|
Gyóni Géza IV.
Szomorú szemmel.
1904-1909.
Nevető rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.
Nevető rózsák csak nyíljanak ki!
Tettető víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézők sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettető víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.
Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jő, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon...
Szomorú szívvel én megbocsátom.
Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserű fája a hárfám -
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak -
Szomorú szemmel én vigasztallak.
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.
Ha láttad volna, hogy bámultak
Barátaim: a gond, a bánat,
Mikor - az ég tudná, mióta -
Megint szivből nevetni láttak.
S mikor ujjongva, önfeledten
Kiáltottam neved a szélbe -
Ha láttad volna, hogy futottak,
Mint a pokol Isten nevére.
I.
Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Száz ezüsthúron cseng fel a dal.
A te szépséged dalolója lettem,
S száz ezüst húron
A bánat játszik csontujjaival.
Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Meglepem éjten a leányszobád.
Éjszárnyú pillék alusznak a kertben -
S száz ezüst húron
Úgy cseng föl hozzád a szerenád.
II.
Azt akarom, hogy énrólam álmodj
A rózsaszagú, mámoros éjben.
Azt akarom, hogy az én árnyékom
Mindig kísérjen.
Azt akarom, hogy dalomból szivjad
A szint, a szépet, az álmot, a vágyat -
S dalaim állják őrizve körül
Menyasszonyágyad.
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Vihar csak engem tépett.
Hamvas, mosolyos képed
Marad örök rózsásnak.
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Könny, átok engem éget.
Szemed csodás kékjének
Könny mérge meg nem árthat.
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Frissnek, örök üdének
Magasztal minden ének
S mohón minden szint rád rak.
Tőled, ne félj, nem lopnak
Az évek ifjúságot,
Fényt, lángot rád bocsátok -
S szép vagy, mert úgy alkotlak!
Didergő szivben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.
Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.
Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.
Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess!
Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged...
...Rég kihült helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?
Fölöttem az árnyak,
Nagy, fekete szárnyak
Felhőformán verődnek.
S én még gyermekmódra,
Értük nem aggódva
Álmodozom felőled.
Szememet lehúnytam...
Biborba borultan
Látom ujra egemet.
Fényes csillagoknak,
Fehér tűznapoknak
Égő lángja melenget.
Mást se kivánnék én,
Csak lehetne békén
Álmodoznom felőled,
Csak sohase fáznám
Árnya borulásán
Csúf fekete felhőknek.
Csak képed remegne,
Táncolna, nevetne
Szemem forró lángjába...
S nem is venném észre:
A szivem verése
Egyszerre csak megállna...
Egyszerre csak megállna.
Tégy félre most minden álarcot.
Templomba lépsz, édes szerelmem.
Dalomnak orgonája harsog.
Nincs képmutató közeledben.
Pogány hely ez. Meg nem riaszt itt
Irigy szem vércserebbenése.
Jó helyt vagy itt. Az ajtót őrzi
A büszkeségem lándzsaéle.
Néhány él benne, magamfajta,
Akiket megcsúfolt az élet.
Jó lelkek ők, mert szenvedők.
Lépj be! Ezektől nem kell félned.
A szivem ez a pogány templom.
Neked kitárom szentek szentjét.
Álom-terítő az oltáron,
És képed benne csak a szentkép.
Körötte bíborszin pompában
Álomkincsek halomba hordva.
És hajnalonként, áldozáskép,
Dal fonódik a homlokodra.
Valaha, régi mesekorba
Benne lakott egy istenasszony.
Az hagyott benne ennyi kincset
S én most mindet terád pazarlom!
Mikor tengertakaróját
A Napisten összevonja -
S az Éj lánya holdvilágnál
Csillagot varr felhőrongyra;
Magadra zárt lányszobádban
Míg percegve huny a lámpa -
Tudom: értem jő a fényes,
Az áruló, visszatartott,
Meleg könnycsepp szempilládra.
Mikor nászi sátorából
Pirulva lép ki a hajnal,
S szép társához, hozzád tér be
Titokoldó madárajkkal
És hajadra és karodra
Ejti első harmatcsókját,
Tudom: azért sóhajtasz fel
Szűzpirosan mosolyogva:
Azt álmodtad, én hajlok rád.
S mikor fényes utca során
Meglibben egy ruha fodra,
S én ujjongva, szivdobogva
Ráismerek alakodra -
Tudom: az út más felére
Azért mégy át csak sietve,
Hogy szédítő, állhatatlan,
Titkos, édes nagy parancsra
Ne borulj a kebelemre.
