|
Gyóni Géza VI.
ŐRANGYALOMNAK AJÁNLOM,
aki a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak vészes és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, fagyban és sárban, ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az életért vívott szent háborúnk ezer halálos szépségében és veszett nyomorúságában előttem és fölöttem járt s nem engedte, hogy e versek elvesszenek, hanem az Itélet istenét kegyelemre síró asszonyakarattal akarta, hogy hazaérjenek és új életet hirdessenek.
Przemysl, 1914 december hó.
GYÓNI GÉZA.
Őrangyal, mosolyogj rám
Csodálatos szemeddel;
S ha csüggedten halódnám
Szárnyaddal te emelj fel.
Őrangyal, fehér szárnyú,
Tiéd már ez az élet.
Halált ha dörg az ágyu,
Imáddal csak te véded.
Őrangyal, fohászodra
Száz visszhang felel már fenn,
S az Isten ajka mondja:
Őrangyal Ámen, Ámen!
Szent László óta aludt a legenda,
És csodás fénnyel ime újra támadt:
Szent dördüléssel ajtaja kipattant
Az artstetteni szomoru kriptának.
Szent dördüléssel ajtaja kipattant
S lovára pattant a legendás herceg.
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén,
S orgyilkos-ország rettegéssel reszket.
Ami siralmat ránk küldeni készült
Orgyilkos-ország irtó cselszövénye:
Véres nyomornak, könnyes szenvedésnek
Mostantól fogva mindörökre vége.
Mostantól fogva mindörökre vége.
Ijesztő rémnek, csüggedt halálvágynak.
Virágos, ékes szentelt fegyverek most
Utat a boldog, szebb jövőbe vágnak.
Anya ne sirjon, szerető vigadjon
És csókkal áldja hű vitéze kardját.
Ami most készül: anyakeblen csüngő
Gyermekek is mint férfiak akarják.
Ami most készül, szent leszámolás lesz
S nyugalom, áldás, béke a Jövőnek.
Virágos ékes fegyverünk nyomában
Nagy Békeország vasfalai nőnek.
Szent László óta aludt a legenda
S most egész világ ujra ámul fényén.
Szent dördüléssel mikor dörg az ágyu,
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén...
(Szabadka, júl. 30.)
Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Irószerszámom:
Panganét vége;
Aki olvassa,
Békesség véle.
Aki olvassa,
Könnye száradjon,
Drága kis szive
Meg ne szakadjon.
Sose gondoljon
Csunya halálra -
Vidáman él itt
Hű katonája.
Nap süti napszám
S ha hüs az éjjel,
Betakaródzik
Csillagos éggel:
Éhét elveri
Jó bádog-csajka;
Tükörnek is jó,
Ha kedve tartja.
Kedvese - látni
Ha vágya támad,
Csak sarkantyut ád
Felhő-lovának.
Át a Tej-uton
Patkója villog:
Hazáig: hip-hopp,
Vissza is hip-hopp.
Vadon erdőn ha
Állitják posztra,
Vadon magányát
Van ki megosztja.
Zörren a sürü,
Szive se dobban,
Fegyvere tussát
Öleli jobban.
Fegyvere tussán
Úgy ég a képe,
Mintha simulna
Párja ölébe...
Jó katonának
Igy fogy a napja -
Polyákországban,
Hű szivvel igy vár
Vig virradatra.
(Lengyelország, augusztus.)
Megcsókolom az anyám arcát,
Élő-halott régen szegény.
Szeméből, a drága gyémántból
Kihült a régi égi fény.
Koszorut köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltől óvta,
Most pántlikásan ugy bocsát
A pokolbeli dáridóra.
A dáridón már zene zeng:
Sipit a halál acélsipja;
A kartács vad cimbalma zug;
Nagydob szavát ágyú gurítja.
A dáridón vár táncosom
S vezet a győzelem torára.
Ki busan csüng az életen,
Csak annak nyilik ott halálfa.
Ki már megitta víg borát
S nevetve jár a förgetegben,
Virágos, hetyke csákójáról
A halálmadár messze reppen.
