balagelapja-HAZÁNKÉRT,NEMZETÜNKÉRT,MEGMARADÁSUNKÉRT

AJÁNLOM AZ OLDALT

Versek

Versek : Gyóni Géza III.

Gyóni Géza III.

KOSSUTH KATONÁI

Fekete felhőket kerget a sebes szél;
Fekete felhőknek szomorú hírt beszél;
Messze idegenben egy kiszáradt fáról;
Viharverte fának szomorú sorsáról...

A fekete felhő sírva fakad rája,
Hullatja a könnyét a magyar rónára.
Könnyben úszik a föld fűszála, virága
S megrendül a keble égő fájdalomtul...

Bús éjféli órán a harang megkondul.
Messzi sík mezőköri búgó visszhang támad:
Messzi búgó hangja harci trombitának.
Panaszos a hangja, mintha sírból jönne -
S hogy belesír a temetői csöndbe...
Mintha emlékeznék régi, regés korrul...

Honvéd-temetőben a mohos föld mozdul
Síró kürt szavára halvány, néma árnyak
Gyepes sirjaikból csendesen kiszállnak.
Egyikük a zászlót most is úgy szoritja,
Mint mikor utolsó, legszebb harcát vítta.
Az a rongyos zászló régen egy színné lett -
De szent áhitattal néznek fel reája,
- Mint akkor, a véres - utolsó csatába -
A halott honvédek.
Kardosan, mentében,
Mintha az ellenre most mennének éppen -
Hangtalan parancsra sorakoznak rendben,
Mint akkor, az élő honvédregimentben.
Üveges szeműkben mintha tűz lobogna,
Homlokukon egy csik kigyullad pirosra,
Csak egy szóra várnak, hogy: Rajta! s robogva
Rohannának, mint a régi szép napokba...

S a vezér megszólal,
Temetői csendben, kongó, síri szóval:

Hivtalak, - itt vagytok, ti halott honvédek,
Hű, vitéz bajtársak,
Kik a szabadságot halálig védtétek -
Itt a szolga földön mit is keresnétek!...

Meghaltatok már ti, - most csak igazában!
Halljátok a jajszót a magyar hazában?
Halljátok, hogy zúg, bong a halál harangja?
Sose volt még ilyen szomorú a hangja...
Látjátok, honvédek! Temetnek, temetnek,
Sose volt még gyásza halotti menetnek...

Mi sem voltunk akkor igazán meghalva,
Mikor az ellenség levágott a harcba -
El sem is voltunk még igazán temetve:
Mert mindig várhattunk a nagy »üzenetre«!
Kezünkből a kardot még ki se vehették -
Reménykedve vártuk: üzen még! üzen még!

Hogy kiszálltunk volna mind a sírjainkbul,
Mintha a föld keble ropogva megindul -
A vén csatakígyó dörgött volna ujra,
Ez a régi penge, hej, de kicsorbulna!
Dőlt volna az ellen - százezer egy ellen!
Állt volna a magyar ujra rendületlen. -
Nem birt volna egy se, egy se ellenállni -
Mi vertük volna - a Kossuth katonái!

Hogy vártuk a szavát, bizva mindahányan!

Hej, de soká tartott az a siri álom!...

Jöttek azonközben a vitéz bajtársak,
Honvédő hősei csodaszép csatáknak,
Egyiknek a karja, másiknak a lába
Maradt ott valahol a véres tusába...-
Kardjuk - az nem volt már...
Hol hagyták?... Lerakták...

Hej, de megbecsülték őket a magyarkák!
A földet, mely omló vérüket fölitta,
Jó kemény mankóval járták össze-vissza, -
Vállukról lelógott a koldustarisznya...
Úgy jöttek ki ide fáradtan meghálni
Koldustarisznyán a - Kossuth katonái...

Hej, de soká tartott az a siri álom!
Hogy csüngött a lelkünk a föltámadáson!
Ahogy be-betértek a bajtársak rendre,
Megkérdeztük őket: Üzent-e? Üzent-e?