Suhogó szél lengett lobogó hajamon,
Fölemelt homlokkal hogy elibéd jöttem
És mondtam: szeretlek büszkén, szabadon,
Nem buta gondoktól földre nyügözötten.
Halavány, szabályos kis szeretkezők
Irigyen, sápadtan bújtak meg előttem.
Hangom a szelek is szárnyukra vevék:
Te akartad: jöjjek. Te akartad: jöttem.
S ahogy feléd nyult már karom, az ölelő,
Fehérült arcodon a vágyak rózsája
S szemedből nagybúsan könny szökött elő.
Leborult a lelkem imazsámolyára:
Fakadt a szivünkben édes vágy ezernyi -
S babonás, bús imák rontottak nekünk.
Nem merünk szeretni, zokogni, szenvedni...
Bocsáss meg, Madonna! nem, nem vétkezünk.
Ó csak ne vádolj, mért hogy örömében
Vidám hittel nem tud már hinni lelkem.
Oly rég tanyát vert benne már a kétely -
Sandán tekintget szúró félszemével,
Ha vig lakó kér egy kicsiny helyet benn.
Ó csak ne vádolj! Bús szemem sötétben
Szokott látáshoz. Csak lassan vetem fel.
Világát vesztné tán a napsütésen,
Amit te szórsz most, fényes fehérségem,
Mosolygó száddal, sugárzó szemeddel.
Ó csak ne vádolj! Ó te csak bocsáss meg!
Fehér lelked ne árnyékozza kétség.
Imádkozzál: hadd én is hinni tudjam,
Hogy hallgatod még keblemre borultan
Szivemnek győztes, ujjongó verését!
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.
Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.
Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.
Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre.
Nem csókoltalak meg soha.
S tán nem is foglak megcsókolni.
A csókért meg kell robotolni -
Bolond sor, de világ sora.
Nap ér napot. Már késő is tán
A csókodért futnom maholnap.
A jobb futók előbb csókolnak
S én, haj, hátul maradtam lustán.
Gyepágyakon lepett a hajnal...
Ó szép volt mégis álmodozni!
Ó szép volt mégis álmot hozni
Selyempilládra édes dallal.
Nem csókoltalak meg soha.
S átkozhatom magam ezerszer -
Ha újra kezdhetném még egyszer:
Csak csóktalan futnék tova.
Ne jöjj velem. Itt éj van, bús, beteg.
Keritő szárnya meg ne érjen.
Szeplőtlen álmok közt fogant hited
Tartsd meg te hófehéren.
Gondold, hogy úgy száll most is még feléd
Sugárba fürdő röpke lelkem,
S tiédben áldja most is jobb felét
Gyönyörtől telten.
Gondold, hogy azt a percet esdi még,
Mikor fejed fejemhe’ símul...
Ne tudd, hogy mérges kór emészti rég,
Ne tudj a kinrul.
Ne tudd, hogy fojtó hinár lepte meg
S elbóditotta láp virága...
Ösvénytelen sötétbe tévedett
A napra vágyva.
Ne jöjj velem. Itt éj van, bús, beteg.
Fertőző szóm hozzád ne érjen.
Ami hitünk volt, - már csak a tied.
Te tarsd meg hófehéren!
Puha kis szárnyon röpülnek felém
Meleg szavak, asszonyszavak.
És jéghideg arcomhoz érve
Fagyottan aláhullanak.
Jégember én - csak szemgolyóim
Égnek és sejtetik, hogy élek.
Megfagytak itt a hitek, álmok,
Vétkek és szenvedélyek.
Szádból ha száll s hozzám ütődik
Fagyos kis egyetlen szavad:
Megrezzen mégis a jégember
És zengő, fájó hangot ad.
Nem ártunk már soha egymásnak
Ezzel a szerelemmel.
És nem érünk soha csudákat
Ilyen kinyitott szemmel.
Okosak vagyunk mi nagyon.
Csók, mámor csak kerülget.
Tudjuk, ha hálójába von,
Elvesztjük mindenünket.
Kell neked ez a csóktalan kéz.
Szép vagy és nagy az árad.
Sirva átkozója te nem lész
Ennek a józanságnak.
Beterít virággal az élet.
Hideg virág jut bőven.
Szép szobra a szivtelenségnek
Eredj, eredj te tőlem.
Szeretném, ha nem szeretnének.
