A természeti világgazdaság és a természeti világtársadalom filozófiája

A filozófia jelentése egy összefoglaló fogalomban kifejezve: bölcselet. E fogalom szótöve a bölcs, ami nagy tudású, tapasztalt, megfontolt és érett ítélőképességű személyt jelent, aki higgadt, okos és rugalmas. Ha ezekből a kifejezésekből összerakjuk a filozófus fogalmát, akkor az elmélkedő bölcs ember jelentését kapjuk eredményül. S ezek után megnézzük az ilyen bölcselkedő ember munkáját, vagyis a filozófiáját, akkor megoldásként azt kapjuk, hogy a filozófia, mint egy tudomány tárgya, sohasem lehet önmagában létező tan. Vagyis egy ember gondolkodása csak akkor válik filozófiává, ha a környezetéről és társairól alakít ki valamilyen tudati véleményrendszert, és azt közreadja. Pontosabban embercsoportokról szóló, ezért mindig csak hordaérdekek mentén kifejlődő tudománynak fogható fel. Tehát a filozófia tárgya az ember társas életének tanulmányozása, elsősorban a fenntarható élet szempontjából. Az evolúció törvényeiből kifolyólag kezdetektől jelen van az ősi hordákban, majd törzsekben, és a mai társadalmakban is. A törzsfejlődésben midig a fenntartható életet szolgálta. Ha jól, akkor a társadalom életfolyama fennmaradt. Ha nem jól, akkor eltüntette a történelem asztaláról.

A fenti bekezdésben arra próbáltam ráirányítani a figyelmet, hogy a filozófia tudományának az ősiségből adódóan, annak a teljes népességnek – ma társadalomnak – a fenntartható életét kell szolgálja, amelyikben maga a filozófus is él. Ha egy önmagát filozófusnak tartó személy ilyetén munkája nem az egész társadalom érdekét szolgálja, az már nem is a filozófia kategóriájába tartozó tevékenység. Átlép a filozófia kereteiből egy a részérdeket megjelenítő politikatudománnyá, de legtöbbször tudománytalan társadalomellenes tevékenységgé. A filozófia csak úgy válhat, válhatott az emberi tudományok csúcstudományává, a tudományok királynőjévé, ha a fenntartható élet követelményeit szolgálta. Azért célszerű a „tudományok királynője” kifejezést használni, mert általánosságban az életfenntartás elsődleges irányítói az evolúció szerint a női nem, míg a másodlagos végrehajtói a hím nem.

A filozófia tudománya akkor működik helyesen, ha kizárólag a Föld emberiségének a fennmaradását szolgálja. Kritériuma, hogy csakis az egész természettel együtt elképzelhető valóság. Magában a filozófia tanban arról kellene értekezni, kutatásokat végezni, hogy más tudományágak hogyan szolgálhatják a filozófia által megfogalmazott fenntartható élet társadalomtudatát. Példaként a matematikatudományban nem az egyes műveletek algoritmusát (pld: 2+2=4) kell filozófiailag elemezni, hanem arra kellene irányítani a matematikusok gondolkodását, hogy csak életfenntartó folyamatok számításához adják tudásukat. Abban a pillanatban, amikor egy társadalmi részérdekhez, mondjuk a fenntartható fejlődés hamis ideológiája bizonyítására adják el magukat, azonnal életellenes cselekedetté változtatják tudományukat. Pontosabban elkövetik az emberiség ellenes bűntettet. Összességében a filozófia tárgya sohasem válhat a részérdekek tudományává, mert attól a pillanattól már nem filozófiáról beszélhetünk, hanem mint írtam politikáról.

A fentiek szerint kiemelve a filozófia helyes törzsfejlődési fogalmát, a következő megfogalmazást kapjuk.

Filozófia: az emberiség fenntartható életének a csúcstudománya.

Ha ezzel a megfogalmazással közelítenénk a kérdéseink megoldásához, azonnal beállna a tudományos iránytűnk a helyes irányba. Vagyis a fajunk életfenntartásának helyes irányába.

A harmadik évezred fordulóját követően, ha egy kicsit is alátekintünk a mai filozófia tudományának csúcsa alá, mit láthatunk? Akárhogy nézelődünk a csúcstudományunk csúcsa belül üres. Az emberi történelem utóbbi kétezer évében a filozófia tudománya elvesztette tárgyát a részérdekek érvényesítésének törekvései közben. Már nem képes a fenntartható élet csúcstudományának a képviseletére. Amíg a felvilágosodás (17-18. szd.) korában még haladó tudománynak tekinthetjük, mára már a története, külső váza maradt csak épen. A részérdekekre hasadása, mint a polgári-, kommunista-, liberális (globalista) filozófiák eltérítéseinek során elvesztette a tudományok királynője státusát. Az utóbbi ötven évben már egyetlen próbálkozás sem történt a megújítása érdekében. A helyzetet legjobban érzékelteti, hogy Wittgenstein (1889-1951) osztrák filozófus – képtelenné válva az igazi valóság leképezésére – a filozófia negatív megszüntetésére tesz javaslatot. Lényegében feloldva szerepét az egyes természettudományi ágakban.

Mégis milyen kérdések, következtetések vonhatóak le a fentiekből. Ha már életfenntartó filozófiánk sincs, akkor miben reménykedhetünk még? Vajon visszaszerezhetjük-e még a fenntartható élet filozófiáját a jövőnk érdekében? És a kérdéssor hosszan folytatódhatna. A válasz viszont igen tömör. Aki olvasta a „Mi az emberi igazság: a fenntartható fejlődés vagy a fenntartható élet” című írásomat, már könnyebben megérti, hogy a válasz csak vagylagos lehet. Az emberiség vagy azonnal (1-5 év alatt) visszatér társadalmi tudatában a tízezer évek alatt képződött fenntartható élet filozófiájához, vagy az emberi mértéktelenséggel a fenntartható fejlődés ránk erőltetésével saját fizikai vesztét idézi elő. A filozófia tudománya csak úgy lehetne ismét a megmentőnk, ha egységesíthetnénk a részérdekek tudománytalanságát az egységes világakarat tudományává. Talán így képesek lennénk feléleszteni a techalott világmegmentő emberi akaratot. De tudnunk kell, hogy a világfolyamatok sajnos nem ebben az irányban hatnak.

A gondolkodó ember sajátossága, hogy igyekszik logikailag értelmes válaszokat keresni a feltárt kérdéseire. Próbáljunk választ találni a következőre: vajon mi okozhatta az emberiség egységes ősi filozófiájának szétesését a részérdekek önpusztító folyamataira? Erről a kérdéskörről akár egy könyvet is lehetne írni. Nekem ebben az írásban mégis a fő ok megválaszolásával kell megtalálnom a feleletet. Egy közbenső válaszként leírhatom, hogy az emberiség ősvallásának életfelfogását, mely a lét elsődlegességét vallotta – ami az én fogalmaimban azonos a legigazabb természetvallással – felváltotta az idealizmusnak a tudat elsődlegességét hirdető tana. Ugyanis a tudat elsőbbségét hirdető idealizmus megfordítja a valóságot, és a társadalmak fejlődésében az egyes emberek tudati elkötelezettségét helyezi a többségi lét (élet) érdekei fölé. Egyszerűbben, ahány ember, annyi filozófia jelenhet meg a társadalom életében. Azonnal a részérdekek világromboló motivációjának elméletéhez, a liberalizmushoz jutottunk el. Sajnos, akár tetszik akár nem, az emberiség önpusztító elméletei mind az idealizmus liberális filozófiájából nőttek ki. Példaként említve a középkor és újkor filozófiái közül a polgári, a marxi és a liberális elméletek téves gyakorlati megvalósulásait a fasizmus, a kommunizmus és a globalizmus társadalmait.

Ha feltételezzük, hogy senki sem tévedhetetlen, akkor felsejlik előttünk, vajon nem tudományos tévedés áldozata lehet-e az egész emberiség? A legegyszerűbb, mindenki által ismert társadalomtudományi elmélet felépülését hozom példaként. A világ filozófiáiban a huszadik századra teljesen elfogadott lett a társadalmak fejlődésében az ősközösség › rabszolgatartó › feudalista › kapitalista › kommunista › globalista társadalmi formációk egymásutánisága. E társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődésében a termelési viszonyok vizsgálatával állították fel a sorrendet. De mi van akkor, ha az újkori idealizmus, a léttel szemben a tudat elsődlegességét hirdető filozófiája mégis hamis, és a lét elsődlegessége a helyes tan? Feje tetejére áll az emberi élet fenntarthatósága!

Pedig nagyon úgy áll az élet igazsága, hogy minden esetben az emberi lét az elsődleges a tudattal szemben. Ennek a megértése a legegyszerűbb. Egész egyszerűen, ha valaki nem táplálja a létét – e fogalom a magyar nyelvben szinonim az élettel – a tudata is hamar elszáll! Sajnos az emberi társadalmak felépülései is a lét, vagyis a fenntartható élet törvényeire épülnek. E megközelítés szerint, az idealista filozófusok – ide tartoznak a marxisták is – elkövették a legnagyobb tudományos hibát az életben, teret engedtek a részérdekek liberális tudománytalanságának. Ezzel zsákutcába vitték az emberiség társadalomtudatának a helyes irányultságát. A harmadik évezred elején már senki sem tudja biztosan, hogy mi a társadalmak fejlődésének a kívánatos iránya. Kiagyalóik kizárólag a fenntartható fejlődés hamis elsődleges tudati képzetét – nagyon fontos, hogy egyéni érdekek szerint – táplálják a közvéleménybe. Nem törődve a következményekkel!

