|
Lengyel Károly II.
Segesvár emlékére
Rikoltom egyre hét határon,
s míg halkuló szavam szétterül
a világosi síró síkon,
hogy sehol nem akadnak betűk,
mik erről ma szót is ejtsenek,
mikor szerte hordják országunk.
De hisz ki látja ma véretek?
Ki hiszi ezt a szabadságot?
Barátaim,ott a föld alatt
Gondoltátok-e a csatában,
Gerince törve a magyarnak,
Hol büszke kard enyész a sárban?
Düledékeken gyülevészek
körös-körül omló hantokon,
károgó szavuk nemzetet veszt-
lelkekben feledő csend honol.
Hát ne engedd,és dobolj folyvást!
Riadókürtök harsogjatok!
Szél szórja népünk,
mint a pelyvát.
Védeni,védeni kell a Hont!
***************************************
FÉNYRE KIHANTOLVA
In memoriam 1956
mikor alig viselhető a kín
hogy a köröm a tenyérhúsba váj
az ajakról cseppenő drága vér
mikor megáll az ér, nem szól a száj
mikor izzó csikk a bőrbe égett
hangtalanná rándult a kiáltás
sorba feszültek a kötélvégek
szél viszi tűzbe omló hús szagát
mikor minden hóhér megcsömörlik
kegyelmet maga a bíró kiált
csak nevek zakatolnak évekig
és újratemetnek egy korosztályt
foszló kátránypapír sír szelekben
fényre kihantolt lázas fájdalom
megcsuklanak a drótozott kezek
porból markolták a szabadságot
Budapest, 2008. augusztus 30.
**********************************************
December ÖTÖDIKE EMLÉKÉRE
Mit is mondhattunk zúgó rágalomra?
Huhogó rettenet szült itt gyászt,
mégis elárvultan ébredtünk öntudatra,
hogy eddig tart türelmünk, nem tovább.
Voltak, akik odúban sunyin hallgattak,
s volt, ki féltve aprópénzét meglapult.
Földrengésként folyvást hazudtak
utolsó percig, míg zászlónk megfakult.
Addig feszítették a rég hangolt húrokat,
hogy sorban pengve elpattant mindegyik.
Fülünket fogtuk volna, mikor aláztak!
Csak ömlöttek vég nélkül könnyeink.
Négy esztendő nem a világ! Itt vagyunk.
Nem szakasztott szerte hatalmi őrület,
bár utunkat fejhorgasztva járjuk,
s szemünk azért kerüli a tükröket,
hogy nem tudtuk meggyőzni a többit,
mitől majd száz éve fúl a magyar,
mert elragadozták féltett határaink
az aljasok, a csalók, és szívben a fagy.
Mégis itt vagyunk, s kiket ellöktek,
régről tudják ősi dallamok szerint:
nem cifra szó teszi naggyá az embert,
főleg ha e tájra magyarnak születik.
Nemes idő anyatejtől utolsó kenetig,
mit együtt tölthetünk e kalandban,
nyomorban járva jajok tengerét
néha ünneplőben, máskor rongyokban.
Szaggatott zászlók, leköpött keresztek,
út szegélyen koldushad könyörög,
de kezek között megosztott kenyerek
Segítenek túlélni minden ördögöt.
Őseink vérére kérem, értsétek meg,
Fehéren kirakva is emígy sorjázták,
szó érce mérce jövőnk érdekében
embernyi betűkből a SZABADSÁG!
Budapest, 2008. december 7.
********************************
SZENT ESTE
Lehetne minden szavunk akár egy fénylő csillag,
mit vándorló szakadt felhők hiába takarnak,
így esztendő végén, világló ünnep idején
súgja a csend újra, holnap a Kisded közelít.
Mond, Uram! Mi lesz velünk? Lesz-e erőnk Igédhez?
Magad is testben jártál köztünk, jöttél, mint gyermek,
s a világ egyetlen kincsét, mit a Fénybe írtál,
évezredek múlva is csak a gyertyák hordozzák.
Oly piciny az első láng! Alig mutat alakot,
mégis tárulnak felé jégvirágos ablakok.