Nem üzent, nem üzent
Maga jön el hozzánk!
Messze idegenből most hozzák, most hozzák,
Mégis hazahozzák.
Halottasház lett az egész Magyarország.

Hívtalak, itt vagytok, ti halott honvédek!
Akinek szavára gyúlt bennünk a lélek, -
Aki most tér hozzánk ki a temetőbe,
Ezt a tépett zászlót hajtsuk meg előtte:
Hadd lássa, hogy tudták holtukban is várni
Édesapjukat a - Kossuth katonái!

A MAGYAR IFJAKHOZ

1902.

Ne mondjátok ti a »Kossuth fiának«
Fennen kérkedve, büszke magatok!
Hálát is néki, jó »Kossuth apánknak«.
Méltatlan ajkkal, óh, ne adjatok.
Szellemidézni nagy koporsójához
Áhitó szívvel jártunk el csupán -
Óh, sérti most, mit szívetek elé hoz;
Csinált virág a honfi könny után.

Ha annyi láng hevíti majd a lelket,
Amennyi láng az ő szivében élt,
Ha majd az árral nagy tusára keltek
Ez árva honnak szent szerelmeért,
Ha porrá égett kebletek tüzében
Mind, mind az ő, az Eszme ellene -
Szabad ajkakról szent imádságképpen
Akkor hangozzék a Kossuth neve!

Addig - kiáltsa bár csinált érzését
Ország-világgá százezer ajak,
Csodás alakját érctáblákba véssék,
Magasztaló dalt hadd daloljanak, -
Addig Kossuth nem lesz a mi Kossuthunk,
Addig az érc lelketlen érc marad,
Amíg csak egybeforrni nem tanulunk
Lelkének izzó kohója alatt.

Nem, nem sivár szó, melyet az üres sziv
Röpit magából, - tett beszél manap.
Hol eszme ellen eszme nagy harcot viv,
Parázs lelkek csak ottan forranak.
Kicsiny viszályban Isten sujt a népre,
Mely szépért lelkesedni nem tudott -
Én nemzetem te, áldd az Istent érte,
Amért minékünk adta Kossuthot.

Ő megtanitott, hogy kell lelkesedni,
Azért, mi egy és szent, igaz, - magyar,
Melyért előtte hősök büszke sergi
Enéltük adták inkább, mint a kart;
Oroszlán harca megtanitott minket,
Hogy kell áldozni életet, babért
S jaj, bús tanulság, mit halála hirdet;
Meghalni messze hontalan honért...

Rákóczi lelke újra, újra villan:
Árpádok népe nem lesz soha rab.
Nem süllyedt még le, nem süllyed poriglan -
Kossuthnak lelke örökünk marad.
A honnak olthatatlan hő szerelme -
Nagy, szent örökség, ezt hagyá miránk,
Ezért harcoljon vas kar, éles elme,
Forrjon mi hő vér, égjen ami láng!

Kossuth nevével, Istenünk nevében
Fel újult harcra, ifjak, fel tehát!
A nyílt magyar szív egy igazban éljen:
Szeresse, védje gázolt igazát!
S ha megharcoltuk itt e földi harcot,
S egy életért - honn sír borul reánk:
Kinek nevével lelkünk égve harcolt,
Fiának vall majd nagy Kossuth apánk!

SZENT HAMVAK

Állok, szabadság, ódon templomodban.
Mi benne fény volt, itt van, összehordtam.
Mártírkoporsó, vérpad benn az oltár,
Tört békócsörgés a dícsérő zsoltár;
Tépett zászlók, rúdjukról leszaggatvák,
A csonka jelszó rajt: Isten - - szabadság...
S a szent csaták elnémult orgonája:
Tört, csorba ágyúk fekszenek sorjába,
Ahogy a végső fönséges akkord,
- A zsarnokok ítélő harsonája -
Halált lehellő ajkukon fagyott...