Hogy milyen nagy tudományos hibára hívtam fel az olvasók figyelmét, álljon itt a következő magyarázatom. Az emberi lét = élet már évmilliók óta az evolúció szabályai szerint folyamatos. Mellette az emberi tudat az eddig élt sokmilliárd egyed élete szerint született majd elhalt, vagyis szakaszos. A logika szabályai szerint könnyen megérthető, hogy az emberi lét (élet) folyamatossága csakis a sok kis emberi tudatszakasz minőségi összekapcsolódásából épülhetett fel. Példaként értsük úgy, mint a lovaskocsi fakereke, de az autónk vaskereke is szeletekből, több alkatrész összeépítéséből készülhet el. De mi történik, ha egy hibás kerékelem épül be a kerekünkbe? Úgy, ahogy az ókorban a lét elsőbbségét ismerő egyetemes ősvallásunkat (ősmaterializmust) felváltotta, a tudat elsőbbségét hirdető idealizmus magánérdekeket kiszolgáló szakasztudománya. Csak idő kérdésévé vált, hogy mikor törik össze az életünket vivő kerekünk, és szenvedünk akár halálos balesetet is. Ez a képletes idő a harmadik évezred elejére elérkezettnek látszik. Ha nem állítjuk meg a hibás kerékkel rohanó fenntartható fejlődésünk szekerét, a mai életfelfogásunk a környezeti katasztrófa előidézése okán súlyos balesetben fog végződni. Ezért jogosnak tartom az előbbi kérdésre azt a választ, hogy igenis az önmagukra oly büszke tudást megszemélyesítő tudósok tragikus tévedése lehet az egyik fő ok a civilizációnk önveszélyeztetésében.

Hogy milyen nagy a baj, nézzünk néhány példán. Ma az egész világunk az ősnemzet ősmaterialista napvallásából kifejlődő különböző vallások (pld az öt világvallás) átfordított idealizmusa szerint működik. Tehát több milliárd ember szentül hisz az idealizmusuk sajnos hibás életfenntartó tanaiban. Semmi remény sem látszik e tömegek hitének gyors megváltoztatására. Az is jól érzékeltethető, hogy az utóbbi kétezer évben nagyon sok filozófiai irányzat, szakasztudomány képződött. És ezek az irányzatok kivétel nélkül az idealizmus talaján állanak. Még a köztudatban ezzel ellenkező marxi materializmus is az idealizmus irracionális talapzatán áll, semmi köze az életfenntartó ősmaterializmushoz. Az önmagukat filozófusnak tartó tudós személyek százezrei a tudomány tradíciói szerint, kizárólag az idealizmusuk szakasztudománya szerint képzelik el munkásságukat. A tudás magánérdekeket kiszolgáló mai állapotából reménytelennek látszik bármilyen szemléletváltozás ezen a téren. Minden tudós a piacról él, nem érdekük a változtatás. Tudják, ismét legalább olyan mértékű nehézségekkel találtuk szemben magunkat, mintha egy ötös erősségű tornádóval gyalogosan akarnánk szembemenni! Hogy mi lehet a megoldás kulcsa, nekem is rejtély.

Már a római antik filozófiában felütötte a fejét a részérdekek önpusztító tana. Ha mondjuk egy patrícius a lét adta lehetőségek szerint meggazdagodott, a tudata azonnal átváltozott az ő egyéni érdekeinek megfelelően a többiekkel szemben álló tudatra. Eltorzítva a köztársaság ősi tanait, kialakítottak egy kvázi köztársaságot a rabszolgaság fenntartására. Ahhoz, hogy a hatalom érdekeinek kiszolgálása növekedjen, jelentős tömegektől kellett elvenni az önfenntartásának a lehetőségét. Ezáltal a termelőeszköz nélküli rabszolgává válók munkáján keresztül tovább gazdagíthatták önmagukat. Az így kialakuló világuralomra törő hatalmi elit az utóbbi mintegy kétezer évben semmit és senkit sem kímélve rohan a világhatalom megszerzése utópikus útján. Ennek az útnak végén az önfenntartástól elrugaszkodott, a világ uralmát megszerezni vágyókra a teljes katasztrófa vár, de sajnos az egész emberiséggel együtt.

Ha helyesen úgy tette volna fel a kérdést a korabeli filozófus, hogy az önfenntartás támogatása vagy a termelőeszközök eltulajdonlása-e a társadalmak fejlődésének a motivációja, sohasem juthatott volna el az idealizmus megoldásához. De az első idealista gondolkodó el sem jutott a tudatában az önfenntartás társadalom előrevivő erejéhez. Az ősközösségi materializmus, az említett legigazabb természetvallás, még pontosan megadta volna számára a feleletet. Akkor még volt aki tudta, hogy ősidők óta a társadalmak mozgatórugói mindig a tagjainak az önfenntartási törekvésére épült. Az ősmaterializmus feltámasztott filozófiája szerint az új társadalomfejlődési elméletem az alábbi fejlődési folyamatot tárja fel: 1. természeti társadalom (önfogyasztó gazdasági típus) = az ősközösséggel; 2. önfenntartó társadalmak (önfenntartó típus) = a polisz, a rabszolgatartó, a feudalista, a kapitalista és szocialista társadalmakkal együttvéve; 3. fogyasztói társadalom (önpusztító típus) = a globalista társadalmakkal; 4. természeti világtársadalom (önkorlátozó típus) = a jövő társadalmával.

Az új társadalomfejlődés elmélete magáért beszél. Minden fogalma a természet valóságát képezi le. A legnagyobb jelentőségű mondanivalóját emelem csak ki. Eddig azt tanultuk, hogy az ősközösség felbomlása után a rabszolgatartó társadalmi forma terjedt el. Ki kell jelentenem, hogy a filozófiatanok egy újabb súlyos tárgyi tévedését kell helyesbítenem. Az ősközösségi társadalmi forma csak addig létezhetett, amíg az őskori emberi populáció szét nem terjedt a föld lakható területein. Ez a korszak mintegy nyolcezer éve ért véget. Gazdaságát helyesen a gyűjtögetés és a vadászat jellemezte. De a Föld belakása okán elfogytak – a gradációs növekedése következményeként – a szabadon gyűjtögethető és vadászható területek. Mi következett? Fokozatosan a megélhetés kényszeréből át kellett térni az önfogyasztó gazdasági típusból a munkával történő önfenntartó gazdasági típusra. És ahogy a második társadalmi formáció folyamán feltüntettem, utána nem a rabszolgatartó, hanem az általam jelzett "polisz" társadalmi forma jelent meg e csoportban elsőként. Fogalma: polisz = települések szabad polgárainak a társadalmi szövetsége. A polisz társadalmi forma fontos kritériuma, hogy egy tájegységen belül az azonos nemzetségű falusi és városi poliszokból képződtek a törzsközösségek, majd az országok társadalmai. Ez az egységesülési folyamat a késői klasszikus görög városállamok (poliszok) felépüléséből közismert.

A poliszok társadalmának legfőbb jellemzője, hogy a termelőeszközeik kizárólag csoportérdekeket szolgáltak. Tulajdonviszonyukra egyöntetűen a csoporttulajdon volt a meghatározó, így az életfenntartásuk minden fontos eszköze, köztük a termőföld, erdők, hegyek, vizek, ásványi kincsek, építmények (várak). A fejlődés folyamatában a már saját maguk készítette munkaeszközeik (kapa, kalapács stb.), majd a maguk teremtette ingatlanok személyes magántulajdonukká váltak. De a munka önfenntartásával egységesen dolgozva tartották fenn poliszukat. Vagyis kialakult az első úgynevezett vegyes tulajdonformájú gazdaság alapja a világunkban. Megnevezésére azért választottam a polisz fogalmát, mert kezdetben a falvak majd a városközösségek lakóinak az összefoglaló nevéből, a polgárok ősi szövetségéből épültek fel. Ezek a polgárok sohasem voltak a mai értelemben rabszolgák, bár lehet hogy sokszor ingyen, de a poliszuk fenntartható életéért szabad emberként közösen tevékenykedtek. Ez a történelmi időszak hosszú ideig, egészen a római császárság kialakulásáig i. e. 44-ig tartott. Összesen mintegy hatezer évig.