Rokon, barát s a vérem vére
Nem féltene, s magamat érne
Bosszújával átok és vétek.
Szeretném, hogyha gyülölnének.
Kegyetlen kedves, gőgös ara
Hogy soha meg ne bocsátana,
Mig vétkezem és amig élek.
Volnék dacos, erős, magányos.
Magamnak számolnék magamról,
Én mindig vesztő s mindig pártos.
S jaj... hogyha meredekre hágok,
- Zuhanni is gyönyör magasról! -
Elhúznak aggódó sirások...
Tépd csak a lelkem, fekete madár!
Fekete vád, tépd csak a lelkem.
Hótakaróban már a határ -
S én még, jaj, magot se vetettem.
Sarlóval a gondosak majd vidoran
Indulnak a bő aratásra.
Galambok raja búgva suhan
Termő mezőkre, kövér kalászba.
Fehér galambom... az se marad...
Fényes, puha tolla messze ragyog.
S csak nézek utána. Lábam alatt
Vetetlen, meddő, koldus ugarok.
Ó hagyjatok már utamra mennem,
Ó hagyjatok már, ti jók, ti gyöngék!
Én bús beszédem zavaros árja
Csak riogatná lelketek csöndjét.
Derűsen ég kis léleklámpástok.
Nap-nap töltitek, pontosan mérten.
Magafogyasztó, vad lobogással
Sohasem égett. Ó ne is égjen.
A virradatban unott robot vár,
Az alkonyatban vetett ágy csábit.
Nem ismeritek - ó ne is, ne is! -
A felgyúlt lelkek rőt éjszakáit.
Tüzes aggyal, bús, nagy haraggal
Lesni új hajnalt: itt ismeretlen.
Rácsos ablakból méntaszag árad...
Ó hagyjatok hát utamra mennem!
Várnak rám, várnak. Szomorú társak
Mondják is: nem jön. Mondják is: halott...
Beléfogóztak a jók, a gyöngék,
Megbabonázták méntás ablakok...
- Bús, pogány fickók, tanyátlan népem,
Szép szidottjai, ne féljetek!
Méntás ablakok kerítő szagától
Szűz még a lelkem s megy veletek!
Csak még... ó, csak még... Ej, pogány népem,
Szerelmes népem, hisz megértetek!
Rácsos ablakban a muskátlik, ménták
Szőke, szép lányfejet köritenek...
Bűn-e, ha megálltam? Bűn-e, ha híttam?
Nagyon szerettem... mogbocsássatok!
Lám, megyek is már... Mily halottszagúak
Ezek a méntás, rácsos ablakok...
Amért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom,
Azt hiszitik, hogy ostoba
Elégedettség hallgat számon?
Amért szemem egykedvűen
Pihen a gazdagok fogatján,
Azt hiszitek ugye felőlem,
Ez a daróc kedvemre van tán?
Selyem zenéje hogyha zajlik
És illat csap meg, asszonypárás,
Azt hiszitek, hogy nem nyilallik
Szivembe százszor gyilkos fájás?
És hermelint, kincses palástot
Ha látok kancsal úri ökrön,
Azt hiszitek, mert nem látjátok,
Nem szorul össze torkom, öklöm?
Kastély márványát irigy szemmel
Míg símítom, majd szétmállasztom,
És irtózattal keresem fel
Hónapos, hideg koldus vackom.
Reszketnek akkor a dalok,
A rongyosak és hízelegnek.
Mind körülszáll, becéz, gagyog
S kedvembe jár, mint nagy betegnek.
Öltöztetnek hamar selyembe,
A kópék egy szép álomasszonyt,
Selymével lágyan az fedez be
S csókol, csókol, míg el nem alszom.
S akkor királyok bibora
Födi vállam és úgy pompázom...
Azért nem halljátok soha
Békétlen, bús panaszkodásom.
Csak vágjátok a gúnyt arcomba!
Ez jól esik s illik tinéktek.
Bús szánalom pókhálórongya
Rosszul takarná örvendéstek.
Tapsoljatok! Betelt a jóslat:
- Tiétek. Mért sajnálni hát? -
Hogy az nyugodt csak, annak jó csak,
Ki józan és előre lát.
Tapsoljatok! Hisz nem veszett el
Az élettörvény, mit ti mondtok.
Való igaz: ki nyilt szemekkel
S nem álmodozva jár, az boldog.
Halk ritmusok lágy lüktetésit
Ki megértette, elveszett.
S ki égre néz, a sárba lép itt.
