|
Gyóni Géza VIII.
A FOGSÁGBÓL.
1915.
I
Fehér arcukon nem volt bánat,
Kik elértek már vagy-vagyához
Az életnek és a halálnak.
Fogytán reménynek és kenyérnek -
Fehér fiúk ők felkészültek,
Vidáman, mint a vőlegények.
Fehér fiúknak uj nótája:
Vig vőlegények most indulnak
Halálos szép tavaszi nászra.
Kárpáti erdőn bimbó pattan, -
Fehér fiúk csak azt elérjék!
De zúg a golyó szakadatlan...
Tízezer élet ere pattan
S Klió uj aranylapra jegyzi:
Ki ott halt meg, mind halhatatlan.
II.
Árulás földjébe
Akik elástátok,
Meg ne tiporjátok
A kuruc virágot.
Árulás földjének
Porszeme is átok.
Hej, pocsék polyákok,
Hej, csahos cselákok!
Hej, pocsék polyákok,
Hej, csahos cselákok:
Bizony eladnátok
Az édesanyátok.
Miattatok hervadt
Kurucok virága, -
Megyünk már, mennünk kell
Szomorú rabságba.
Most tavasz jön; a virág-zászlót
Lengetik már a szép magyar fák.
S minket telével, vad szelével
Messze pusztán vár orosz rabság.
Magyar tanyákra március
Virágos ággal most köszön be, -
S jaj, minket, minket vár a tél,
Minden szabadság temetője.
Magyar országút jegenyéi
Mint bánat orgonái zugnak -
S magyar tanyákra elviszik
Szelekre bizott sóhajunkat:
Kik tavaszból a télbe mentek,
Majd visszatérnek a rabok.
Győzelmi zászlós szent magyar fák
Csak addig virágozzatok!...
Függönyős ablakok felé
Vágyódva száll száz bus tekintet:
Sáros utcán szuronyos őrök
Rab katonákat visznek, visznek.
Függönyös ablakok mögött
Halmozva áll minden, mi drága.
Rab katona sóhajtva gondol
Tiszta ruhára, vetett ágyra.
Tiszta ruha és puha ágy.
Mesék kora; tán vissza sem jő.
Függönyös ablak szárnya mozdul,
És kitekint egy idegen nő.
Rab katonák talpa alatt
Nyilnak, nyilnak a tüzvirágok -
S egy perc alatt az idegen nő
Száz szomjas férfiszemtől áldott.
Bogáncsmezőben süppedt szalmaviskók.
Egy-két kéményen gyér füst karikáz át.
Bus faluvégen néhány szélmalom
Szégyenli hosszu dologtalanságát.
Viskók sövényén szennyes sárga rongy,
Szemét és pernye poshad garmadába.
S a dombon gőgös kőházat kapott
A Láthatatlan és kevély szolgája.
Térdig szakállas ősz muzsik halad;
Kezén egy gyermek, - a tegnap s a holnap -
Robotra mennek. S a templom előtt
Gondjaik alatt a földig hajolnak.
(Inza, 1915.)
Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyiljatok:
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklő rabot.
Magyar tanyákon zúg a fergeteg;
Magyar határon dúl a vad sereg.
Isten szemei ébren legyetek,
S kit vert sok átok, ti virrasszátok,
Ti virrasszátok árva népemet.
Kárpát sziklái égig álljanak;
Tokaj vesszői vassá váljanak;
Tépjétek össze, erdei vadak,
Ki gyűlölt kézzel rombolna széjjel
Ezer esztendős szent oltárakat.
Kunság mezőin ami megterem,
Ölő fegyverben ólommá legyen.
Magyarád mustja méreggé legyen:
Tiszai tájon kunyhó se álljon.
Kunyhó se álljon soha védtelen.
Csukódjatok be, rácsos ablakok, -
Erdők szálfái, mind őrt álljatok.
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Igy imádkoznak a magyar rabok.
(1915. május.)
Áll-e még lesben haramja,
Ki nem támadt a magyarra?
Itt az óra,
Virradatig áll a tor.
Zúg az itélet harangja, -
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elő a lator!
Ezer évig mindig űzve,
Tíz hónapja talpig tűzbe.
Csak az Isten
Meg a germán mivelünk.