Hogyan követhették el azt a szarvashibát a mai filozófusok, hogy a polisz társadalmi formát – amely hatezer évig fejlődött – egyszerűen nem vették figyelembe elméleteikben? Az ősi poliszok polgárainak a társadalmi filozófiája ellenkezik minden mai fogyasztói (neo-rabszolgatartó) társadalmi elmélettel. Felvethető, ismét nem egy szándékos tudománytalanságról van-e szó? Ekkora időugrás csak azzal magyarázható, ha az utókor filozófusai a részérdekek mentén elkötelezetté váltak az újkor társadalmi erőinek és a politikai idealizmusuk kiszolgálásának. Ezáltal elhallgatták a második legjelentősebb társadalmi formáció létét. És ez akkora hiba, ami kijavítására alig van esély. Még annyi magyarázat kívánkozik az új elméleti rendszerhez, hogy a poliszt követően felsorolt rabszolgatartó, feudális, kapitalista és szocialista társadalmi formákra többé-kevésbé végig jellemző az önfenntartás bizonyos vegyes gazdasági típusa, ezért egy csoportba tartozóknak foghatóak fel. Még a klasszikus római rabszolgatartó társadalomban is jelen voltak a szabad polgárok jelentős tömegei. A polisz forma hatezer éves időszakát mintegy kétezer éven át és egyre csökkenő időtartammal követték a többi felsorolt társadalmi formációk. Összesítve az emberi életfolyamatok önfenntartó társadalmi típusai legalább 6 + 2 = nyolcezer évig szolgálták a fenntartható élet folyamatait, egészen a 2. világháború végéig, hogy végleg átadják a helyet egy új rendszernek. Fokozatos átalakulással alakult ki a harmadik csoport, a globális fogyasztói társadalmi formáció. Ide tartozónak tekinthetőek a mai fejlett és fejlődő országok teljes létszámukban. Mindannyian a fenntarható fejlődés filozófiája szerint kialakított fogyasztói társadalmakat építik, melyre a pénztőkés magántulajdon totális egyeduralma jellemző, amelyet a további fejezetekben elemzek.

Az új filozófiai fejtegetés eredményeként negyedikként eljutottunk a társadalmak történetében a jövő lehetőségéhez, mégpedig a természeti világgazdaság és világtársadalom víziójához. A természeti világtársadalom gazdasági rendszere egyetemesen csak az önkorlátozó típusú természeti világgazdaság gyakorlata lehet. Gazdasági filozófiája pedig a fenntartható élet képviselete. Ez a forma lehetne az egyetlen régi-új vegyes tulajdonú önkorlátozó termelési mód felkarolása, mely az egyik legéletképesebb ókori polisz társadalmi alakulat filozófiájára építene. A polisz egykori hatezer évnyi működése igazi, természeti társadalomként funkcionálva törzsfejlődési kategóriaként kell álljon előttünk példaképként. Ha a társadalmak materializmusát is a körforgás alapulvételével értelmezzük, akkor e jövő lehetőségét a körfolyamat negyedik-negyedének (utolsó szakasz) foghatjuk fel. Ezen új társadalmi alakulat megvalósulásáról annyit előzetesen, hogy csak az egységes emberi akarat esetén elérhető vízió. Ha az emberi tudás nem egységesülhet a filozófia igazában, a társadalmak életfolyamata meg fog szakadni a fenntartható fejlődés önpusztításának okán. Ez utóbbi esetben az emberiség egyetlen kitörési lehetősége – a természeti világtársadalom – végleg vízió marad!

A tanulmány további fejezeteiben megpróbálom a címbeli kérdéskör elméleti kérdéseit kissé részletesebben felvázolni. Folytassuk a következő fejezetcímmel:

1. Indokolható-e a természeti világgazdaság és világtársadalom fogalomalkotási kényszere

A természeti világgazdaság általam alkotott fogalma a „Nincs menedék…, azaz az életről másképpen” című könyvem anyagának a felhasználásával a következő:

Természeti világgazdaság: az emberi társadalom azon gazdasági tevékenysége, ahol az alapanyag és energiatermelés, a késztermék előállítása, a késztermék kereskedelme, a felhasznált anyagok újrahasznosításának a lehetősége (a gazdálkodás négyes egysége) környezetszennyezés mentesen, az élet körforgása alapulvételével teljes körforgásban folyik.

Egyszerűbben fogalmazva olyan zárt technológiákat kell kidolgozni, ahol a gazdálkodás négyes egysége önfenntartóan érvényesül. A legfőbb ismérve (kritériuma) a természeti gazdálkodásnak, az alapanyagoknak és energiának emberi munkával történő előállítása, ennek a feldolgozása, majd újrafeldolgozása, és így tovább.

Természetesen az emberi viszonyokban is érvényesülnie kell az élet körforgása szerinti elvnek. A természeti világgazdálkodás megvalósítása során az emberi társadalmaknak el kell jutni a természeti világtársadalom állapotába, aminek a felépítményén belül folyik a természeti gazdálkodás. A valóságban a fenti megfogalmazásnak meg kell közelíteni a százszázalékos hatékonyságot. De egyelőre maradjunk a természeti világgazdaság alapkérdéseinél.

A fenti megfogalmazásból adódóan mi lehet a természeti világgazdaság gazdaságpolitikai módszere? Ennek megválaszolásához először határozzuk meg a jelenlegi társadalmak gazdaságpolitikáját. A jelen társadalmakat – a típusuktól (kapitalista, szocialista, fejlődő) függetlenül – fogyasztást ösztönző gazdaságpolitikájuk szerint fogyasztói társadalmakként kell értelmeznünk. E társadalmak gyakorlata: a termékeknek központosított, nagy (magán) vállalatok általi termelése és elosztása a világ felé, s eközben nagyon sok, a természettel össze nem egyeztethető cselekedetet elkövetése. Ezt a gazdaságpolitikát hívja a mai világ globalizmusnak, másként globális világgazdaságnak.

A természeti világgazdaságnak a fenti megfogalmazásból következően csakis a globalizmussal ellentétes, vagyis az antiglobális gazdaságpolitika lehet a módszere. Ennek lényege az, hogy a gazdálkodást le kell bontani a részegységeire. Ahol az alapanyag termelődik, ott legyen a késztermék gyártás és fogyasztás is. Minden olyan termelési ágban, amelyben megoldható a lebontás a családok, körzetek felé, kis térségekben folyjék a termelés. Vagyis egy közösségi tulajdonra épülő vegyes tulajdonviszonyú társadalmi típus felépítése. Ezzel vissza lehetne adni az emberek kezébe a saját sorsuk irányítását és a környezetükért érzett felelősségtudatukat. Azonosságtudatuk (identitásuk) megerősítésével immár saját gazdáik lehetnének, szemben a fogyasztói társadalmak gyökértelen ember tömegeivel, ahol csakis a pénz az uralkodó szempont.

A fenti fogalomrészeket a mai közgazdászok nagyon jól ismerik, alkalmazzák is őket. Csakhogy ezeket a fogalmakat jellemzően a globalizmus kiszolgálására csoportosítják, kizárólag a pénzprofit szempontjainak megfelelve. Közben a természetet és a civilizált életünket egyre nagyobb környezeti veszélyek kezdik fenyegetni. Az újkori gazdálkodás mérhetetlenül pazarló és drága. A természet erőforrásainak a képződésük üteménél egymilliószorta gyorsabb elherdálása folyik, környezeti katasztrófa veszélyétől fenyegetve.

Mindez azért lehetséges, mert az emberiség az ókor történelmében valahol letért a természeti életforma fenntartásának az útjáról. Azóta mesterségesen előidézett hamis életfelfogást éltet, amelyet jól jellemez az a mondás, hogy amit az emberi törvények nem tiltanak, azt neki mind szabad megcselekedni. A fenti magatartás megállítására és csodálatos civilizációnk részbeni megmentése érdekében teljesen új, a természet törvényeinek – a fenntartható életnek – megfelelően újra csoportosítottam a közgazdasági részfogalmakat. Ezáltal megalkottam a természeti világgazdaság és társadalom új fogalomrendszerét, amelynek értelmezésére megírtam az említett könyvemet. Hogy hol és mikor tért le az emberiség a természeti útjáról, ebben az írásban nem feltétlen fontos meghatározni, ez lehet egy másik írásom témaköre.

Az élet azonban nem olyan egyszerű, hogy bárki egy tollvonással megváltoztassa a világot. De ha tovább követik a soraimat, egy teljesen újszerű, elsőre meghökkentő és hihetetlennek tetsző gondolatsorral kívánom bizonyítani, hogy a címben megjelölt fogalomalkotási kényszer igenis időszerű. A fenntartható fejlődés gazdaságpolitikájának a közeli bukása előrevetíthető, s addigra egy olyan, a vitákban megerősödött emberi perspektívának kell születnie, amely felválthatja a bukott rendszert. Az új rendszer csakis a biztos természet talaján képzelhető el, mert a természet az „holtbiztosan” igaz rendszer, a törvényei immár négymilliárd éve működnek!

Először próbáljuk megvizsgálni, vajon mi okozhatta, mi volt az oka az emberi tevékenység letérésének a természetes útjáról? A könyvemben kifejtett egyszerűsítő gondolkodásmódot használva a következő összefüggésre kerestem a választ. Vajon létezi-e az, hogy a természet többi szereplője nem, csak az emberi faj tért le a természetes útjáról? És ekkor eszembe jutott egy régen tanult mondat.