- Ti hát a sárra nézzetek!
Szűk, daltalan világotokba
Nem vágyik tűzimádó lelkem;
De megállit az erdő bokra,
Hol egy madárfiókra leltem.
S hajadonfőtt, kitárt karokkal
Míg áldom a bukó Napot,
S a hab beloccsan csolnakomba -
Elégedett akkor vagyok.
Lehettem volna okos igás
Én is e bús életmalomban.
Thálesz, vén bölcs, az iskoládban
Nem is oly rég, az első voltam.
De jobban csábitott vizednél
Falernum lángszinű leve -
S egy ritmuson biz elfelejtém,
Hogy ennem is csak kellene.
S Melitta jött. Folyó aranynál
Fényesb haja, a dus, kibomló,
Párosz hegyén a rózsamárvány
Lehet csak keblihez hasonló.
Prométheüsz az ő szeméből
Lophatta volna a napot...
Ha a szemem szemébe szédül -
Bölcsek, csak boldoguljatok!
A szürke, szent elégedettség,
S amit adhat tömött erszénytek:
Nagy házba sok fény, csöpp melegség,
Jólét, tudás legyen tiétek!
Daltermő álmok szent világa
S Melitta él, zeng lantomon.
Minden fanyar bölcseségtekért
Egy hajaszálát nem adom.
Életbölcsek, legyetek áldva!
A parton kint vár csolnakom.
Dalos ajkam Melitta várja
S új fény int túl a partfokon,
Fele megyek lélekvesztőmben,
S ha tán lidércfény - úgy lehet! -
Zeuszra, mint ti, ép oly bölcsen
Sóhajtom majd ki lelkemet!
Bús óra ez - s már nemsokára
Úgy száll ez is a végtelenbe,
Mint bús óráim többi árva,
Csalódott néma névtelenje.
Nekem az idő mostohám csak.
Gyönyörös, forró, szép óráit
Tékozló kézzel osztja másnak -
S rám üres napok torka ásít.
S tudom, igy marad mostohámnak -
Míg egyszer csak utálatomban
Odalököm a rongy-órákat.
Megszeppen majd - s én mosolygom csak,
Hogy hazug gyászban, bünbánóan
Síromra sok, sok virágot rak.
Egyszer nagyon fájt már az élet.
Fájtak a szeplős féregarcok.
Fájtak a csókok s fájt nem tudnom:
Minek kínlódni ezt a harcot.
Ha még harc lenne! Mell a mellnek!
De kis kenyérért sántikálva,
Éhes férgekhez dörgölődzni...
Kéjjel gondoltam a halálra.
Menni, csak menni gyorsan! gyorsan!
Itthagyni minden kis cókmókot...
S lelkem a halál apródjával,
Egy kis golyóval sugdolódzott.
Te nyitod hát ki, ó te áldott,
A szent kaput a végtelenbe!
- Bohó, magad lásd, hova vágyol...
S ráütött rögtön a szivemre.
...Friss deszkaszag áradt köröttem
És zizegett a tömő forgács...
És sötét lett, s a nagy sötétben
Kezdődött furcsa sürgés-forgás.
Gyors szú őrölte már a deszkát
És kuncogtak kis éhes férgek...
Amiktől ott fenn undorodtam,
Most lakomázni hozzám értek...
- Megcsaltál, vén csont. Azt igérted,
Hogy tenálad valahogy szebb lesz.
Hittem, bolond, és idevágytam
A férgektől - az új férgekhez.
Csúf, csúf ott fenn és fáj az élet.
Fáj a csók és jaj, fáj az álom,
És mégis szép és mégis élet,
Nem baj, csak fájjon, soká fájjon!
...Kacagott a halál apródja
És elsuhant a szívem mellett...
S az orvos szólt kezét dörzsölve:
Két hét mulva már föl is kelhet!
Patakvíztiszta kék szemével
Az öröm rám is nevetett.
Mint tisztainges kis gyerek
Agyamba bujt egy komor éjjel.
Szép, szőke lányról gagyogott:
Hogy nézi magát nagy tükrében
S csókos találkozásra éppen
Éjfélre vár egy lovagot...
Szép, szőke lányról gagyogott,
Mint fehéringes kicsi gyermek...
Aztán egyszerre sirni kezdett:
Hogy sötét szemem úgy lobog.
...Szép szőke lányt én nem vádoltam.
Szép szőke lány boldog legyen!...
De fehéringes gyermekem
Reggelre úgy találtam holtan.