Éjfélre jár és én magam vagyok.
A fáklyafény inogva végsőt lobban -
Állok, Szabadság, ódon templomodban.
És visszahívom tűnt korok csodáját;
A dűlő oltárt újra környülállják
Az áldozók, a rajongók, a szentek
S imádatánál az ezerszer szentnek
Halottszín arcuk vérpirosra válik,
Ahogy az esküt mormolják: Halálig!...

Izzik, forr, sír az oltáron a tűz -
Elfut a hőség, hogy szívembe tűz -
S a szentelt oltár égre kúszó lángja
Hogy belémarkol a rab éjszakába:
Hallom, hogy zúg, zsong a legszebb hozsánna,
Tört lánc csendül a szent harmóniába,
A néma ágyúk újra mennydörögnek,
Csorbult acélok cikázva zörögnek -
Szemem kigyúlad: elvonulni látok
Régi regés kort, legendás világot.
Csótáros, hódos paripák robognak,
Hallom moraját zárt kuruc soroknak -
Poros felhőben ércsarkantyú villan.
Patkók robaja lehat a poriglan.
Aranykantáros, hódos, büszke ménen,
Mint a Hadisten küldötte, kevélyen
Tekintve végig a csatatéren,
Rákóczi megjelen...

Rónán reccsenve rézdob ütődik,
Tárogatóhang búg a felhőkig,
Lobogók, fekete-pirosak, lehajolnak,
Köszöntik urát szabadult magyaroknak.
És mint a szélvész, nyargalnak nyomában,
Ahogy kiáltja: Kurucok utánam!
S zúg, zendül a szél trencséni gyepen,
Rákóczi hada repül ott sebesen, -
A vén csatakígyók tüzet ontva morognak -
Lantos viszi hírét haragos kurucoknak...

Százszor szított tűz üszke végsőt lobban.
Állok, Szabadság, sötét templomodban.
Mi benne fény volt, elhamvadt, kiégett. -
- Fáklyát elő! Én félem e sötétet.
Csak szenes üszkök, szálló, szürke hamvak,
Amik a lángok hűlt helyén maradtak
S a végtelen csönd, a fojtó, lelketlen
- Egy lidérc, mely megüli a lelkem. -
Zászlók foszlányát szellő se lebbenti,
S kik itten álltak, nincs közülök senki.
Árnyék se leng a szürke falakon,
A csonka ágyúk néznek rám vakon.
A tördelt láncok újra összeforrva...

- Hazugság! én láttam őket porba!
E holt ágyúk egy perce még dörögtek.
Robaja hallott patkóvágta rögnek.
E tépett zászlók sápadt fakó rongya
Suhogó szélben lobogott kibontva.
Hazugság! itt e néma, szürke hamvak
Hideg parazsán lángok égre csaptak -
Te nagy, hazug csönd, felelj, hova lettek
Az áldozók, a rajongók, a szentek!?

És szél sír át az ódon falakon,
Éjféli csöndben halkal zsongás támad,
- Elhaló hangja zsoltár dallamának -
S láthatlan ajk beszédét hallgatom:
»Oltár, melyhez nemzet imája forr,
Oltár, melyet minden cudar tipor,
Oltár, melyen az áldozó elég:
Magyar szabadság, a tiéd, tiéd!
És nincsen áldás, nincsen köszönet,
Mert átok fogta ezt a nemzetet,
Minthogyha vernék pokoli hatalmak:
Hogy gyujtsa, gyujtsa oltárán a lángot,
Hogy gyüjtse, gyüjtse csak a szürke hamvat.
Soha ne lássa meg - a szabadságot!
Elégett rajt az első áldozó,
És el fog égni tán az utolsó -
De addig óh csak gyüjtse, óvja óva
Szent hamvaikat egy nagy koporsóba.
Nagy koporsóba, óriás hamvvödörbe,
Ebbe a százszor árva magyar földbe -
Míg mind együtt lesz, ami lángolt, égett
Izzó keblében egy bús ezredévnek,
Véres keblében ebmardosta népnek...