A története folyamán az emberiség kijelentette, hogy kiemelkedett és ura a természetnek. Helyes-e ez a kifejezés, vagy csak az emberi problémák elfedésére tett kísérletet takarja? Az ugyanis tudvalévő, hogy az emberi faj a törzsfejlődése évmilliói alatt nagyon sok keserves időszakot élt át, olyan is volt, amikor a kipusztulás szélére került. Időközben a fenntartható élet biológiai erejéből, a csoportérdek (horda) maximális kiszolgálása érdekében, tehát okozatként fejlődhetett az állatvilág leghatékonyabb agytevékenysége. E legfejlettebb agytevékenységével már nem csak a faja életfolyamát volt képes fenntartani, hanem egyben a természet leghatékonyabb élőlényévé is tudott válni. A nehézségeken átevickélve a jégkorszakok megpróbáltatásain is túljutva, az utóbbi tízezer évben a számára kedvezővé váló környezeti feltételek hatására, az emberiség egy különös sokasodási fázisba lépett. A fenntartható fejlődésről szóló cikkemben már írtam arról, hogy ez a sokasodás a természet törvényei szerint nem biztos, hogy fejlődés, inkább egy mennyiségi változás, amelyet nem követett az emberiség minőségi változása. Itt csak annyi magyarázatot adok, hogy a genetikusok az ember agyműködésének vizsgálatában semmilyen genetikai fejlődést sem tudtak kimutatni az utóbbi tízezer évre visszamenőleg.

Akkor mi indokolhatta az előző bekezdés kezdő mondatában leírt kijelentést? Ha tehát minőségi változás nem indokolja az újkori mondatot, akkor ennek a kijelentésnek az igazságtartalmával nincs minden rendben. Az emberiség már legalább százezer éve él jelenlegi evolúciós szakaszában (Homo sapiens sapiens). Ebből az időszakból legalább 90 ezer évig nem igen uralkodott a természeten, bár a leghatékonyabb csoportérdeket érvényesítő lénnyé vált, csak a maradék egytizednyi időszakban vált igazán dominánssá. Ezért kijelenthetem, hogy az utóbbi tízezer évben az élete egyszerűen csak kedvező környezeti fázisba lépett. Az utolsó jégkorszak óta ugyanis bolygónk lakható területein kellemes környezeti feltételek alakultak ki. Az emberi fajnak mindeddig a már kifejlődött teljes agykapacitását kitöltötte az életfolyamatának a fenntartási kényszere. Könnyen megérthető, hogy a könnyebbé váló életfeltételek hatására egyre nagyobb agykapacitása felszabadult az élet kiegészítő feltételeinek a kultiválására. Elegendő és egyre növekvő erőtartaléka maradt a hit, a kultúra, a tudás, a szórakozás, az építés, és nem utolsó sorban a rombolási tevékenységének a folytatására. Akár azt is mondhatnánk, hogy relatíve a mai szükségleteinkhez képest túlfejlődött agykapacitással rendelkezünk.

Miért következett be mindez? A természet többi szereplőinél miért nincs ilyen látványos változás? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a fentiek szerint egyszerű dolog. Az emberi faj több évmilliós evolúciójában a csoportérdek maximális kiszolgálása érdekében fejlődött ki – mert ez valóban fejlődés – az állatvilág legnagyobb agykapacitása. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez a folyamat nem elsődleges, hanem a fejlődési kényszer másodlagos terméke. Az ember tehát a biológiai erejéből, az életfolyamata fenntartási kényszeréből kifejlesztette a természet leghatékonyabb csoportérdek (horda) érvényesítő eszközét, az átlag 1400 köbcentiméteres agyát. Hogy miért? Azért, mert az ember az egyik legkevésbé életképes faj a természetben, szaporodása lassú, alkata gyenge még futása is lassú, csak csoporttevékenysége fejlettségével volt képes csúcsragadozóvá válnia. E szervének jó működése kapcsán már képes volt az emberi faj életét napjainkig fenntartani. Sőt, azt az ismert mértékben növekedési pályára állítani. A felszabadult és egyre nagyobb szabad kapacitását különbözőbb dolgok művelésére kezdte használni. Ha jól használta, akkor újabb és újabb szabad képességei keletkeztek. Ez a növekedési spirál elvezetett a technikai civilizációnkig, mégpedig a tárgyi tudásunk eladdig elképzelhetetlen mennyiségi növekedéséhez.

A természet többi szereplője az evolúció korábbi szakaszaiban érte el azt a biológiai állapotot, fejlettséget, amely garantálta fennmaradásukat. Az a fejlettségük, amelyet manapság is láthatunk, tökéletes összhangot jelentett számukra a természet örök körforgásában. Egyértelmű, hogy ebben a viszonyban az állatvilágra továbbra is az a jellemző, hogy életfolyamataik fenntartásának érdekében a teljes agykapacitásukat fel kellett használják. Sőt amióta az emberiség ilyen látványosan felszaporodott, az állatvilágnak a fennmaradása érdekében már nem elegendő a kifejlődött agykapacitásának mértéke. Ez lehet az oka annak, hogy a természetben egyre gyakoribb a fajok kipusztulása. Ezáltal megtaláltuk a fajok kipusztulásának valódi evolúciós okát az ember gradációs robbanásában. A még létező fajoknál a fokozatos genetikai leromlás jelei mutatkoznak, ami abból keletkezik, hogy a számukra csökkenő élettérben nincs elég biológiai erejük (agykapacitásuk) az egészséges életfolyamataik biztosítására. Egyre több úgynevezett "girhes" állatot lehet látni a természetben. Nem képesek az ember dominanciáját ellensúlyozni.

Mindez megfigyelhető a kedvenc háziállatunk a „saját” kutyánk viselkedésén. A jó viszonyok között tartott kedvencnek nincsenek életfenntartó kényszerei. Egész nap csak lustálkodik, esetleg őrzi a házat. Ezért állandóan csak játszani szeretne a gazdájával. Amint meglátja, azonnal hozza a labdáját. Érzékelhető, hogy agykapacitása nincs lekötve. Azért ne reménykedjünk abban, hogy jól is érzi magát a fogságunkban. Abban a pillanatban, ha valaki kidobja a kedvencét a házából, a megélhetési körülményei hiányából (amit az ember okozott) rövidesen girhes állattá válik. S ezt nem véletlenül írom le. Ha az emberiség életfenntartásában netán hirtelen (néhány év alatt) jelentős negatív környezeti változás állna be, vajon mi lenne a következmény? De, erre önök is megadhatják a választ.

Ezzel eljutottunk az evolúciós kérdésektől a fejlődés emberi fogalmának a természeti törvények szerinti megvizsgálásához. Az egyik mondatban a sokasodás szót, a másikban mennyiségi változás szót, a harmadikban a fejlődés szót használtam. Már ez a feltálalás is előrevettette a szükségességét! A mai tudósoknak egyértelműen állást kellene foglalniuk a fejlődés fogalmának az abszolút értelmezésében. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a fejlődés filozófiai fogalma a következő: „A teljesebb, bonyolultabb, magasabbrendű minőségi állapot, fok felé irányuló mozgás, változás”. Az első olvasattal vizsgálva nincs is semmi baj a megfogalmazással. De vajon az olvasónak feltűnik-e, mintha valami hiányozna a fenti megfogalmazásból? Igen, ebből a megfogalmazásból hiányzik a fejlődés irányának a megjelölése. Ez az irány lehet pozitív és negatív, a természet szempontjából pedig a megmaradásunkat szolgáló, vagy az elpusztításunkat okozó fejlődési folyamat. És itt van elrejtve az emberiség legnagyobb csapdája. Ez a mondat annyira fontos, hogy az értelmezését egy külön sorba ki kell emelnem!

Az emberiség mai életének legnagyobb csapdája a fejlődés szóban, pontosabban a filozófiatudomány fejlődés fogalmának hamis értelmezésében van elrejtve.

Azért talán leírhatom, nem biztos, hogy a fogalmazója tudott a csapda elrejtésének szándékos vagy véletlen elkövetéséről, de azért ettől függetlenül a fogalom elkövette mindazt a rombolást az emberi fejekben, ami csak elkövethető az életben. Ez jó példa arra, hogy a fogalmakban való gondolkodás bizonyításának állandó mércéjét (etalonját) megértsük. Ha egy fogalmat akár tudatosan vagy hamisan a saját céljaink szerint megalkotunk, és ehhez nem rendelkezünk megkérdőjelezhetetlen tudással, amit csak a természet törvényeinek az ismerete adhat, nagyon nagy hibákat követhetünk el.

E bekezdésben kell visszautalnom az előző fejezet fő gondolatához, mármint az emberi lét elsődlegességét felváltó tudat elsődlegessége témakörhöz. Milyen ok játszhatott közre e korszakváltásban? Szerintem az emberi beszéd fejlődésének következtében kialakult fogalmakban történő gondolkodás kiteljesedése. Az emberi fogalmak vég nélkül szaporíthatók, szemben a lét lehetőségeivel. Sokszorosan könnyebb egy személy fogalmakból felépített gondolatsorát elfogadtatni az emberekkel, mint a lét tettekből álló cselekménysorát példamutatóan végrehajtani. Vagyis a tudat elsődlegességét hirdető fogalmak lehetőséget teremtettek a valóságtól való eltérés gyakorlatához.

