|
Gyóni Géza V.
Élet szeretője.
1909-1914.
Kinek nem élet már az élet,
És kéjjel gondolsz a halálra;
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva:
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad;
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.
Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.
Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászrakongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.
Ó ismerős szemek,
Sötétek, messze nézők,
Mindig távolba nézők,
Közelben mit se látók:
Az én szemeim vagytok,
Ködben is rózsát érzők,
Míg más ölébe hullik
Az ért gyümölcs s a teljes
Virág, a legvirágzóbb.
Én ajkam, kacagónak
Mért nem festett a mester!
Hiszen kacagni oly jó
Magunkat bátran fentrűl,
Vagy megátkozni szörnyen!
(Hol láthatott igaznak,
Hogy átkozódó ajkam
Egy bús ecset vonásán
Fáradt mosolyra ferdül?)
Én ajkam, de igaz vagy:
Ó nem érdemes immár
Kacagni, átkozódni,
És sírni sem titokban.
Egy-két csók s dal talán még,
Amit ez ajkak várnak,
És azután, jó mester,
A képed vallja csak, hogy
Valaha én is voltam.
Rossz szerelem ez a miénk
S aligha még rózsát fakasszon.
Mert dölyfös és kegyetlen volt
Hozzám mindig Élet-kisasszony.
Tékozlóan osztotta csókját
Mindig másnak és mindent másnak,
Nekem bolondnak nem maradt
Csak a megbánás és bocsánat.
S már így lesz. Igy lesz: dus ölén
Senki gazok vigan turkálnak.
Szivem veri az indulót
Halálig már a céda bálnak.
Élet-kisasszony, kőszivű,
Nem látja meg már esdő arcom
És csókja nélkül hullok el
Ezen a csuf, halálos harcon.
Mi közöm ezekhez
S mi közük nekik hozzám:
Gondolom, mikor sok
Gondatlan arcra nézek.
És mért is hallgatom,
Hogy ezek mit beszélnek.
És mért is engedem,
Hogy fürkésszék az orcám.
Oly messze életem,
Oly messze-messze tőlük,
Mint távoli sziget,
Mely nagy toronyból látszik,
S mint távol dongó-dongás
Remete kunyhójáig:
Ugy hallatszik csak hozzám
Kacajuk s keringőjük.
Ágyamba úgy fekszem,
Mint havas temetőbe.
S mégis itt ébreszt fel
Minden nap új fájásra.
Csak messziről csilingel
Egy asszony kacagása -
Oly messze életem,
Oly messze-messze tőle.
Gondolom: ha egyszer
A függönyt leeresztem
És nem húzom fel többet,
Hiába költögetnek,
Hiába csöpp szándékok,
Kis vágyak, kenyértervek.
Gondolom: de jó lesz...
-----------------------------
És reggel újra kezdem.
Akáca-sorban nádtetős viskók;
Mögöttük hitvány szalmarakásba
Hétszűkesztendő szűk aratása
S mint aszott mellen sárgaréz-ordó
Fityeg a földön pár napraforgó.
Szegény, sovány föld, én anyaföldem
Termő erőjét, emlői hamvát
Ur-szeretői rég learatták
S hogy ne csúfítsa az úri ágyat,
Hitvesül adták hitvány jobbágynak.
Szegény, sovány föld, én anyaföldem,
Kínlódva készül bús aratásra.
Fáj a vetés és fáj a barázda.
Minden nyárvégen gyérebb az asztag.
Eb, aki bánja. Jó a parasztnak.
Barna paraszt áll barázda-szélen
Délibábot lát: messze hevernek
Szűzkövér gulyák, szűzkövér rendek.
Vasizmos öklét utánuk tárja -
S veszi az utját tengerenátra.
Pirulva, elfogódva,
Mint első asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.
Hol jártam, sírtam, fájtam,
Mig újra rádtaláltam,
Ne is, ne is kérdezzed,
Csak nézd meg az arcomat.
Hajnalból éjszakába
Gyorsan rohan velem már
S fék nélkül az élet-vonat.
Békés szelid tanyák
De messze elmaradtak;
Hiába integettek
Hamvas, hívó, lágy kezek.
Nem tud már az megállni,
Csöndes halálra várni,
Ki tűzhalálra érkezett.
Elégni s elaludni,
Ó hiszen ez az élet.
De szikrás s messzilángú,
Hogyha poéta élte.