És jőni fog a végső, az utolsó,
Megroppan majd a kárpáti koporsó -
És jőni fog majd szélnek zendülése,
A győzedelmes, fényes ünneplésre,
Mikor a végső fönséges akkordra
Megnyilik az ércajkú orgona,
Mikor nem lesz majd kishitü, ki féljen.
Szent hamvak üszke akkor száll a szélben.
Minden kebelbe csóvát vet egy szikra,
Hunyó parazsát égő lángra szitja:
Ami panasz volt, ujjongásra váljon,
Ami könny elfolyt, elégjen a lángon,
Mi égre sirt, a bút örömre váltsa
Rab éjszakából szebb föltámadása!«

S im messze virrad. Fáklya kialszik.
Tárogatóban lágy zene hallszik.
Marmora parton, galatai rögbe
Kapa vágódik, éjfélbe sürögve.
Marmora parton támad sebes szél
Egy temetőről örömhirt beszél.
Kongatja félre a nagy harangot,
A magyar rónán zúgva barangol,
Hívó hang harsan fekete éjbe:
Jertek, jertek a vezér elébe!
Fekete hamvát kurucok hozzák,
Nemzeti színt ölt nagy Magyarország,
Szomorú arcán örömtűz lángol,
Szomorú arcán nincsen gyászfátyol,
Sápadt eget lángszíne bevonja:
Minthogyha nem is temetés volna,
- Föltámadásnak ünnepe volna!

VERGŐDÉS

Csak vergődés volt, amit eddig éltem.
Karom a biztos sziklafalt kereste.
Magasra vágytam, ködbelepte mélyben -
S félig aléltan meglepett az este.
Fáradt voltam, már csak pihenni vágytam,
Csitítani e lázadó szivet -
Nyugtom nem volt közöny-vetette ágyban.
Örök, égő vágy hajszolt, kergetett.

S jártam meg újra tövises avarnak
Irtatlan útját némán, lelkesen.
Ebek hízelgőn a szívembe martak,
Ravasz ellenség várt titkos lesen.
Rózsát felvenni hogyha lehajoltam,
- Le nem szakítnék tőrül egyet is -
A porban is szúrt, - kígyó sziszeg onnan -
S a tűz lobog, az átok egyre visz.

Zsongott szivemben iratlan nóta,
Csengett fülembe sose hallott dallam.
S mely dalba öntse, múlt az ihlet óra -
Maradt örökre mélyen, leiratlan.
Jobb is. Mely elszállt - szivemből, letörve -
Csak visszarebbent, sosem értve meg, -
Levél volt, lehullt, elszáradt örökre
S rátaposott az álorcás tömeg.

Szivek gurultak szerteszét a porba, -
S kit jónak hittem - felkarolta tán?
Tisztátlan lábbal, hogyha eltiporta,
Tapsolt, ujjongott a szennyes csatán.
Amit szentül imádni megtanultam:
Isten, szabadság, nép, nő ideál,
Sárba taposva, sivár, koszorútlan;
Hazug imádság festett képre száll.

De már elég. Vérig gyötört a hajsza.
Bús, elcsigázott - megpihenhetek.
Már áll a lant a szögre felakasztva,
Iratlan nóták, Isten veletek!
Ami maradt is szivemben, kitépem -
Rózsát ki ápol jégfalak között?
Leszek tüskés ág letarolt vidéken.
A szív - az lázong még - de már törött.

Utamba tépett rózsaszál heverhet -
Utána nem nyúl ápoló kezem.
Szenvedtem én is, - nem bánt, ha más szenved,
Az árva búját már nem érezem.
Könny meg nem indít, bús panasz nem éget;
Leszek, mint más, közömbös, szívtelen.
Alszom, de már nem álmodom merészet!...
- S egy hang felel kacagva csöndesen:

Hazugság! Nem fogsz eztán sem pihenni,
Csak balga módra áltatod magad.
Töretlen úton fogsz eztán is menni -
Mi benned vágy, örökre vágy marad.
Rózsát a porba nem hagysz ezután se, -
Habár számodra csak tövise lesz, -
A rút valóság százszor sárba ránt le,
Felhők között te új eszményt keressz!

