Dsida Jenő III.
- Elek Nagyapónak, a jóságos faültetőnek -
Ti szálló lepkék, döngicsélő méhek,
Ha erre sétál, vegyétek körül!
Hiszen tudjátok: mennyire örül,
Ha lágy zsongással tavaszról meséltek...
...Szemében ifjú, tiszta öröm ül,
Haja fehér, de szíve még fehérebb,
Ha rút-gorombán bántja is az élet,
Ő mindig szeret, mindig könyörül.
Minden örömet tőle kaptam kölcsön;
Övé legyen majd izletes gyümölcsöm,
Virágomat az Ő fejére hintsem:
Hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,
Sátorom legyen leghívebb tanyája! -
Jóságos ember, - áldja meg az Isten!
1924. március hó 16-án
Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
1924. április 7.
- öregember halálára -
Csitt, baba, csitt!
Hajtsd le fejecskédet,
Hunyd be szemecskédet!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Régi ez a nóta:
Megnőttél azóta, -
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Arcodra van szántva
Sok csunya barázda...
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Fáradsz már te régen;
Pihenj meg ma szépen!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Nyujtózzál ki lágyan
A fekete ágyban!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
A gyászkocsit hozzák,
Énekelnek hozzád...
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Ne figyeld a hangot
Sok zugó harangot!
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Alszol? Nincs-e lárma?...
Puha-e a párna?...
Csitt, baba, csitt!
Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról
Csitt, baba, csitt!
1924. április 30.
Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -
...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!
Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -
...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!
Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -
Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...
Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!
Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...
1924. május hó 14.
Be szép is lenne,
Ha felrobbanna egyszer ez a föld;
A felgyülemlett aknás szenvedély
Mint dinamit lökné a fényes űrbe,
És izzón szelné át a mindenséget!
Be szép is lenne:
Sóhaj, halálvágy, könnyezés, panasz,
Öröm, nevetés, forró élni-vágyás,
Mind lángtengerbe szöknék perc alatt
S napul szolgálna egy sötét világnak.
Be szép is lenne:
Csak én maradnék élő egyedül.
Mint phönix-madár büszke diadallal
Repülnék ki a süstörgő tüzekből,
S a nyugalomnak kövült szobraként
Tekintenék a nyüzsgő végtelenbe!...
Be szép is lenne!...
1924. május hó 16-án
Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!... -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
1924. június 1-én
Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őről
Mulik a nyár.
Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szivem a malom -)
Kereke áll.
1924. július hó 8-án
A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.
S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn...
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.
Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:
Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!...
1924. július hó 19-én
Mottó: Csilingiling, dalolni kell!
Sík Sándor
A bíboros nap felkel,
kiváncsin széttekint;
óráját tudja biztos
és lepihen megint.
A hold suhogva sétál
A fellegek között,
sarlója megsoványul,
míg árnyba öltözött.
A bokor kivirágzik,
gyarapszik egyre fel;
a madár fészket épít,
repül és énekel.
Csillagsugárba olvad
a halvány, esti pír,
az eső lefelé hull -
a költő verset ír.
1924. augusztus 13.
Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.
Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.
De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.
Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.
Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tüzzel
az én csóktalan homlokom.
1924. augusztus hó 20-án
Marcona, dühös, fekete,
- hej, rég kísér már, átka rég nyom! -
holdfényes falon éles árnyék,
árnyék, árnyék, az én árnyékom!
Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.
Félek, félek, hogy eltapos!
búsulok, mint a rögi-béka...
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.
Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.
De én nem tudok semmit, semmit
én nem tudom, hogy mi vagyok -
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?
... Nézem, nézem a holdas árnyat
remegő, lázas nyűg alatt
s előtte félős babonával
hajtom meg mélyen magamat.
1924. augusztus hó 20-án
Öreg költők, ti őszök fiai,
holt idők sírján hervadt koszorúk,
színesek, szépek, szelíd-szomorúk!
Olyan a ti halkuló dalotok,
mint a lebágyadt, őszi napsugár -
Öreg költők, ti őszök fiai.
Mert nem a nap lesz ősszel hidegebb,
hanem a vén föld el-elbotorkázik -
Mert nem a ti szent dalaitok hűlnek,
hanem a lelkek futnak, menekülnek
messze-jövőbe szárnyas paripán, -
Nem dalotok lesz ősszel hidegebb.
Mi repülünk el szárnyas paripánkon:
ében-sörényen szalagos a vágy,
és lázadt vérünk pihenőt se hágy -
Míg láng dalokkal búcsút intünk,
Ősz fejetekre rózsát hintünk,
s rohanunk, szállunk tüzes paripánkon.
1924. augusztus hó 24-én
|