Futunk az uton, ki kocsin, ki gyalog.
Fáradt az igás s az ember fáradt.
Nyikorog, nyikorog az életkerék,
S messzi mezőről már hangzik elénk
Pengése, jaj, a halálkaszának.
Futunk feléje. Csupa csont-öreg áll
És bókolunk mind a vén rozsának.
Gőgösen int... S mi úgy örülünk
- Mig csapkod, egyre kaszál körülünk:
Hogy nem miránk csap, még nem miránk csap.
Virágos sajkán suhan előttem
Gyönyörre hívó perc-sereg.
S megállítani, nagy vágyódó én,
Egyetlenegyet sem merek.
Friss asszonyajkak nászi mosolya
Csalogat, unszol: csókolni jer!
Fehér fogak felém villannak
És csókolatlan tünnek el.
Hív a dicsőség. Hír kusza szárnya
Felém csap néha... utána kapok.
S fele utában karom lecsuklik.
Ej, alhatunk még, fiatalok!
Köröttem szerte szent akarások,
Nagyot merő, új, bátor sereg, -
S közöttük én, csodákra váró,
Lomha, mélázó, nagy gyerek.
Valaha Délen tüzlelkü asszonyt
Öleltek bágyadt férfi-karok.
Álmodó lelkem ott született meg,
A vérük, a vérük bennem kavarog.
Csituljon el egy pillanatra
Az életóceán morajja.
Imás csöndjét a pillanatnak
Parázna, vad szó ne zavarja.
El nem sóhajtott szent imádság
Szálljon csak a magasba fel,
Mikor két szív szorongva, félve
Egymásra lel.
Azután hajrá! a szilaj élet
Borzolja tajtékos tarajját.
Küzdő, erőlködő sajkáit
Hullámkorbácsok hadd vagdalják.
Villámos felhők fenyegetve
Csak gyüljenek a magasokban,
Mikor két szív ujjongva, égve
Egymásra dobban.
Arany ha cseng olykor: sötétet
Nem bújok, áldok akkor én se.
Lelkem hazug, nagy szendergése
Akkor igaz életre ébred.
Kishangú nóták elhallgatnak;
Szegényszagúak szörnyű módon.
Bársonyos, gőgös takarómon
Árnyéka sincs kolduscafatnak.
Koldusnak illik: álom, ének -
Gyönyörrel tartom én a fülem
Diadalmas aranyzenének.
S ha mámorom a szél kifujja
S aranytalan fekszem a fűben:
Koldúsének, be szép vagy újra!
Dalos kedvében volt Gábor, a költő,
Dalolva ment a szőlőskertek mellett.
A venyigén pirult, duzzadt a szőlő.
Szeptember volt. Ép szüretelni kezdtek.
Telt tőkék alján vidám, erős lányok
Guggoltak szerte. Piroslott a szájuk.
Szeptember szele felkapott egy szoknyát -
S Gábor, a költő igy beszélt hozzájuk:
»Hej, lányok, szűzek, vidámak, erősek,
Nótába illők, nótába kerültök!
Reszel a hangom, még máma nem ittam.
A venyigéről adjatok egy fürtöt!
»Igy, lányok, szűzek, szépek, jószivüek,
Fehérkarúak, mint a nyárfa béle...
Ilyen karokkal venyigét karoltok...
Pedig ölelni szeretnétek véle...
»Paraszt anyátok durván szövött inge
Horzsolja húsát puha nyakatoknak.
Hej, lányok, szűzek, palotás városban
Ilyen nyakakra habselymek tapadnak.
Esőben ázik hófehér bokátok,
Nem nézi más, csak a szőlő karója.
Hej, lányok, szűzek, gömbölyü bokáknak
Ezüst csatokkal van ott takarója...
Muzsikás élet, palotás város hív,
Várnak, suhognak az aranyok, selymek...
Hej, lányok, szűzek, bolondok, erősek
Ilyen piros szájjal oda gyertek!...«
S tovább ment Gábor... Durván szövött ingen
Hullámot vertek dagadó lány-mellek.
S palotás városról hej sokat álmodtak
Ott a telifürtös szőlőtövek mellett...
S mikorra dérben didergett a róna,
Levele hullt a venyige-soroknak -
Palotás város poros kövezetjén
Piros, szűz lányok csizmái kopogtak.
Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: »Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.«
Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.
Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.
Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
»Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!«
Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre... bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
»Egy percre, míg egy csók elcsattan«
Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre... csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.
»Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat«
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