Hazugság mind! Közömbös szívtelenség...?
Sirsz ezután is a másik baján.
A szenvedőt mások csak hadd nevessék,
Te nála is jobban szenvedsz talán.
Mi dal volt benned, dal marad örökre,
Értetlen nótád úgy dúdolgatod, -
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába fúl el végső sóhajod...

HITÉRT

I.

Ködös estén, borús magányba’
Ha elborít a kétség árnya
S riadt galambként megremeg hitem,
Ha hallom, hitleneknek ajka
A hívőt már ma csak kacagja
S a gazság él milljók sziviben,
Ha sirva hallom, mint kiáltják
Az ártatlanra bűnök vádját, -
Hitem segítségért kiáltoz,
S mint szomjazó a hűs forráshoz,
A messze korba száll a lelkem...
Pedig akkor is éj volt földön, lelken...

...Komor, álomriasztó éjszaka...
Kiült az égre rút, ijesztő felleg...
Felleg megülte benn a lelket...
Sötétbe burkolt, néma lenn a föld.
Kopár mezőkön fagyos szél süvölt;
Szivet dermeszt meg metsző suhogása.
Az ég, hogy ezt a kint, halált ne lássa,
A földre sűrű, nehéz ködöt bocsát...
...S óh, nincs erő, mely zúgva rontson át
E fojtó, sivár, haldokló világon
S a fásult szivek legmélyére vágjon!
A hit, az oltár mind, mind rombadőlt!...
...És im a rom közt fáklyák fénye villan.
Hang kél a szörnyű, néma éjszakán,
Ijedt tolongás áradatja zúdul
És mellét verve tódul a tömeg,
Mely űzve, hajtva áldatlan bosszútul
A mestert százszor feszítette meg -
Most szemforgatva zúg: »Feltámadott!«
S mely neki újra, új Krisztust adott,
Hogy százszor újra áldozza fel érte,
Bűnös csókját leheli rá a kézre
S imádja, áldja a palást szegélyét,
Melyet a sár, föld pora illetett,
De hordozója igér örök életet...
...S vonul tovább az őrült áradat.
A foszló ködből már kilátszanak
Az örök város ódon tornyai,
Távol harangzúgást is hallani...
És arcra vetve ott fetreng a porba
A meghurcolt jog, emberméltóság -
Minthogyha újra éledt volna
A rég letűnt pogány isten-világ, -
A názáreti Jézust kiáltozva
Rút ajka átkos önmagát átkozza,
S pogány szivében kőbálványt imád...
Nem oszlik el... sűrűbbé lesz a fátyol.
Leszáll a szívre mind félelmesebben
S hang kél a láthatatlan távolából,
Borzadva kérdi: »Hol itt az ember?«

II.

Lelkén lehúzó lánc nehéz terhével,
A lélekvásár kellő közepében,
A kétség kínos ösvényére térten,
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő örök Istenének...
...Még tört a teste, lánc lehúzza lelkét,
Az őrült ár ragadja őt is el.
Még révedezve, kétkedőn tekint szét,
De lelke küzd már terhivel.
Még ott mormolja érthetlen imáját
Az öntudatlan fetrengő tömegben,
De szivét, lelkét a kétségek hányják
S mélyén a tagadás szárnya meglebben.
Még mondja ajka, - s óh nem tudja hinni,
Hogy itt találja édes Istenét,
Lelkének titkos, áhitott nyugalmát -
S amíg hanyatló, bús fejét behinti
Hazug áldással kishitű barát:
Minthogyha tövissel köritenék,
Szeretne felkiáltni fájdalmába, -
De zúg körötte siketítő lárma
S már-már meg újra elragadja
A vad tömegnek áradatja...
S ahogy féltőn szorítja jobban
Kincsét, a néma, leláncolt szent könyvet,
Melyet úgy őrzött féltve, nagy titokban,
El ne rabolja a kaján irígy -
Úgy érzi, lelke kínzó súlya könnyebb.
S lepattanó lánc csörgésébe mintha
Csodatévő hang csengése szólítna
Sosem hallott égi szó hangja: Higyj!