S mind sorban, ahogy múlnak a titokkal telt hetek,
Jössz közibénk azért is egyre lejjebb, közelebb.
Díszített asztalunkhoz most illatok tánca hív,
hogy feledjük nincseink, hogy véget ér a sötét,
gyerekkorunk lélekcsengetyűi visszhangoznak,
halvány emlékek ringatnak illanó csodákat.
A győzhetetlen szó, mi imára kulcsol kezet,
minek meghajolnak a jászol előtt a térdek,
átvezet lágyan a szenvedésben, éjszakában.
Kezünkbe rejt mirhát, tömjént, csillogó aranyat,
fejünkre szégyen ne hulljon, még Ő ajándékoz.
Mert, lásd, Uram, mit is adhatnánk földi vándorok?
Itt porban, éhesen, szomjasan, fázva darócban,
Hitben éltetőnknek mára szavaid maradtak.
Tisztelj meg minket újra, Uram, hirdesd a békét,
hogy a Szent, az egyetlen parancs eljöve közénk
vegye el kezünkből kockán szaggatott köntösünk,
tövisből font koronánk végtére letehessük.
Már nem kell csillaggal vezetni, érkezz titokban!
Megtaláljuk a jászolt, és mutatjuk világnak.
Íme! Nézzétek! Hozzá könyörögtünk, őt vártuk.
Térdelj Ember! Örvendezz ma éjjel és imádkozz!
Budapest, 2008. december 22.
EMLÉKEZNI SZABAD
Ha kordonoznak, kordonozzanak!
Megannyi bűzhödt kommunista fattyú
végtelen sorából kiáltó
gyilkosok ivadékai mind.
És elszégyelli magát egy egész temető,
mert még hatalmon vannak itt.
Úgy, de úgy sír az ég felettünk-értünk.
Mi megrabolt, elátkozott nemzedékért,
hogy jeget könnyezik napra nap.
és könnygázlövések hangzanak,
és elfogy még árva sóhajunk,
eltűnik minden hű szavunk,
mit ledarál halkan a pénz és a nincs,
és piszkos-vörös idegen szájak
szórják a hamis igét szerte,
hogy bele nem hasad a Földnek lelke!
és oda nem hányja száz év mocskát!
Bitót, puskát, befagyott vértócsát!!
Elég volt, mára elég hát!
Hívd ide, hívd körül mind!
Hívd ide gyalázott asszonyaid,
kiknek szeme nem maradt sírni,
szik rögei alatt elcsendesedni,
kiknek kátránypapír szemfödele,
égbe se kiált, csak eltakar.
Hívd ide, hívd körül fiaid!,
kiknek húsát bottal bontották,
csontjait elevenen Dunába darálták!!!
Itt zúg fejünkben minden emlék!
Kavarognak esti suttogott igazmesék.
Gurulva arcunkra apáink könnye,
hogy országot sarcoltak, tán örökre.
Ne feledd!
Mind, aki él, és aki átszületett,
tiéd volt vére, mi kifröccsent!
Véred terült itt minden utcakőre!!
Téged rúgtak be jeltelen gödörbe!
Mi hát, mi éltet még milliót?
Mi erő, mi jövőt mutat, nem béklyót?
Jöjj ide, jöjj ide mind!
Gyűljetek igaz szavak melegéhez!
Sírásnak van ideje, s emlékeknek!
Jöjj ide, jöjj halkan!
Old el végre rabtartó gyászod!
Itt körülöttünk,
igazmesemondók,
csendesedj vélünk,
lyukas zászló suhogása mellett
gyertyát gyújtsunk.
Hangtalan imával,
kő alól néző ezrek jajával,
kötéltől futók rettenetével.
Ülj közénk igazjövő-mesélő!
Miénk a gyász, tiéd a mosoly.
Félúton temetőkapuban találkozunk.
Ferencváros, 2009. június 16.
Szakadó szívek
Egyetlen hatalmas zászló leng,
mit elragad a tavaszi szél,
és egyre csak nézzük színeit,
mi mind a három szívünkig ér.
Kegyetlen idő bármit hozott,
s hullottak csodált őseink,
lobogó selyme bár megkopott,
de nem adták alább bércekig.