S ha fáklyacsonkját egyszer
A síri ürbe ejti,
Mondják: szép volt s megérte.
Én vallom s írom ezt
Bátor szivvel, vidáman
És megcsóválom fáklyám
Előtted is városom.
Sustorgva szikrázik már
És nem sok már a csonkig,
De nem sírok s nem átkozom.
Ó szép volt, ép volt mégis,
És mégis ez az élet.
Enyém volt csókja, kínja,
Vágya, viharja, vére.
Ó szép volt, ép volt mégis
S tebenned is városom
Szállt egy-két szikra az égre.
Egy-két tavaszi estnek
Omló bordó bársonya,
Mely itt hullt homlokomra
Reviczky ligetében,
Jó emlék-takaró még
Hideg estén a szivre,
S tán egy-két könnyed is érzem.
Köszönöm, városom,
Vén Duna szeretője,
Te busásan fizettél
Pár búcsús alkonyaton.
S most - messzi városokba!
Ó melyik ád még ennyit!
Sebaj, mehetünk, vonatom.
(Pozsony.)
Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.
Hűs tisztások hűvös lugassa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.
Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.
Kóbor ebek bokámba marnak,
Elűz gazdám, a gazdag élet.
Én bús utam, halál alléja,
Csak látnám, látnám már a véged.
Ki messze mennél most, ha lábad
Rabszolgaláncok nem kötöznék:
Bús testvérem, te agyonfáradt,
E vig estén húzódjunk összébb.
Kit vonzanak a kék hegyek
S a minden kincset rejtő távol,
Bús testvérem, igyál egyet
Ma a felejtés italából.
Ezeregy évig hitegettek:
Várjunk az öröm Krisztusára.
S hogy mások fénybe henteregnek,
A mi szemünk vaksága bánja,
Mi sírtunk, mig azok nevettek.
Mi jajgattunk, ha muzsikáltak.
Mi fáztunk, ha ők melegedtek
És éheztünk, mert nem kináltak.
Nézd csak: a bőség hogy viháncol,
Dús palotákban vihog rajtunk.
Bús testvérem, az élet-táncból
Mi bitangmódra kimaradtunk.
Dús palotákban most világot
A mi szemünk lángjai gyújtnak,
Bús testvérem, te mindig bántott,
Nincs itt minálunk elárultabb.
Kinek nem élet már az élet,
Ki kéjjel gondolsz a halálra,
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva,
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad.
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.
Jó, hogyha máma összebújnak
S megbékült szivvel énekelnek:
Dicsőség légyen, hallelúja
Az áldott Hazugság-istennek,
Ki aranyszalmát hinteget
Minden rongyos koldús-jászolba,
S kinek kegyéből úr lehet
Ma éjszakán minden rabszolga.
Vén paloták csöndben vénülnek,
Hidak alatt hintáz a Hold.
Régi balkon virágos szélén
Egy fehér asszony kihajolt.
Fehér csipkéje leng az éjben.
Ragyog a Hold s az asszony válla.
Száz gondola suhan a mélyben
S az asszony az enyémet várja.
Fehér gondolám vérrel festem
És ácsolom bús verejtékkel.
Jaj, elkészül-e sohanapján
És odaér-e egyszer éjjel?
Vén paloták csöndben vénülnek.
Venézia, elérhetetlen,
Venézia, szépséges asszony,
Ma megint, megint nem mehettem.
Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Halkan köszöntsd a jó bohémbarátot,
Kinek szerette szép halottja van.
Halkan haladj a bánatsátor mellett,
Melyben most virraszt a bohémi gyász.
Mert aki annyit vigasztal s nevettet,
Sirni akar most a komédiás.
Kinek ajakán Lear bánata csuklott,
Ó élet gyásza, szörnyű temetés,
És minden gyászon minden könnye hullott,
A magáéhoz könnye már kevés.
Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Köszöntsd halkan a jó bohémbarátot,
Mert sír a szive, és csak szive van.
A csúcson, melyre már fölértél, vátesz,
De szép lehet a napfényes világ.
A vad zsivajból ott halk suttogás lesz
És nem kinoznak diszharmóniák.
Káromlás, átok oda el nem érhet
S te nem látod már csak az örök szépet.
Vihar nem jár ott. Hajad nem zilálja.
Békén szürcsölöd a Léthe vizét.
Fölötted leng az istenség szakálla
S amit a szem lát, mind isteni szép.