III.

S a lélekvásár kellő közepében,
A tisztulásnak ösvényére térten
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő Istenének.
Körötte zúg a vergődők morajja,
Emelt fővel csak ő áll egymaga.
És szól és hangja nagy hitétől reszket;
»Az Istenember hordta a keresztet,
Ártatlan vére hullt a földre értünk
És megváltotta szörnyű vétkezésünk.
Óh, ne vigyétek lelketek vásárra!
Az égből jő az, nincsen földi ára!
Egy váltság van csak, az, mit Ő tanít,
Amit nem árúl e világ: A hit!«...
Szólt és szavában élő hite csengett...
Hallja s nem érti a tömeg a szókat...
Megdöbbenés moraja szívet renget
És gúnykacaj közt kél a dölyfös szózat:
»A názáreti Jézus meghalt és helyette
E földön én, csak én vagyok az Ur!
S ki ellenem a harcot itt felvette,
Kinos halált halt mulhatatlanúl.
Gyarló erőddel mit törsz fellegekbe?
Vigyázz halandó földi életedre!...«
...És a sötétben máglyák fénye látszik
Ijesztő rémként el Wittenbergáig -
De retteg bár a haláltól a gyáva,
Nem reszket ő, ki rátalált magára.
S felel a gőgre szelidség szavával
S szavát az érzés, mély hit hatja által:
»Nem én élek, de él a Jézus bennem!
Nem trónusodban, de itt benn szivemben!
Dühödben halált kiálthatsz reám,
Örök haláltól véd hitem s Atyám!
Te adsz halált, de éltet ad a hit,
Mely engem éltet, téged megvakít;
Hitem az élő, egy, igaz Istenben,
Hitem a jóban, örök szeretetben;
Hitem, hogy a jót megáldja az Úr
S a gaz hitetlen útszélen pusztul,
Hitem, mely megtart rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben -
Dühödnek árja ám most eltemet:
Hit szárnya hordja égbe lelkemet...«
...És nagy hitében fel az égre néz -
S ím oszlik a köd, a fojtó, nehéz,
Már bontja szárnyát hűs tavaszi szél,
Csodatévő hitről szépen elregél...
Csak ott lent zúg a szentséget bitorló
Rettentő karját átokra kinyújtva:
...»Légy átkozott, örökre átkozott!«
De óh, a porban fetrengő tömeg
Átkos kezét már nem csókolja meg...
A meghurcolt, a meggyalázott ember
Eszmélni kezd... s az elnyomóval szemben
Megáldja azt, aki felemeli!...

Mert im, egyszerre népek ezrei
Ébredő hittel környülállják
Az újabb, szebb kor lobogó máglyáját
Melyen porrá ég a zsarnok átka,
S hamván a porladó pogány időnek
Az Idvezítő templomai nőnek
S milljó ajakról zeng fel a Hozsánna!

IV.

Megcsapja lelkem is lobogó lángod
Örök, élő tűz, szellemszabadság!
Ki átperzselted az egész világot
S lelkét az éggel egybe olvasztád,
Hozsánna néked, pusztuló korodnak
Újjá szülője, hit apostola!
Az idők szárnyán századok forognak, -
Csak szellemed, az nem múlik soha...
Im három század bérceire hágva
Nem szűnő hittel kiáltom feléd:
Az vagy te nékünk: szellem Szabadsága,
Új kor vezére. Üdvözölve légy!
Ki visszaadtad az embert magának,
Útját mutattad Istene felé,
Kinek hitében három gyötrő század
A szenvedés közt hitét fellelé,
Szállj meg bennünket hithős szelleme,
Mert visszaveti árnyékát a kor;
És testvér kél testvérnek ellene:
Hitetlenség árnya is már bétakar...
Gyöngülő hitben idézünk nagy szellem,
Korhadt időknek bérces óriása:
Taníts megállni rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben
S óh, öntsd e hitlen kor fiára,
Mire templomod építed,
Világfenntartó, nagy hited!