Zúg az itélet harangja, -
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elő, fizetünk.
Félkarunkkal félvilágnak,
Másik féllel száz zsiványnak.
Talján ringyó,
Kapóra jössz legalább.
Fizetünk, mert úri munka, -
S ilyen-olyan pereputtyra
Ha kéz nem jut, jó a láb.
Ezer évig jó kenyérrel,
Most fizetünk vassal, vérrel.
Vértanúink,
Áldón nyujtják kezüket.
Zúg az itélet harangja, -
Zúgasd, zúgasd sok haramja, -
Most válik meg, mennyit ér a becsület.
(1915. május.)
Fehér szakálla övig ér;
Reszkető keze irást forgat.
Könnyétől sós a rossz kenyér,
Mit rabtartói elé dobnak.
Hány éve húzza az igát?
Mindentúdó Jehova tudja.
Egy évszázadra visszalát
S szíve a bánat száraz kutja.
Az éjszakában felriad.
A sziv megáll a nyűtt kaftánba.
- Ne bántsátok lányaimat!
Ó Kisenew rút éjszakája!
Ott lett az élet semmivé,
S azóta már halálig sírás.
- Kié vagy Isten, hát kié?
Kérdi, de nem felel az írás.
Imádkozhat már szüntelen
A kegyelemnek angyalához, -
Nem lesz számára kegyelem,
Akit a vén zsidó megátkoz.
Mutasd meg, Álom, igy imádkozom,
Mutasd meg képét drága kedvesemnek,
Ha alkonyatkor kertjébe oson
S rózsái láttán könnyei peregnek.
Arca szinéből rózsái szinének
Adhatott volna, amikor öleltem, -
Jaj, de azóta nála fehérebb,
Nála fehérebb,
Fehérebb rózsa nincs a rózsakertben.
Mutass meg, Álom, engem is neki,
Mikor szép fejét párnájára hajtja.
Érezze meg, hogy most is szereti,
Ki, úgy él messze, mint az erdők vadja.
Vérző nyarunk még hány síró őszbe fut,
Mig édes arcát egyszer újra látom?
Érezze meg, hogy nálam szomorúbb;
Nálam szomorúbb,
Szomorúbb ember nincsen a világon.
Sasok vára ellen muszka ármádiák
Mikor sokasodtak,
Halál zsoltárait ottan én daloltam
Végvári sasoknak.
Halál zsoltárával végvári szép sasok
Mikoron kiszálltak,
Muszka toportyán közt véres aratása
Volt ott a halálnak.
Ha én kiáltottam: rajta, magyar, rajta,
Tíz muszka kevés volt akkor egy magyarra.
Sasok vára ellen muszka toportyánok
Hogy felkerekedtek,
Mint a sebes zápor hullott a golyója
Gyilkos fegyvereknek.
Mint a sebes zápor úgy ömlött a vér ott,
Árkok kiöntöttek, -
De a sasok vára muszkák rohamára
Mégse, mégse dőlt meg.
Ha én kiáltottam: vágjad, magyar, vágjad,
Sűrű gyásza volt ott a fekete cárnak.
Sasok vára körül muszka toportyánok
Addig ólálkodtak, -
Barmai elfogytak, karmai elkoptak
Végvári sasoknak.
Kutak kiapadtak, férgei dagadtak
Mételyes oduknak.
Ó iszonyú napok: végvári szép sasok
Döghúson pusztultak.
S mely gőggel nevette muszkák lihegését,
Sasok büszke várát bevette az Éhség...
Verje meg az Isten, hetedízig verje,
Aki benne vétkes;
Ne segítse vissza fiút az anyjához,
Testvért a testvérhez.
Lassú sorvadásán csak a temetése
Legyen neki ünnep, -
Döglődő kutyánál aki kutyább sorsra
Juttatott bennünket, -
Hogy akik ott voltunk muszka farkas réme,
Penészes börtönben sírunk fel az égre.
(1915. júl.)
Véres szemekből vörös virágok
Nyilnak ki rátok, amerre mentek;
Lángvirágai vad gyűlöletnek.
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
Ős gyűlölködők sok száz év alatt,
Végre a vérben egymásra találtok,
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
S vérrokonokká gyűlölet avat.