S ki a Szent Nőtől bucsut sem vett,
Csak úgy ment el, mint dáridóba,
Anyám sugja: mind visszatér
Forró és szent győzelmi csókra.
(Lengyelország, aug. 20.)
Sötét felhők sürün esőznek.
Szürke csuhát ölt a lengyel határ.
Visztula hidján alkonyi csöndben
Kongó léptekkel egy katona jár.
A hidon túl halál ül lesben.
Eső szitál felhőgomolyból.
S Visztula hidján a katona
Egy mesebeli nőre gondol.
A drága nő most merre van -
És merre-merre minden szépség?
Visztula hidján a katona
Számolja a szive verését.
Minden verése messze dobban,
Szemét a messziségbe vájja.
S kongó lépések elviszik
Alkonyodó hazai tájra.
(Lengyelország, aug.)
- Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
- Szép kedvesem most irja levelét -
Jó a csillagnak: az most odaláthat.
- A kis fiam most ébredt fel talán
Első álmából az anyja ölében.
Századszor kérdi: hol van az apám?
- Jó asszonyod majd mesél neki szépen.
...A szobánk olyan kedves és meleg,
Irta utolszor drága levelében.
- Olyan kedves már a csöppnyi gyerek,
Mikor föltérdel az anyja ölében.
- Pajtás, húzódj csak erre közelebb.
A golyó ott a földet mind kivágta.
Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed -
A kicsi fiad ne várjon hiába.
Nekem nincs fiam, aki hazavárjon...
...Fönt a sápadt hold véresőt mutat.
Két magyar vitéz beszélget a sáncon -
Minden jólélek dicséri az Urat.
(Augusztus végén.)
Idehallom a rónák pihegését.
Vad hegyek orma vérrel tarajos.
Rab népek átka: rettentő pribékség
Fegyverünk útján rongyként szakadoz.
Idehallom a világ lihegését.
Vajúdó méhe szüli a jövőt.
Szabadság, nagyság, szerelem és szépség
Magját érlelik messzi vérmezők.
Fölszállok hozzád, Világ Magvetője,
Ki sziklákat mint pelyheket sodorsz,
Fölszállok hozzád - népem hegedőse -
Idők és népek nagy istene: Sors.
Életemet, e drága pohárt, zengőt
Csordultig vérrel kezedbe adom:
Öntözd vele a boldogabb jövendőt,
Jövő virága nyiljék gazdagon.
Jövő magyarját minden ág ne huzza;
Rémlátás réme ne háljon vele.
Csodára keljen áldott magyar buza:
Aki vetette, az arassa le.
A gyermekért, kit anyja méhe hord még;
A testvérért, ki rémületben élt;
A drága nőért (csókja ajkamon még)
Fogadd el tőlem e pohárnyi vért.
Fogadd el tőlem, Világ Magvetője,
S ha kezdődik a boldog aratás,
Engedd Uram, hogy nyilhasson belőle
Hazai rónán egy áldott kalász.
(Lengyelország, augusztus.)
Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?
Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.
Mondja el fenszóval:
Erdei haraszton
Édes-csöndes álmát
Fegyverben virrasztom.
Mondja el halkabban:
Járok piros vérben;
Esti harangszókor
Imádkozzon értem.
Viszi már levelem
Búgó galamb szárnya
Hozza is a választ
Kilencednapjára:
Esti harangszókor
Talpig hófehérben
Gyönyörű virágszál
Imádkozik értem.
Járhatok már, pajtás,
Térdig piros vérben:
Az én édes párom
Imádkozik értem.
Vissza is imádkoz
Az ég meghallgatja:
Ha nem karácsonyra,
Virágvasárnapra.
(Szeptember.)
Csak az busit, ha itt halok meg, kedves,
Nem járhatsz majd ki virágos siromhoz.
Nem járhatsz majd ki szelíd őszi este,
Mikor oly jó már temetőbe járni
S a sir füvét, mint a hajamat szoktad,
Gyöngéd ujjakkal borzolja a szél.