Nincs egyértelmű utalás a mai tudományos életben arról, hogy az emberiség a mai életében fennen hangoztatott fejlődése fogalom, akkor most a megmaradásunkat vagy az elpusztításunkat fogja-e okozni. Tehát, az erővonalak vektor iránynak a tisztázása lenne a legfontosabb, hogy a mai fejlődésnek nevezett emberi tevékenység most fejlődést vagy antifejlődést hozott-e az emberiség életében. Mert nagyon úgy áll az emberiség zászlajának iránya, hogy a fennen hangoztatott fejlődésünk igenis antifejlődés. A lehetőségeim szerint megpróbálok egy lehetséges választ megfogalmazni, ami legjobb esetben is viták lefolytatásával javítható lehet a civilizációnk bizonyos fennmaradása érdekében

A mai életünk fenti legnagyobb csapdájának a feloldásáról írtam a már említett kis könyvemben. Magyarázatként egyik legfontosabb fogalmát elegendőnek tartom leírni. Az ember mai „fejlődése” alapos tanulmányozása, elemzése azután megadhatja a jövőnk megmenthetőségének a válaszát. Én ebben a könyvben megalkottam az emberi társadalom hármas élettörvényének a fogalmát: „a biológiai erő (hatalom), a felelősség (a hatalom ellenereje), és a vallás egyidejű működése, egymás ellensúlyozásával”. E cikk keretében csak annyit kívánok hozzáfűzni, hogy a fogalom három tényezőjének, a társadalom életét abszolút mértékben meghatározó elemeknek – a hatalom, a felelősség és a vallás – egyidejű harmonikus működése határozta meg az eddigi és a jövőbeni életlehetőségeinket. Ha e három erőtényező vektora (eredője) nem a megmaradásunk felé irányítja az életünket, akkor nincs remény.

Az előző cikkemben írtam a fenntartható fejlődés politikai tarthatatlanságáról, és arról is, hogy az ezzel ellentétes fenntartható élet fogalmának a politikai végrehajtását a leggazdagabb, vagyis az egypólusú világhatalom felelősségtudatának és a vallásának (társadalmi hit) kell felkarolnia. Ellenkező esetben megoldhatatlan a civilizációnk akár részben is történő fennmaradása. De vajon van-e olyan bizonyítható, egyértelmű ok, ami a mai kétes élethelyzetet eredményezte? A kiváltó okot vajon ismeri-e már az emberiség? Szerintem még nem! Pedig az ok annyira nyilvánvaló, annyira egyszerű, mindenhol ott van „az orrunk alatt”, de senki sem gondol rá (vagy nagyon kevesen). Az említett gondolatmenettel a fejlődés fogalmától eljutottunk az emberi társadalom élettörvényéhez. De a legmeghökkentőbb és hihetetlennek tűnő valósághoz gondolatban csak most jutottunk el.

Igen, nem tévedés, amikor a mondás szerint „az orrunk előtt” fogalmazás helyett „az orrunk alatt” fogalmazást használtam. Ha az olvasó átgondolja a következő bekezdéseket, meg fogja érteni, hogy az emberi civilizáció jövőbeni veszélyét az emberi agyműködés múltbeli fejlődése, vagyis a csoport (horda) életbemaradásának fejlődési kényszere okozza. Pontosabban a fejlődése kapcsán kialakult, az állatvilágtól való genetikailag kódolt eltérése. Továbbiakban erről a kérdéskörről szeretném kifejteni a véleményemet. Mi lehet ez a rejtélyes ok? Amikor azt a szóvirágot használom, hogy az emberiség tündöklése és bukása, mindkettőnek a lehetőségét az a gén okozza, amely szükségszerűen fejlődött ki csoportéletünk magas szintű szervezésének igénye kapcsán. Ami a törzsfejlődésünk során a megmaradásunkat eredményezte, az okozhatja a közeljövőben akár a pusztulásunkat is.

Ennyi felvezetés után a megoldás! Az állatvilágtól legjobban megkülönböztető, a fejlődésünkben genetikailag kódolt, a fejlett agyműködésünkkel kapcsolatos emberi beszédképesség kifejlődése az a fő ok, amely egyedül meghatározza a jelenünket és jövőnket is. Hogy még pontosabb legyek: a beszédképesség következtében kialakult fogalmakban való gondolkodási képesség az igazi ok. De a két tényező csak együtt képzelhető el: a beszédképesség kialakulása nélkül fogalmakban való gondolkodás sem alakulhat ki, ezért a következőkben bármelyik kifejezést is használhatom a téma kapcsán, ugyanazt értek rajta. Az e sorokat olvasók először valószínűleg megdöbbennek, másodszorra pedig felháborodnak. De ha harmadszor majd többedszer végiggondolják az általam leírtakat, lehet, hogy egyre többen igazat fognak adni. Ezért külön sorba is ki kell emelnem a jelentőségét:

Az emberi civilizáció kialakulását és a veszélyeztetését is az a genetikai fejlődése okozza, amelynek során kialakult a beszédképessége és általa a fogalmakban való gondolkodási képessége.

Először arról ejtenék szót, honnan is e gondolat. A természeti életformának az emberiség történetében való elméleti vizsgálatával, az egyszerűsítő gondolkodásmódommal, eljutottam az állatvilág és az ember úgynevezett elkülönüléséig. Bizonyos leírásokban az olvasható, hogy az emberiség a munkavégzésre való alkalmasságával, a beszédre való képesség kifejlődésével, kiemelkedett az állatvilágból. Igaz lehet ez? Vizsgáljuk meg a mondat három állítását.

A munkavégző képesség kifejlődése már hagy némi kétkedésre okot. Ugyanis minden élőlény képes bizonyos munkavégzésre. Ha az ember bonyolult munkavégzését vizsgáljuk, minden cselekedete levezethető egyszerű munkafolyamatok ismételgetéséig. Tehát ezzel a meggondolással az ember munkavégző képessége nem ad megkérdőjelezhetetlen megkülönböztetésre okot. Az állatvilágtól való eltérésre alkalmas ugyan a kifejezés, a hüvelykujj szembefordulása okán. De a természetből való kiemelkedésre nem ad elegendő megkérdőjelezhetetlen támpontot. Az ember is csak a horda fennmaradásáért alkalmazta a munkát, ezért az nem törzsfejlődési fogalom. Elsősorban az emberiség munkával való önfenntartásának időszakában lett nyilvánvaló különbség (tehát, mintegy nyolcezer éve).

Más a helyzet a beszédképesség kifejlődésével. Az élővilág evolúciójában minden fajnak megvan a maga kommunikációs rendszere. Ezek lehetnek testi jelek, hangok, kémiai jelek stb., s úgy értelmezhetőek, hogy a fajok egyedei kommunikálnak egymással. A legújabb kutatások szerint az egyes egymástól messze élő fajok csoportjai, az emberhez hasonlóan más „nyelvet” vagyis jelrendszert alakítottak ki egymás között. Az ember evolúciója ugyanígy folyt a Homo sapiens négy-ötszázezer évvel ezelőtti kifejlődéséig. Nagy a valószínűsége, hogy ez a faj a beszédképesség ugrásszerű növekedésével különült el a többi emberszabásútól. Az egyszerű beszédképességét az egyre gyorsuló fejlődése követte, ami – mint mondottuk – az agy fejlődésének a következménye. Ez a folyamat csak együttesen mehetett végbe.

Az eleink még évszázezredekig hatékony hordaéletének a fenntartására használta egyszerű beszédkifejezéseit. A Homo sapiens sapiens alfaj mintegy negyven-százezer éves megjelenésekor, a mai agykapacitásának a birtokában, vált a mai értelemben használt beszédképesség művelőjévé. Fokozatosan kifejlesztette a fogalmakban való gondolkodás képességét. És itt van az állatvilágtól való egyetlen valódi eltérésünk, a beszédképesség kialakulásából levezethető fogalmakban való gondolkodás gyakorlati alkalmazása.

Egy bekezdésben az állatok gondolkodásáról is kell írnom. Eléggé elfogadott a közvéleményben, hogy az állatok ösztönösen cselekednek. Vagyis nem tudnak gondolkodni. Az etológusok újabban már oldják ezt a dogmát, a támogatásukra azért álljon itt e bekezdés. Az állatvilág ugyanazokból az elemekből, génekből épül fel, alig van néhány % eltérés közöttünk. Már ebből a megközelítésből is látszik az állítás tarthatatlansága. Egyébként az ösztön az emberben is működik, mégsem mondjuk ránk meghatározólag a csak ösztönös cselekvést. Az állatvilágra is jellemző az ösztönök működése, de azokra a tettekben való gondolkodás a meghatározó. Egy kísérletsorozattal tudom bizonyítani a fentieket. A hatéves palotapincsi kutyánk nálunk nőtt fel. Sokat játszom vele. Már 5 éve folytatom a megfigyelésemet. Ha a legönfeledtebb játékunk közepette hirtelen támadóállást veszek fel, a kutya minden estben ugyanúgy reagál. Ő pedig azonnal védekező állásba merevedik. Ezt már vagy ezerszer eljátszottuk. Ebből én azt a következtetést vonom le, mert az én tettemre ő mindig tettel válaszol, hogy az állatvilág tettekben gondolkodik. A tett az a valóságban mindig igaz cselekedet, mert csak egy újabb tett oldja. A tettek igaz cselekedetétől az állatvilágban nincs eltérési lehetőség, ők nem ismerik a fogalmakat, ezért sem fordulhatott elő, hogy színészkedésből ne vette volna fel a védekező állását.