Szépség vetése úgy nőtt ki magától
S amit arattál: egy marék virágból.
Boldog vagy-e? S a csúcsról ha lenézel
A völgybe, hol a mult folyója fut,
Látod-e még barnafürtös fejével
Látod-e még a kis zsidófiút,
Ki - hátán háza, keblén kenyere -
A völgyből indult föl a csúcs fele.
A csúcs felé, amelynek meredekje
Kálváriánál is kálváriább.
Mert kő hullott a kis zsidógyerekre,
Mikor zengte az első áriát,
Az áriát, mely szép volt és magyar volt
S nem volt mögötte félezer magyar hold.
Nem volt mögötte csak egy bús zsidónak
Gyönyörű érző és vérző szive.
Költőnek, jósnak, búsnak, újítónak
Hétszer kell itten vezekelnie.
Barna hajad a gyászokban fehér lett,
Hanem a csúcsot - mégis csak elérted.
A csúcson, melyre már fölértél, költő,
De szép lehet a megbékélt világ.
Titkát kitárta már két emberöltő
S kincsüket is a mesés indiák.
Bölcs szemed látja már az élet titkát
S a szomszédban vár jó Reb Mayer Litvák.
A szomszédban: a Halhatatlanságban,
Melynek ágyát te vetetted neki,
Nagyapád mellett még egy csöndes ágy van,
A párnáját most ő rendezgeti,
Hogy jó puhán és melegen találja,
Ha megtér hozzá majd az unokája.
Kis sárga virágot
Küldött a nagy orosz puszta.
Sirt a hegedű,
És sirt a szivünk, hogy húzta.
Kis sárga virág,
Ó mennyit kellett már fájnod,
Mig megszólaltattad
Lelkünket: a magyar álmot.
Kis sárga virág
Szivünket szivéhez húzta,
És ölelkezve sírt
Két árva, végtelen puszta.
Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.
Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.
Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.
Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.
Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölű, dalos, szelid.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyűvel szemeit.
Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?
Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.
Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.
Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.
Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?
...Soracte ormán zöld az erdő,
Szivem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.
Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.
Késett vendég az élet-lakomán,
Mire vársz még itt és mit keresel?
Mig álmodozva jöttél az uton,
Helyedet régen más foglalta el.
Az asztalodhoz más telepedett,
Másnak mért mámort aranyos kehely.
Vig zeneszóra más ült ünnepet
S az asszonyodat más ölelte el.
Késett vendég az élet-lakomán,
Ügyes senkiknek áll a pillanat.
Mire vársz még, és mi vár még reád:
Keserű korty és keserű falat.
Késett vendég az élet-lakomán,
Azért sajnálni semmit sem szabad.
Ügyes senkiknek kívánj jójszakát,
S az ajtó előtt lődd agyon magad!
Dús Fáraó, kőarcú élet,
A siralomnak vess már véget.
Elég nagy a bánat-pirámis,
Legyen a sok rab már vidám is.
Folyton csak siró arcot látni:
Csúf látvány lehet, nem királyi.
Dús Fáraó, lásd úribb volna
Lenézni vidám boldogokra.
Szétszórni egyszer kapzsi kincsed,
Legyúrni egyszer a nagy Nincsent.
Minden koldúst bíborba látni,
Fáraó, az lehet királyi!
De minden könnyet elfogadni
S királyilag sohasem adni:
Dús Fáraó, kőarcú Élet,
De nyomorult a mesterséged.
Hol éltem eddig, jaj, hol éltem!
És merre jár,
Kivel életem elcseréltem?
Rágörnyedek az asztalomra.
És átkozom,
Ki az életem bitorolja.
Vacogva járok fagyos télben
És valahol
Jár a bitorló napos délen.
Gazdagok asztalához ül le
S neki zenél
Az élet mesterhegedűje.
Aranymezők neki teremnek,
S ebéd után
Havanna-füstnél elmerenghet.
Kék távolok titkukat tárják
S ha kedve száll,
Kék távolon autón száll át.
S hol pálmakertes örök nyár van,
Egyet füttyent
S leszáll a hercegnő parkjában.
Az asszonyom ágyára űl le
S neki zenél
Minden mámorok hegedűje.
He egyszer szembe hozza utja,
Ő lesz a szép
S én leszek a rútak rútja.
Gőggel nevet szegény arcomba
S csak én tudom:
Hogy mindenét tőlem rabolta.