Oly könnyü volna ott a szemfödél,
Mint fehér ágyad selyem takarója.
S alatta, csöndben, ősztől csendes őszig,
Amíg te, kedves, gyászruhádat varrnád
És néha-néha arcképemet néznéd -
Halottak napját mosolyogva várnám.
Sirom fölött egy csonka szürke márvány
S fölébe hajló szomorufűz lombja
Beszélne halkan csonka életemről
S halottak napján mécs világa mellett
Temető-járók nevemet betűznék:
Szegény költő volt, s még csak harminc éves...
...De itt, jaj, itt oly szomoru lesz, édes,
Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.
Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,
Amelyben akkor az utolsó álom,
Halál-bánatos végső drága rim,
Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz...
...És nem jut hozzád soha, soha, kedves.
(Przemysl, szept. 18.)
- Mikor hasadoz már
Jó Kovács pajtásom
Fellege a ködöknek?
- Hasadoz már, pajtás,
Ágyúink szaggatják,
Hallod-e, hogy dörögnek!
- Három hete lesz már:
A napot se láttuk.
Azt se tudjuk, hol kel fel.
- Nem is addig, pajtás,
Míg innen a muszka
A pokolba nem nyergel.
- Köpönyegünk szine
Nem látszik a sártól,
Mely két hete ráborult.
- Legalább a muszka,
Ha rá-ráriasztunk,
Nem láthatja táborunk.
- Várunk sorompóján
Ugyancsak dobol már
A béke-cár sok vadja.
- Annyi baj legyen csak,
Jó helyen kopogtat,
Van ki vigan fogadja.
- Béüzent a beste
Mult szombaton este:
Adjuk oda várunkat.
- Ha neki nem jó kint,
Nekünk elég jó itt,
Arról ugyan kódulhat.
- Rohamra is indul,
Azt hiszi bolondul:
Birja, mint a huszárok.
- Jó várunk tövében
Muszka-temetőnek
Elég széles az árok.
- Nézd már, az ebadta,
Fészkét hová rakta
Sátrunk mellé egy gránát.
- Csak szivarom volna,
Sistergő tüzénél
Rágyujtanék legalább.
- Akad még egy kurta
Bent a bornyu-zugba,
Ha egér meg nem ette.
- Budai portámra
Ha betévedsz pajtás,
Havannát kapsz helyette.
- Rözsét hozz regruta,
Hadd lobogjon vigan,
Eb vacogjon szomorun.
Szivarunk füstjénél
Már mi csak kivárjuk,
Míg a muszka beleun.
(Przemysl, okt.)
Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.
Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó mesebeli jóság.
Hallom: haraggal bugnak a hegyek;
Látom: az erdőt lángok lobogózzák.
Látom: a réten a vakand-lyukat
Halálos ágyúk vaskölykei turják.
Fönt egy gépmadár csillagot rugat,
S harsogni hallok győzedelmi hurrát.
Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, túl ennyi véres harcon.
Ó hogy győzni tud minden vész felett
Egy imádkozó, édes, gyönge asszony.
(Przemysl, okt. 3.)
Hol vagytok most, kis »intellektüellek«,
Kiket bus század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.
Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden ami szeplő?
Magyart és multat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?
Hol vagytok mostan, kerge planétásak?
A vihar földjén csak egyet is lássak.
De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,
Vasizmú hősök verik a gyehennát,
Mely odvaiból zúgva tör elő.
Csönd, kis fiuk, csönd, - beszél az erő.
Nevetek mától: csiba, korcs javas!
Halljátok: beszél az Erő s a Vas.
Halljátok: sorsunk egy marad a földön,
Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.
E földet s mit rajt teremt a zseni,
Paraszterőnek kell megvédeni.
Mert elsodorja véres áradat,
Ki vérengzők közt védtelen marad
És hová kéne, hogy elbujjatok,
Ha idevárnánk - azt a nyugatot!
Az a Nyugat, melyet majmoltatok,
S melytől vártátok a szent holnapot,
És a vad Észak, melyet épülésül
Rajzoltatok, már rothadt a penésztűl.ü
S akik megtartják néktek a világot:
Erkölcsben tiszták, harcban óriások,
S azoknak marad magtárjuk egész,
Kiket ki nem kezd a világpenész.
Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverő:
Mosolyogva állja szüz magyar erő!
(Przemysl, okt.)
Magammal én már elvégeztem
Minden dolgát az elmulásnak.
Felgyújtottam lelkem csillárját,
Hogy halottan is fényben lássad,
Akit egyszer szeretni tudtál.
Akit egyszer szeretni tudtál,
Az élettől ne várjon többet.
Vigan szóljon: minden betellett
S a halálágyú düböröghet,
...Csak ne tudnálak szomorunak.
Csak ne tudnálak szomorunak -
Jöhetne már az örök semmi.
De igy még nem szabad meghalnom -
Mert olyan szomoru tudsz lenni -
S visszavisz a szomorúságod.
(Przemysl, okt. 10.)
Szivárvány-hidján lassan lépkedett, -
Sárban és vérben dideregtem én;
A lőporfüst fojtotta mellemet
És láttam őt, a Seregek Urát,
Mint egykor Mózes a Hóreb hegyén.
Sárból és vérből, ahová vetett,
Hogy megláthassam borzasztó szinét,
Hozzá emeltem csüggedt lelkemet
És láttam őt: sugárzó kezeit
A vérnek földjén hogy terjeszti szét.
S szólottam hozzá: »Te félelmetes,
Kinek percei hosszú századok,
Tekints e népre, a te néped ez,
Mely nem akart: csak élni, élni, élni
És boldogan dicsérni szent napod.«
Hullott az ólom, mint a jégeső;
Ágyúk bömböltek, mint veszett bikák,
Halált sikoltott tenger puskacső
S szivárvány-hidján amerre haladt,
Gránátok fujták a füst-glóriát.
S szólottam hozzá: »Te tudod, Uram,
Ez a te néped, és békét akart.
De gyilkos fajta s minden fajtalan
Sötét haraggal fente rá vasát,
Míg hüvelyéből kirepült a kard.«
Az ágyú dörgött, és a vér ömölt.
Komor október küldte már ködét.
S acélcsillagok csóvái előtt
Mint lángot fogott gyászdrapéria
Hasadozott a végtelen sötét.
S harmadszor szóltam: »Te tudod, Uram,
Hogy Észak és Dél ránk fenekedett.
Most összecsapott a lávafolyam -
Seregek ura, igazságos Ur,
A végek napján tégy itéletet!«
...S jött az itélet: szörnyü és igaz,
A föld epéjét itt okádta el.
Vonitva tört ránk az orosz csikasz
És sebét nyalva messzire inalt.
Száz árok tellett büzhödt vérivel.
S mire a nap kelt a hegyek mögül,
Az őszi sár mind hült vérrel kevert.
Vércsék és varjak rut serege gyült
S két napi járón temetetlenül
A világrablók holtteste hevert.
(Zuravica, okt.)
A deres dombon véres ponyva,
Halott vitéz halotti leple.
Lengyel dombon áll a gyászpompa:
Őszi virág, véres virág,
Lőszerládából egy kereszt
S száz ágyuszó a gyilkosokra.
Széttakarom a véres ponyvát,
Halott vitéz halotti leplét
S rám merevül szépséges arcod,
Testvér, ki itt rohantál nemrég
S ki megharcoltad már a harcot.
Halántékod piros sebét
Megitatom forrás vizével,
Fiatal állad felkötöm,
Összekulcsolom kezeid,
Testvér, ki némán fekszel itt
Bus szádban a halál izével.
Lengyel dombok őszi virágát,
Didergő pár szál margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szivedre tűzöm szomorun.
Testvér, már tőlem ugy fogadd,
Mintha asszonyod szedte volna.
Hű asszonyod, ki mostan is
Kijár eléd a kisajtóba,
Kijár elébed minden este
S nem tudja, miért szomorubb.