Arra a kérdésre, hogy kiemelkedett-e az ember a természetből, azaz egyértelmű válaszom: nem! Ez egyszerűen nem is lehetséges. Az emberi faj is a természetben fejlődött ki az összes többi élőlénnyel együtt. Ebből az önfenntartó anyagi rendszerből kiemelkedni csak akkor lehetne, ha az emberi faj képes lenne egy saját törvényei szerinti, a természettől független önfenntartó körfolyamatot létrehozni. Vagyis életfenntartásában semmiben sem támaszkodna a mai természetre. Erre az emberiség a maga 6,5 milliárdos mai populációjával nem képes. Ehhez egy új bolygót kellene benépesítenie a Naprendszerben. Próbálkozik is vele (a Mars), de ez halva született gondolat.

Tehát, az ember a fenti három állításból csak a beszédképesség kifejlődéséből levezethető fogalmakban való gondolkodásával tér el az állatvilágtól. A munkavégző képesség nem törzsfejlődési fogalom, a természetből való kiemelkedéséről meg szó sem eshet. Ezért a továbbiakban csak ezzel a kérdéskörrel foglalkozom. Hogyan kapcsolható ez a genetikai (valódi) fejlődés mégis ahhoz az állításomhoz, hogy a beszédképesség evolúciója egyben a mai veszélyeztetettségünk egyetlen és abszolút okozója.

A megértéséhez a természet körforgásának elméletéhez kell visszanyúlnom. A természeti eseményekben minden tényező egy dialektikus folyamatot ír le. A tényező kialakul (születik) › fejlődik › eléri a csúcspontot › hanyatlik majd átalakul (meghal). Ezt a folyamatot a helyszűke miatt a körfolyamat kiegyenesítésével, és nem időarányos osztásban, szöveges formában ábrázolom:

A beszédképesség dialektikája: 1. a fejlődés kezdeti szakasza, a faj megjelenésétől mintegy ötszázezer évvel ezelőttig; 2. progresszív szakasz, közel ötszázezer év időtartamban; átfordul degresszívbe kb. háromezer éve (i. e. ezer körül); 3. hanyatló szakasz, a harmadik ezredfordulóig (kb. 3000 év időtartamban); 4. önpusztításunk kezdetei, kétezertől logaritmikusan gyorsulva.

A szöveges ábrázolásból az olvasható ki, hogy a beszédképesség kialakulása hosszú évszázezredekig az emberiség fennmaradását szolgálta. Csak az utóbbi háromezer évben fordult hanyatló szakaszba. A legutolsó száz évben pedig egyenesen az önpusztításunkig hat. Az ábra logikájából érthető meg az emberiség tündöklése és bukása lehetőségének a folyamata.

A beszédképesség kialakulása a maga idejében az emberi faj fennmaradását szolgálta. A fogalomban való gondolkodás kifejlődésével már nem ezt a célt szolgálta? Ha százalékban fejezem ki az ábrát, akkor 99,4 %-ban a fajunk fennmaradását, és csak az utóbbi 0,6 %-nyi életszakaszban fordult visszásságunkká. A degresszív szakaszba átfordulásakor azonban valami más is történt az életünkben. Úgy háromezer éve elkezdődött valami változás, ami megindította a beszédképesség hanyatló szakaszát. Mint már írtam, erre az időszakra az emberi agykapacitás jelentős része felszabadult az életfenntartás kényszere alól, s a szabad kapacitás kereste a leköthetőségét. A munkavégzés alól egyre több személy felszabadult, így tágabb tere keletkezett a fogalmak gyarapításának. Elkezdődött az írás terjedése. Egyre többen szerettek volna a természet napi szolgálása alól felszabadulni. A szabadabb élethez azonban vagyoni háttér is kellett. A vagyont pedig már akkor sem lehetett kétkezi munkából megszerezni, ezért kapóra jöhetett a fogalmakban gondolkodás nagyarányú fejlődése. Már ebben az időszakban több ezer szót, vagyis fogalmat kezdtek használni (Sumér kultúra), s egyre több és több fogalmat lehetett a valóságtól való eltérésekre alkalmazni. A valóság elferdítésével egyre több embertől lehetett elvenni a kis vagyonkáját, hogy egyesek kezén azok felhalmozódjanak. A magántulajdon erősödni kezdett. A magántulajdonok nagymértékű elterjedése éppen erre az időszakra esik. A folyamat azért nem ilyen egyszerű, hiszen nem csak a vagyonosodás, hanem pl. a hódítások is sok új fogalmat igényeltek. Nem véletlen, hogy a magántulajdonok kialakulása, és a fogalmakban történő gondolkodás hanyatló szakasza éppen egybeesik. Ugyanis a két tényező egymást alakította ki, ezek a fogalmak egybetartozóak.

Az időpont meghatározását a Bibliából merítettem. A tízparancsolat nyolcadik pontja így szól: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!”. Ha egymás után végigolvassuk a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik parancsolatot, láthatjuk, hogy azok mind rövid parancsok, miként a „Ne lopj!”. Vajon az olvasónak feltűnik-e, hogy a nyolcadik miért nem egy rövid parancs – Ne hazudj! – mert a hamis tanúságtétel az ugye egyenlő a hazugsággal? Helyette egy szép, úgymond jogászi megfogalmazás került a tízparancsolatba. Ez csak azzal magyarázható, hogy a háromezer éve élt embereknél még nem alakult ki a hazugságmagatartásnak a köznapi gyakorlata. A nyolcadik parancsolatban ezért történelmi bizonyítékot látok, miszerint erre az időszakra esik az emberiség hazugság magatartásának kialakulása a fogalmak fejlődése kapcsán. Nagyon egyszerű megérteni, amíg a hazugságra is alkalmas fogalmat nem alkották meg, magát a hazugságot sem lehetett elkövetni, hiszen nem volt mivel.

A háromezer évvel ezelőtt élt embereknél még a tettekben való gondolkodás volt a fő meghatározó magatartás. Ugyanez az állatvilágban máig igaz. Mindezt egy katonai vezényszóval tudom érzékeltetni: régen az volt a vezényszó, hogy „utánam katonák”, az újkori világunkban meg „előre katonák”. Az emberiség a XX. századra jutott el a fogalmakban való gondolkodás teljes kiteljesedéséig. Ekkorra már annyi fogalmat alkotott, hogy nem volt nehéz az élet fogalmakban történő tanítása sem. Az elmúlt korokban a fiatalok még a szüleiktől (idősektől) tanulták a természeti életet, akik abban is éltek. Manapság pedig már olyanoktól, akik csak papírról tanulták a tanítást. Az oktatóknak alig van saját tapasztalatuk, jobbára csak mások gondolatait adják tovább. Tapasztalat híján ki tudja megmondani, hogy amit tanítanak, az igaz-e a valóságban is? Nyugodtan kijelenthetem, a jelenlegi tanulók mindent tanulnak az iskolában, ám az életükről, vagyis a fenntartható éltről szinte semmit. Érthető, mert a tanítóik sem tudják. Akkor ez nem a civilizációnk elherdálását segíti elő? Sajnos, nem az emberi tett lett a legfontosabb a mai világunkban, hanem az, ha valaki szépen megfogalmazott szövegben (fogalmakban) olyat mond, ami nekünk tetszetős, legyen az akár igaz vagy hamis. Ma már a jövőnk energiái az ember hamis információival előidézett károkozásainak elhárítására fogy el.

Lassan elérkeztünk az információhoz. Az egész mai életünket behálózza az információrobbanásnak nevezett halmozódás. Csak az a baj, hogy nincs senki, aki megmondaná, hogy a felénk közvetített információzuhatag igaz, vagy félig igaz, netán egyenesen hazugság. És itt is nagy a baj! A középkorig a hamis hírt terjesztő emberek akár életükkel is fizethettek. Manapság pedig egy hamis tájékoztatás sokszor többet ér, mint az igaz, ezért tele van a világunk gazdag informátorokkal. A mai emberek pedig már úgy élnek, hogy csak a választott vezető, mint a falkavezér cselekedetét próbálják követni, nem hisznek a szavaknak. Talán ezért sem olvasnak annyit! Hasonlatban ez olyan, amikor egy őzcsapat minden egyede a vezér útján fut, még akkor is, ha a robogó autó alá kerül. Ha a választott vezető hatalma nem képes a helyes dolgokat követni, könnyen úgy járhatunk, mint az autó alá kerülő őzike. Az átlagember már nem képes, a sok igaz és hamis hírelem között eligazodni. Fogalmazhatok úgy is, hogy az információrobbanás „elrohant” az emberek többségének az agykapacitása mellett. Ez egy újabb súlyos megállapítás, érdemes lenne megvizsgálni. Csak röviden, mert nem akarom nagyon széttördelni a leírtakat. Ez a megállapítás nem ellenkezik a fentebb írt szabad agykapacitással. Az információ nem a fenntartható élettel azonos kategória, ezért nem helyettesítheti, nem töltheti be a szabad agykapacitás feleslegeit. A szabad kapacitást, csak a már felvezetett antiglobális életforma cselekvési szükségletei köthetik le egészségesen. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt írom, hogy sok embernél a lekötés olyan irracionális pótcselekedetek formájában valósul meg, mint a dohányzás, a kábítószer, az italozás és a szórakozóhelyek túlzott látogatása.