Szivem, ez szép csak és ez a jó:
A gond denevérét elhessegetem.
Szálljunk be, szivem, vár az autó.
Hajrá, száguldjunk autósebesen.
Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Úr lenni s a gondra fütyülni vidáman.
Ó szép zeneszó: zeng az autó,
Ki bánja, ki bőg lent utána a sárban.
Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Száguldva elérni a dús lakomákhoz.
A vállunkon ma selyemtakaró.
Ki bánja, hogy ott lent kínlódva ki átkoz.
Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Tokaj aszúját szürcsölni merengve.
Asszonyunk válla milyen ragyogó,
És még ma övé lesz mind India selyme.
Szivem, ez szép csak és ez a jó:
Levetni a rongyot, nevetni az átkot.
Urságunk végén vár új sirató...
Szálljunk ki, szivem.
Az autó megállott.
Város, város, ahová most
Életemnek furcsa sinjén
A vonatom berobog,
Egy magányos félfülkében
(Ennyi jutott, tudod, nékem)
Szüntelen rád gondolok.
Város, város, ahová most
Fagyos tájrul ajándékul
Hozom forró szivemet:
Olyan vagy-e, amilyennek
Lelkem, a vén álom-piktor
Vonat utján festeget?
Város, város, mi vár benned?
Gyásztorok, borús szerelmek,
Vagy nehány vig áldomás?
Életemnek furcsa sinjén
Percnyi füttyös kis megálló
Vagy nagyobb ez állomás?
Város, város, látni engedd
Beköszönő vendégednek
Sikátorod, palotád:
Várnak-e mondd, nyilnak-e mondd,
Tavaszi szent akarattal
Engem váró lány-csodák?
Város, város, büszke terek,
Karcsú utcák sírva látnak
Vagy mosolygó boldogot?
Öt perc még az érkezésig
És szivem, mint dob verője
Gyermekkézben, ugy dobog.
Város, büszke Bácska szíve,
Neved hallom és megtorpan
Paripám, a gyorsvonat.
Babérral vagy könnyesővel
Jöjjön immár: büszke fővel
Én bevárom sorsomat.
Uri mivoltunkra
Sok-sok bankót költöttünk.
S uri szokás szerint
Vörös frakkot öltöttünk.
Őszi szokás szerint
Félvér lóra felültünk,
Ősi szokás szerint
Rongyos mob állt körültünk.
Hajrá, nemes falka,
Karcsu mének, agarak.
Uri mivoltunkból
Lám még ez is megmaradt.
Bácskai szélben száll
Vörös frakkunk uszálya,
Vörös frakkunk szárnyát
Éhező mob cibálja.
Hajrá, nemes falka,
Magyar élet van itt még.
Fekete földekre
Hadd hulljon a veriték.
Hajrá, nemes falka,
Kutyabőrünk vetője.
Haj, mének, agarak,
Rókafogni előre.
Hajrá nemes falka,
Bozóton át, árkon át,
Űzvén csak üldözzed
Vörösfrakkos vén komád.
Bozótban, barázdán
Rókát rejt még a haraszt,
De jó, hogy kiüzve
Belőle már a paraszt.
Karcsú kanca táncol
Most alattunk, ihaja!
Agarunk nyomába
Nem ér fajtánk sok baja.
Karcsu kanca táncol,
Karcsu kancsónk ha ürül,
Sirjában ősapánk
Igazában ugy örül.
Hajrá csak, hajrá csak
Vörös frakkal előre!
Vörösen kél a nap
Már a magyar mezőre.
Vörös napkeltétől
Alkonyunk nem messze már
Haj mének, agarak,
De torszagu e pohár!
Torszagu poharunk
Vágjuk bé a tükörbe!
Tamburás vig banda
Ide álljon félkörbe.
Ne halljuk, hogy zug már
Túl a vörös zivatar -
Vörös frakkban igy vár,
A halálra igy vár,
Aki ur volt és magyar.
Az én utam nem híves
Csöndes tanyákra visz,
Hol békés, néma szántók
Lassú esőre várnak.
Az én utam két sorban
Kis házak nem szegik,
Sem jószagú szegfűi
Pihegő lomha nyárnak.
Nem boldog révbeérők
Utja az én utam.
Ne is jöjjön velem,
Kinek van célja, álma.
És asszony, az se jöjjön,
Kit szelid anyaság
És csöndes otthon csábít,
Mert vissza nem találna.