Áldassék mindig édes szülője
Vak gyűlöletnek: erő és szépség;
Szittya vitézség, germán egészség.
Fusson a hitvány mindig előle
Ahol csak látja lobogótokat:
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
A gyűlölet lett új talizmántok
S új századoknak legendákat ad.
Gyűlöl a frank és gyűlöl a barbár,
Mert gyöngeségen sohasem értek.
S mert ravasz útján el sosem érhet,
Gyűlöl a tolvaj tengeri kalmár.
Gyűlölet-tenger száz örvényére
Gőggel tekint le a testvér-gálya;
Száz vihar tépi, száz orkán vágja,
S várja a révben isteni béke.
Nyiljon csak, nyiljon vörös virága,
Véres virága vak gyűlöletnek,
Nyiljon csak, nyiljon, amerre mentek.
Törpe tekint csak így a titánra,
Ha veszett mérge mind haszontalan.
Virága alatt vad gyűlöletnek,
Testvértitánok, érik már nektek
Jövő gyümölcse: áldott színarany.
Mikor mondom már: »Asszonyom,
Elmult a harc, mint rémes álom.
Ezer halál kísért nyomon,
S hozsánna néked, asszonyom,
Ur lett az élet a halálon.
Mit hozok néked, asszonyom,
Életnél is fénylőbb ajándék:
Ezer sátán kísért nyomon
S hozsánna néked, asszonyom,
Asszonyhoz nem vitt férfi-szándék.
Harc és halál nem űz tovább;
Poklába verve minden sátán.
Látod az Isten mosolyát?
Virágozd fel a nyoszolyát.
Az édenbe megtér már Ádám«...
Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew -
Melyik csillagból néztek e világra,
Mely arcotokat ragyogónak látta?
Melyik csillagból hull a könnyetek?
Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew -
Ez a kietlen táj a ti hazátok?
E vadvizes táj, e bús pusztaságok?
Ó mennyit kellett dideregnetek!
Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew -
Hogy találtatok otthont e vadonban?
S a ti testvértek hogy lehet e csorda,
Melyért most békés népek vérzenek?
Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew -
Idegen csillag fenséges lakói -
Ti sem tudnátok itt csak átkot szórni,
Csak megátkozni önnön véretek.
Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew -
Vagy ezt a vihart haragotok küldte:
Hogy megbűnhödjön minden anyaszülte,
S pusztuljanak a vérengző ebek?
Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew -
S ha már a gazok elterültek holtan -
Ti jöttök majd egy Messiás-jászolban
És megváltjátok gyötrött népetek?...
Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.
Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sir szegény.
Mély sirban álomtalanúl
Alszik ezer szép vőlegény.
Lányok, virágot szedjetek,
Diszitsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.
Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sirból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.
Sötét palástját szél cibálta;
Éjféli szél zúgott a fákon.
Holdfényben állt a temető.
Arcán a bánat glóriája -
Holdfényes arcát most is látom -
Éjféli szél zúgott a fákon:
A bánat királyfia jő.
Kerestem ott a messzetüntet,
Kiért elsorvadt ifjúságom.
Ilyen bús éj nem volt soha.
A sirban hercegnők feküdtek, -
Éjféli szél zúgott a fákon:
Ahogy jött, most is, most is látom -
Kezében fénylő koponya.
- Tudod a dalt Oféliáról?
(Bánat-királyfi hangja zengett,
S oly bús volt, mint a temető.
Halott hercegnők felfigyeltek.)
- Tudod a dalt Oféliáról?
Könnyű a hűség, mint a fátyol,
S könnyen leejti mind a nő...
- Tudod a dalt Oféliáról,
Kiért elsorvadt ifjúságom?
Olyan szelid nem volt soha.
Fátylánál nem volt szentebb fátyol,
Mégis letépte azt magáról.
Bolond - s te még hűségre vágyol?
Nincs hű, csak ez a koponya...
Bánat-királyfi hangja zengett,
Mint hangja régi mély zenének,
S csöndbe borult a temető.
Halott hercegnők elpihentek -
S halottak közt a legfehérebb:
Az enyém is, mint a kísértet
Eltűnt s már vissza sose jő.