Csak érdekességként jegyzem meg: nemcsak az információrobbanás, hanem a technikai civilizáció is elszáguldott az ember életszükségletei mellett. Az embernek is egy meghatározható befolyási ingerküszöbének kell lennie az életével kapcsolatba. Ezért is jelenleg egy elidegenített életet él. Az önkorlátozásra képtelen, ránk erőltetett fogyasztói társadalom által létrehozott fogyasztói piac az emberiségnek csak egy csalóka látszat kiszolgálását eredményezi. Ezek a fogyasztási cikkek olyanok, mint egy majomnak a köszörűgép. Nem tud mit kezdeni vele, egész nap csak a gombjait nyomogatja a természet hatalmas erőforrás pazarlása közben. Életbarát termékek kellenének, amelyre ő is képes visszacsatolódni, azt megismerve, javítgatva, átalakítgatva stb. Álljon itt példaként a szekér (lovas kocsi). Évezredekig szolgálta az emberiséget, ismerték és azonosultak minden alkatrészével, amit alig ötven éve néhány év alatt kidobtak a szemétre. Ezért is értéktelenek a mai holmik, egyik nap vesszük, másnap akár ki is dobjuk őket. Az ember olyan természeti környezetben fejlődött ki, amelyben ő maga szerette irányítani, befolyásolni sorsát. A mai világ nem ilyen! Az ember nem is érzi jól magát a bőrében, de van más választása? Minden, ami széppé tette az életét – a saját sorsának irányítása, biztonságérzete, identitása, szülőhelyéhez való kötődése – veszélyben van, vagy már el is vette a mai fogyasztói társadalom.

Mondhatjuk úgy is, hogy a fogyasztói társadalom gyámolító szükségletéhez túlfejlett az ember agya. A szerv keresi a pótcselekvéseket. Ha egy földönkívüli értelmes lény vizsgálódna a Földön, vajon mit érzékelne? Szerintem biztosan észrevenné, hogy minek az embernek ekkora agykapacitása, ha a természet erőforrásait csak elherdálja, és a környezeti katasztrófa előidézésével egyenesen az önpusztítását készíti elő. Mindezt töredéknyi agykapacitással megtehetné. A teljes agykapacitás felhasználása a hosszú távú életben maradás megvalósításához kellene, de már tudjuk, hogy nem erre használja az emberiség. Napjainkban már az információhamisítók egész hada dolgozik azon, nehogy az élet igazságai a felszínre törjenek, s az életünkben pozitív változás kezdődhessen el.

Sok ember már látja, hogy nem jó irányba megy az életünk fenntartásának a szekere. De vajon az átlagember hogyan juttathatná el az akaratát a vezérhez? S ki garantálhatja, hogy a vezérhez eljuttatott akarat a helyes út? Akkor most vált igen érdekessé, izgalmassá a jövőnk kérdése. A jelenlegi információrobbanás halmazából vajon kihámozható-e a megmaradásunk igaz útja? És ez az út járható-e? Vajon a természet nem úgy kódolta-e az élet folyamát, hogy a tévedő lénynek és fajának csakis a pusztulás lehet a végeredménye? Nos, e világrengető kérdésekre remélhetőleg a válaszokat nem egyedül nekem kell megadnom.

Azt biztosan állíthatom, hogy az emberiség nagymértékben eltévelyedett. Mint már írtam, egymilliószor gyorsabban használ el erőforrásokat a természetből, mint ahogy azok képződtek. Minden képzeleten felülmúlóan pazarol, mindent elszennyez maga körül. Közben megállíthatatlanul szaporítja hordáját, ugyanakkor örömmel pusztít. Életfolyamában pedig hazug ideákat éltet, hogy esélye se legyen a jövőjének a megmentésére. És tényleg úgy tűnhet, mintha egy földöntúli isteni lény tervszerűen tervezné az emberi életet, s az elkövetett idealista tévedései (bűnei) miatt most, egy környezeti katasztrófa előidézésével, az elpusztítására tesz kísérletet.

De van egy reálisabb magyarázatom is az ember szerepére. A Föld ókorában, az akkor élt élőlények anyagcseretermékeként sok-sokmilliárd tonna fosszilis anyag képződött, amely a természet körforgásából kiválva belső erőforrásként raktározódott el. Következtében a rendszer radikálisan megváltozott, lelassult, teret adva a mai biocönózis kifejlődésének. Ez a gigászi mennyiségű elraktározódott belső erőforrás azóta is hiányzik a természet körfolyamataiból. Év-százmilliókig nem volt egyetlen faj sem, amelyik képes lett volna újra körforgásba vinni ezt az energiát. A természetben ki kellett fejlődni egy új fajnak, amelyik képes elégetni – mert csak elégetve válhat újra biológiai erőforrássá – ezáltal visszaadni a természet körfolyamatának a fosszilis anyagokat. És melyik faj lehet képes erre a feladatra? A nagy agykapacitásával maga az ember! Arról a természet már nem tehet, hogy az ember telhetetlen módon igazodva a „feladathoz”, a természet körfolyamatainak felgyorsításában – a szükségesnél nagyobb ütemet kiváltva – önmagát is végveszélybe sodorja.

Nincs egyetlen olyan tényező sem az életünkben, ami némi esélyt adna az önvédelemre. Ami kincseket – pénzt, aranyat, építményeket, műtárgyakat – az ember imád, a természet kritikus pillanatában semmit sem fognak érni. A természet legnagyobb kincsét, a fosszilis tüzelőanyagokat haszontalan dolgokra, életellenes cselekedetekre elfüstölve semmi sem marad a kezünkben a védekezésre. Az erdők elfogynak, az éghajlat rohamosan változik, nem lesz elegendő elektromos energia, s az édesvíz fogytán van és elszennyeződik. Az elkényelmesedett és elhízott civilizált ember védtelenül fog állni, kitéve az átalakuló természet kénye-kedvének. S akkor nem jő majd a fogyasztói társadalom sem, hogy menedéket nyújtson.

Ha az emberiség bármely mai tevékenységét vizsgáljuk, mindegyik ellentétes irányban fejlődik az élet fenntartásának törvényszerűségeivel. Már a védelmét is csak a technikára, puskára, tankra, bombákra építi. Ezek az eszközök a természet változásaival szemben semmit sem érnek, ugyanis azok év-tízezredeken át hatnak. Közben némelyek az örök élet megvalósításán meg hasonló agyrémeken (génmanipulációkon) dolgoznak, tovább pazarolva lehetőségeinket. Túlszaporodott civilizációnkban máris a genetikai leromlás tünetei mutatkoznak. Szinte minden ember szenved valamilyen betegségben. Egy újabb példaként jól látható, hogy az orvosok és a gyógyszer gyártók is profitérdekeltségűekké váltak. Az a jó állapot, ha sok a beteg és sok a bevétel. Ezért szerintem az orvostársadalom már titkon megváltoztatta évezredes felfogását, s az egészségérdekeltség helyett betegségérdekelté vált. Mielőtt egy érzékeny orvos is felháborodna, megkérdezem, működik-e az egész populációra kiterjedő egészségre nevelő program? Az orvostársadalomnak a genetikailag hibás terhességek kiszűrését és az egész népesség egészséges életformára való nevelését kellene elsősorban szolgálnia, csak utána gyógyítani.

Hatalmas könyvtárnyi a semmitmondó, a fenti eltévelyedéseket okozó nyomtatott szöveg, ami szintén nem a megmaradásunkat szolgálja. Ezért egy teljes tabula rasa szükséges. A tudósokat rá kellene szabadítani a megmenekülésünk stratégiájának a kidolgozására. Szerintem nagyon sok tudós hajlandó egy testhezálló, kemény feladat elvégzésére. És ez a feladat lehetne a természeti világgazdaság és a természeti világtársadalom tudományanyagának a kidolgozása. amelyre már nem sok időnk lehet. Szerintem a huszonnegyedik óra végén vagyunk. Ha az erre képesnek látszó egypólusú világhatalom felelősségérzete nem fordul a megmenekülésünk felé, nem marad esély a jövőnk megalapozására.

Az a legnagyobb hiba, hogy idestova ötven éve minden olyan tudományos lehetőség az ember rendelkezésére áll, amely megakadályozhatta volna a jelenlegi helyzet kialakulását. Ezért az emberiség elkövette a természet ellen a bűnők-bűnét, nem élt a civilizációs tudásával, hanem inkább visszaélt a természet törvényeivel szemben. Ha most még az utolsó pillanatot is elszalassza, nincs több esélye, és még ki is érdemli a természeti katasztrófa reá váró következményeit.