Hittek bennünk! Örökbe hagyták
köröttünk ezt az édes tájat.
Szántották és vérrel vigyázták,
ne érje folt és ne gyalázat.
Tépve, sajogva, könnyek között
ezred múltán is még itt vagyunk,
jöttmentek kifosztják nemzetünk,
mégis csak mi leszünk gazdagok.
Tenyérnyi zsúp ősz fejünk felett,
egy rend ruha és néhány falat,
aranyló kalászt és friss vizet
megszentel hűség és akarat.
Összes kincsünk, míg lesz becsület,
a megtartó hit, erény, jóság.
Cifra szavak rég elenyésznek,
mit nem rónak, meg sem siratják.
Fel nem adjuk, mert itt maradunk,
szakadó szívek országában,
hol ágyúkból öntött harangok
és dobok új ünnepre hívnak.
Ferencváros, 2009. március 23.
SZÁMADÁS
Molnár Oszkárnak
Számlákat sodor hűvös őszi szél,
Húsz esztendő egy népnek nem kevés!
Eladás, hazugság, lopás, csalás,
Van még rablás és hazaárulás.
Számlákat szólít hideg őszi szél,
Húsz kőnehéz évről zúgva mesél.
Unásig hallja minden éhező,
Tudja, élte az összes szenvedő.
Számadásról bömböl már őszi szél,
Hogy egy irányba induljon, ki él,
S ne nézzen hátra, út porába,
Jövőjét most egy nemzet formálja.
Számadásról viharzik őszi szél,
Ne maradjon otthon, aki még él!
Csak most, és csak együtt teszünk csodát,
Vissza kell venni a magyar Hazát!
Számadás! Számadás! Felkelt a szél,
Mindegy, hogy ősz van, vagy csikorgó tél,
Utolsó percben utolsó szavunk:
Indulj hát magyar, vagy mind meghalunk!
Ne nézd a naptárt, az már mit sem ér,
Talpad alatt holnap a szél regél!
Most gyere! Most indulj! Az utca vár!
Hallod? Ott menne minden pesti srác!
Kart karba, szorosan, énekelve,
Hogy ezzel a hanggal legyen tele
Minden út, tér, gyűljön emberkaréj,
Számadásra hív hideg őszi szél!
Addig üvöltjük, és nem tágítunk,
Míg visszakapjuk minden vagyonunk,
Mert ez miénk, a magyarok földje!
Halljad világ, az marad örökre!
Ferencváros, 2009. október 20.
VAN MÉG EGY SZÓ
Kell ma szólni e nyelven, méltón, büszke magyarul!
Hol az ezerről mindnek eszébe hazája jut.
Pici vágya, ha van még, titok erdején dajkált,
Úgy foszlik, sorvad a népünk, jövőből mit se lát.
Egy szava, csak egy legyen életre kellő, vitéz!
Szél hátán viszi hírét, világnak csodát idéz.
Mert magnak népe, aki őrzi ősei lángját,
Holtig is, porban is követi egyre csillagát.
Mert nem kell új haza egynek sem, csak az, ami volt,
Vetné parázsára kíntáncra a céda Trianont.
Szólni kell, mert unokáknak meg csak így maradunk,
Álmokat őrző, bércekre súgni visszajárók.
Napra nap, ha keríteni kél vad nyoma mentén,
Úgy jár-kel táltosa most is áldásra közibénk.
S e nagy titkot mások ésszel sose érthetik,
Megtartani kevesek, osztani tudják másét,
Mondani idegenből cifra térítő igét,
Vetni a tűzre rovást, dobot, tiszta gyolcs ingét!
Halljad hát, Európa! Ki tartani véled a magas egeket,
Éneke kél minden magyarnak, neked rettenet,
Hogy egy vala mégis nemzete, úgy szíve szerint,
Küldhetsz csuhást, Kárpát mégis zengi énekeit.
Hangzik a szó szerte a síkon, megtart, haza hív.
Lásd, maradunk, és csak magyarul tesszük a törvényt!
Ferencváros, 2009. december 4.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