Nem tudja, hogy a lengyel dombon
Én szórok már föléd virágot
És mondok egy imát helyette:
»Foganjon meg a forró átok,
Mit fiát vesztett anya mondhat,
Mit párja-vesztett kedves mondhat:
Száradjon el sátáni teste
Száradjon el az átkozottnak;
Szemét kerülje könnyü álom,
S ha álmodik, varangyok lepjék;
Sebesedjen ki lázban bőre,
S kutyája fusson messze tőle,
Mikor megérzi leheletjét.
Undorodjon tőle a kedves,
Rohadjon el szájában méze:
Ki halálod és e vértengert
Fehér cárok pokolvárában
Valaha orvul felidézte.
Foganj, foganj meg forró átok,
Ámen, ámen!«
És aztán hajrá,
Hajrá csak egyre közelebb,
Hajrá új harcon, véren által,
Hol győzelem virága nyit -
Csak megszoritom hült kezed,
Testvér, te drága, aki itt
Kibékitettél a halállal.
(Siedliska, okt.)
A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok,
S virrasztanak az őrző csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok -
Ma jól végeztük megint a napot.
Megolvasom: egy... kettő... Mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fujtató.
Hejhaj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni való!
Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.
Mint a sárkányok, Ugy rohantak nappal
S most Ugy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá:
Ott jár a kópé a más háza táján.
Kend, Bogdán sógor, ma megint kirugott;
A fogát is kend ott hagyta kishiján -
Négy muszka ellen... Ha haza nem jön kend,
Mit szól majd az a szabadkai kislány?
Szabó pajtás már rendesen csinálta:
A muszka sorból kettőt kikeritett.
Most ott választ a dabasi vásárba
A babájának mézeskalács-szivet.
Kovács uramnál biztosan szüret van:
Olyan jóizűt csettintett a mustra.
Budai korcsma cégérén is lóg már,
Akit levágott, a tarfejü muszka.
Mihály még most is rohamot kiáltoz, -
Abból hiszen csak majd ma is kijut.
Dörög is már a muszkaszomoritónk -
Hahó! hajnallik. Jó reggelt fiuk!
(Pikulice, okt.)
Nem kérem, Uram, hogy reám tekints
És lássad: nincs még a föld kerekén,
Ki haragodhoz közelebb jutott,
Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.
Aláztál engem barmok vályujáig
S hajcsárt rendeltél urnak én fölém.
S mikor lelkemben szent rózsáid nyiltak,
Senyvedni hagytál bodzafák tövén.
És mégse kérem, hogy énrám tekints,
S megsokald szörnyü vezeklésemet,
Csak őt tekintsd, a gyöngét, szomorut,
Aki sohase vétett ellened.
Uram, szépséget te adtál neki
S te adtad nékem a zengő igét.
Ha engem elnyel itt a vérözön,
Uram, szépségét ki zengheti még?
Ki mondja néki eztán: »Gyönyörüm,
Az ég legdrágább ajándéka vagy.«
Igy elhervadni engednéd-e őt,
Ó, én Uram, kit jónak mondanak.
Lásd, nem dícsértem még meg a szemét,
Melyet házadban most bánattal süt le.
Uram, könnyekben usszon-e a szem,
Mely jóságodnak legfényesebb tükre?
Nem kértem, Uram, tőled semmit is,
Mert nem alkottad kérő szóra szám;
S most mégis kérlek, szegény életem
Ajándékul add néki, jó Atyám!
(Przemysl, okt. 28.)
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
(Przemysl, november.)
Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár -
Varsó fölött a gépmadár dalában
Petőfi lelke jár.
Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Nézd már, hogy kapkod fühöz-fához.
Barmai fogytán azt remélte:
Nyakunkra majd sárga kutyát hoz.
A sárga kutyák ide nem érnek,
Fullasztja őket messzi tengerár -
Az óceánok dörgő viharában
Petőfi lelke jár.
Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Csak a veséjét, ahogy szoktad.
Hallik már halálhördülése
Óljukba pörkölt vadkanoknak.
Vadjai között rémülettel
Vonszolja roncsát nyomorék Petár -
Belgrád fölött a bombák robajában
Petőfi lelke jár,
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