Emlékezem sötét szemére;
Sötét szemén a téboly lángja, -
A menekülők vonatán
Féltőn hajolt szopós fiára.
Rongyokba burkolt sovány melle
Szibéria fagyától dermedt, -
Sovány mellét egy csöpp tejért,
Egy csöpp tejért
Hiába rágta már a gyermek.
Emlékezem fakó arcára;
Vértelen kékült keskeny ajka.
A menekülők vonatán
Beteg fiának dúdolgatta:
»Nőjj fel, nőjj fel szivem virága,
Szivd el, szivd el sovány emlőmet.
Apádnak és bátyáidnak
Bosszúlója
Bosszúlója legyen belőled.«
»Nőjj fel, nőjj fel, szivem virága,
S kik bölcsődet a hóba hányták,
Anyád szivével gyűlöld, gyűlöld
Rabtartóid rettentő jármát.
Nőjj fel, nőjj fel, szivem virága,
Erős legény légy, mint a szálfa,
S erős karoddal vesd a bombát,
Vesd a bombát
A zsarnokoknak hintajára!«...
Emlékezem sötét szemére, -
Sötét szemén a téboly lángja -
A menekülők vonatán
Féltőn hajolt szopós fiára.
Rongyokba burkolt sovány teste
Szibéria fagyától dermedt,
S gémberedett karjai közt
Holtan feküdt,
Holtan feküdt a csöppnyi gyermek.
Sötét szemed is messze néz, fogolytárs;
Neked is ketrec ez a havas róna.
Harag és szégyen szivedben a fojtás:
A mi helyünk, hej, testvér, nem itt volna
Messzi mezőkön áldott vér folyik
Kék Boszporusba és a kék Dunába.
Testvér, Hamburgtól Konstantinápolyig
Már egy az Isten s egy a prófétája.
Már egy az Isten: véres akarat
Megvédni mindent, mi szivünknek drága:
E szörnyű férgek ne kúszhassanak
Török rózsára és magyar rózsára.
Török rózsának és magyar rózsának
Százévek óta vér az ágya, testvér.
S Hafíz utóda kincsért se találhat
Testvérebb testvért magyar énekesnél.
Hadd szorítom meg árva kezedet!
Egy bánat rázza leláncolt csuklóink:
Hadak költője hogy ott nem lehet,
Hol most az ének hős vérrel iródik.
Éjente, testvér, te is felriadsz;
Lánggal lobog a redves deszkapárna;
Zúgó melledig ér a vérpiac, -
S neved kiáltja egy fátyolos lányka.
Fátyolos lánykánk öleljük-e még?
Vagy sírunkat a hómezőbe ássák?
Fátyolos lánykák szeme könnyben ég;
Lelkük verdesi börtönünknek rácsát.
(Krasznojarszk, nov. 11.)
Nekem magyar bárd sorsát mérték:
Úgy hordom végig a világon
Véres keresztes magyarságom,
Mint zarándok a Krisztus képét.
Heroldja vérrel vert időnek:
Hitet öntök a csüggedőkbe.
S leszek az öröm száműzöttje:
Mikor vigság napjai jőnek.
Ki vért gázolt, nem tud vig lenni.
Cézárt uj bárdok koszorúzzák!
Engem vár már a szomorúság,
És nem kisér el senki, senki...
(Szibéria, 1915.)
Minket jégország halálra ítélt
S mint a kutyát, kivert a hóra:
»A tél legyen, a baromi tél,
Tüzes szívüknek koporsója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!«
De tüzes nappal a szívükben
Kiket küldött a magyar róna:
Hóból, fagyból és mindenünnen
Kikel őslelkük új bimbója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Kikel őslelkük új bimbója
S uj ezeréves fába hajt.
És zeng a dal, zeng fagyba, hóba;
Mégis megáldja a magyart -
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
(1915. XII. 24.)
Testvér, kit visz már boldog végzeted,
Vezessen haza Őrangyalod szárnya!
S ha békén ölelsz nőt és gyermeket,
Gondolj majd néha bús Szibériára!
Testvér, kit visz már boldog végzeted,
Áldd meg helyettünk a Tisza vidékét,
S kiknél többet bűnös sem szenvedett,
Küldd el nekünk a boldogságos békét! (1916, jan. 5.)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