Ha nem lesz olyan erő, amely az emberiség fogalmakban történő gondolkodásának a következtében hegységekké összeálló emberi hazugsághalmazt eltakarítsa megmaradásunk útjából, akkor reménytelen a jövőnkről beszélni. Az előző cikkemben dollárhegyekről, ebben meg hazugsághegységről írok. Vajon vannak-e más hegyek is a jövőnk előtt? Erről írhatnák egy következő cikkemben. Van még jó néhány téma a tarsolyomban, és ebből is ki kellett hagyni néhány fontos gondolatot nehogy szétessen a mondanivaló. De olyan nagyok, mint egy hegység már nincsenek!

Mint látjuk, nagyon sok estben arra fecsérlődött el a genetikai fejlődésünk, hogy az ember, saját eltévedéseit saját magának magyarázgatva, tovább hódoljon káros tevékenységének. Annak minden következményével! Ha végiggondoljuk, hogy eltakakarítható-e az emberiség háromezer év alatt összehordott hazugsághegysége, nos, meglehetősen reménytelen feladat előtt állunk. Ám ha arra gondolunk, hogy az emberi szellem, amely eléggé felszabadult az életfenntartás teljes leterheltsége alól, talán még megbirkózhatna a feladattal, akkor van még esély. Így a saját veszélyeztetettségünkből adódhat a megmenekülésünk egyetlen esélye is. De ez a piramisok építésénél gigászibb feladat lesz. Ismert, hogy a piramisépítők népe is a homályba veszejtődött. Ha nem fogunk hozzá azonnal az egész emberiség szintjén – hiszen csak együtt tudjuk a jövőnket megmenteni – nem lesz rá elegendő időnk, a globális klímaváltozás gyorsabb lesz. Azért azt se felejtsük el, hogy a jövőnk gondjait egyrészt az életszínvonalunk folyamatos emelési kényszere okozta. A gondjaink tehát élőek!

A téma lezárása előtt még egy érdekes dologról írok. Manapság a fiatalok tanulását firtató felmérésekben egyre többször leírják, hogy aggasztóan romlik a diákok olvasási és szövegmegértési képességei. Megkérdezhető, akkor hol vannak azok a szakemberek, akiknek a feladata lenne ezeknek a gondoknak a megoldása? Tehát leírják a hibát, és mégsem történik semmi. Talán csak nem arról van szó, hogy az illetékes felnőtteknek is olvasási és szövegmegértési zavarai vannak? Miért csak a tanulók vannak elmarasztalva, miért nem a képzett emberek sokasága? A felnőtt emberek immár háromezer éve küszködnek az olvasás és szövegmegértés gondjaival. Már sokan előttem is leírták a természet veszélyeztetésének problémakörét. De aki elolvasta, vagy nem értette meg, vagy nem akarta megérteni a leírt szöveget. Esetleg máshová (régen máglyára, ma hallgatásba) küldték az íróját. Hogy az én írásomnak mi lesz a sorsa, nem vagyok derülátó. Mégis újra és újra le kell írni ezeket a gondolatokat, hátha egyszer szövegértő emberek kezébe kerül az írás, akik képesek cselekedni is.

Az eddigiek összefoglalásként írom, hogy a fentiek alapján bizonyítva látom a fejezetcímben feltett kérdés, a fogalomalkotás kényszerének a szükségességét! Ezeknek a fogalmaknak a vitáját a széles nyilvánosság, a tudományos élet, és a politika szintjén kellene folytatni, hogy a mai fogyasztói társadalom közeljövőbeni bukásáig legyen egy új kidolgozott filozófiai rendszer, a természeti világtársadalom eszmerendszere, amely felválthatja a bukott régit.

A téma lezárásaként a világmegmentők mottójának ajánlanám: „A jövőnk, a fejekben levő gondolatok szárnyalása helyett, a tettek szárnyalásáról kell szóljon!”.

2. Az emberiség fejlődésének letérése a természetes útjáról.

Az előző fejezetben indokoltam, hogy igenis szüksége van az emberiségnek a filozófia helyes fogalma mentén a jelenlegi hibás társadalomtudományának az újraértelmezésére. Ahhoz, hogy rendszerben lássuk a természeti világtársadalom jövőképét, előtte meg kell keresni minden eddigi téves emberi képzetet és annak indítékait. Most továbblépve legfontosabb megvizsgálnunk, hogy a fajunk miért tért le egyedüliként a bioszférában a fejlődése természetes útjáról. Ennek során meg kell határoznunk a letérésünk okát, helyét és idejét, hogy a szellemiségünk újabb reményeként megtaláljuk a jövőnk helyes emberi útját. A célom elérése érdekében a természeti törvények és a társadalomtudomány közegeinek elegyében szükséges vizsgálódnom. Eredményként a természetes útjáról letérő emberiség fejlődéstörténetének az okát, a helyét és idejét kell megtalálnunk a jövőnk függvényében.

A téma felvezetéseként vegyük figyelembe azt a címbeli sugallatomat, hogy én már tudom vajon mi okból hol és mikor tért le az emberiség a természetes életútjáról. Ugyanakkor az úgynevezett modern tanok szerint gondolkodó ember szintén mondhatja, hogy a maga módján már ő is régóta tudja. A mai gondolkodásban nagyobb részben az a meghatározó tanítás, hogy az ember nem a természetes életpályáján fejlődött ki, hanem az idealizmusa szerint úgy teremtődött meg, ahogy ma is él! Nem az én tisztem ennek az eldöntése. Én meg vagyok győződve arról, hogy az ember is hosszú évmilliók alatt a természet életútján fejlődött olyanná amilyen. Aki nem így gondolja, az az ő dolga, de hogy nem visz közelebb a megmaradásunkhoz azt bizton állíthatom. Hogy a címben feltett fogalmak időszerűségét igazoljam, tisztán a természet törvényeit követve fejtem ki a gondolataimat, nem zavartatva semmilyen más tanoktól. Ha az igazi célunk az, hogy megmentsük az emberiség jövőjének legalább egy részét, csakis az emberiség történelmének igaz útját követhetjük. Mert, mintha minden másként történt volna a világban, mint ahogy azt ma tanítják! Nem szabad hagyni a gondolataink befolyásolását mások áltudományosságától, vélt vagy valós érzékenységétől, ami eltérítheti véleményünk kialakulását. Igyekszem a teljes tudásommal feldolgozni a téma anyagát, a természet igaz törvényeit követve, a valóság lehető legpontosabb megközelítésével. Bízom abban, hogy a cikk végére érve egészen másként fogják látni a mai világunkat az olvasók, mint ahogy azt ma még sokan tudni vélik, illetve tanítják. A célom eléréséhez először az ember és a természet viszonyát kell megvizsgálnunk.

Az élet, vagyis a földi természet véletlenül nem alakulhatott ki. A véletlen még abban sem lehet közreműködő, hogy miért pont a Föld a környezetünk egyetlen életet hordozó bolygója. A földünk keletkezéséből adódó környezeti feltételek, mint a hatalmas vízkészletek és az ebben oldódó tápelemek, a légkör védőhatása és a benne forgalmazott anyagok, az egyetlen és nagyméretű holdunk már eleve meghatározza az élet keletkezésének a lehetőségét. Mindezek a nap állandónak mondható energia kibocsátásával talán egyedi adottsága a naprendszerünknek, máshol a bolygónk életfeltételeinek ilyen arányai nem léteznek. Tehát, a földi természet életfolyamataihoz az alapok már az élet kialakulásakor a rendelkezésünkre állottak. Ehhez az egyszerűsítő gondolkodás szerint is arra van szükség, hogy nagymennyiségű és megfelelő közegben feldúsuló tápanyag elemek álljanak rendelkezésre. Ha mindez egy adott védett élettérben (föld őselem) található, melynek közege maga a víz (víz őselem) és a benne oldható ásványi anyagok, már félig kész az élettér. Ha a továbbiakban kialakul a légkör védőhatása (levegő őselem), s kellő mennyiségű hasznosítható energia áll a rendelkezésünkre a napsugárzással (tűz őselem) a kémiaival együtt, már kész is a teljes élettér. Most már az idő függvényében csak arra van szükség, hogy az elemi ásványok, vagyis az anyagi erő mindezeket egy önmagát ismétlődő rendszerbe csoportosítsa. A tudósok között itt kezdődnek a nézeteltérések. Még azt is vitatják, hogy ez a kezdeti anyagcsoportosulás földi vagy földönkívüli eredetű. Ha a legkisebb önállóan létező anyagi részecskék (neutrínó és a foton) biokémiai hatását végiggondoljuk, nem lehetetlen a több mint 4 milliárd éves földi létezés alatt olyan részecske találkozások létrejötte, melyek végül is a földi életet eredményezték. Ezért én inkább a földi keletkezésében hiszek, de a meteoron érkező anyagcsoportosulás megtelepedése az őstengerekben sem lehetetlen.

Ha az ókori emberi civilizációkat vizsgáljuk, Arisztotelész görög filo