy megszebbült kor szent himnusza az.
Korbácsoló kar régen már a földé,
De az az ének zengni fog örökké,
Mert lélek súgta, arra hallgatok.
Ostor csattoghat, máglyák tüze éghet -
Az Ur erős és én - utamra lépek!«
S mint a sugárban a tenyérnyi köd,
Oszlott az árnyék már dörgő szavára.
Vérszin palástját ölté a kelet, -
S a fény, mely fönt az iveken derengett,
Jelezte már - az újkor hajnalát...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