Sebes, sokvágyú szivem
Ahol majd megpihen,
Kő lesz vagy asszony keble:
A mindentúdó tudja.
De szent lesz hogyha kő
És örökéltű asszony:
Utam magyar poéták
Áldott, átkozott útja.
Fakó napok vén szatir-arca
Rám vigyorog: Hát mégis itt vagy.
Fakó napok, lám, határt szabtunk
Határtalan szép vágyaidnak.
Fáklyás nagy tüzek babonását
Már szelid lámpák fénye vonzza?
Hol van a büszke lázongások
Békétlen, tüzes garabonca?
És hol vannak a kék hegyek,
És hol a mesék Indiája?
A vágyak yachtja elakadt,
S nem száll már Operenciára?
Toronytetők holdkórosa
Kis sikátorban vár a napra,
Vagy nem is vár, és vége már,
Hogy lesz valaha virradatja...
Egy este majd csak én is elmegyek.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Egy este majd csak én is elmegyek.
Álmos komondor kikisér farkcsóválva,
A falu alszik. Jó mély a falu álma,
S mikorra ébred s megmosakszik rendben,
Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem
És hol takarnak barna nagy hegyek?...
Egy este majd csak én is elmegyek.
Reggel: hideg, ködös, borús
A lelkem széles nagyutcája.
Unott utján akkor vonúl
A karaván a robotjára.
S végigtapos a lelkemen
Minden szegény és minden árva.
Dél: szent magosban süt a nap,
Minden virúl és minden fénylik.
Piros autók porzanak
A lelkem nagyutcáján végig.
Piros autón száll a vágy
És meg se áll a messze égig.
Este: ezer láng fényiben
Uszik a lelkem nagyutcája.
Selymes asszony suhog tova
Mint karcsútestű büszke páva.
És száz ablakból szomjasan
Száz fájó vágyam néz utána.
Minden asszonyok asszonyának,
ki volt az élet vágya, fénye,
jósága és szelid reménye;
örömnek is dús csipkebokra -
és valahol érettem ért meg
halálig zengő bánatokra.
Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kinzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hivő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.
Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond két szemem megvakítom
S szűzek csapatja úgy megy el mellettem,
Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.
És ólmot öntök hallgató fülembe,
Mert esti csöndben csókzenére vágyik.
S az éjszaka, ha zeng a szoknyák selyme,
Vakon és süketen egy ájtatost talál itt.
És erős béklyót csatolok kezemre,
Mert bársony vállat simogatni vágyna.
Erős béklyóban bünét vezekelje,
Mert nincs oly bársony még, mint az ő fehér válla.
A szépségének aszkétája lettem:
Vak zsoltáros az élet arany-hidján.
És zeng a zsoltár: ó asszony, egyetlen,
Csak egyszer szájamat a szájára szorítnám.
Este. Irigy fésüpántjából
Kibomlik hullámos haja,
Minthogyha csak szólitana,
Hogy remegő ujjamra fonjam.
Selyempillák hosszu pihéje
Mikor lassan alámerül,
Álmodva ismeretlenül
Igent mond egy gondolatomra.
Az arca olyan fehérfényes,
Minthogyha hóra süt a nap
És én ott látom magamat
Születő szűz gondolatában.
Szivéből piros vércsöpp indul,
Csipkék alatt fut sebesen
S ahol nem rejti csipke sem,
A bőrét felrózsázza értem.
Ideges, szép, fiatal válla
Ha kibukkan a lágy fodorból,
Egy sóhajtással arra gondol,
Hogy: ha én látnám, ha én látnám!
És gőgös és csókvágyó melle,
Fáradt, átlátszó kezei
Nekem akarnak tetszeni,
Mikor langyos vizében babrál.
És az egész pompázó nő-test
Az éjbe mámorosan zengi:
Tied, tied akarok lenni!
- Csak ő nem hallja, csak ő nem hallja.
Köntösét, melybe öltözik,
Ha a nagy est leszállott,
Aranybetűkkel himezzék
Sápadt, szép szűzleányok.
Sápadt leányok tűje
Nyomában vérük serked.
S mig vőlegényük várják,
Himezzék ezt a verset:
Nagyon-nagyon szeressen
És mindenről lemondjon,
Ki uralkodni készül
Ezen a bús bolondon.
Mert nagyon-nagyon szeret
És mindenről lemondott:
Hirt és bért porba vágott,
De nem csinált bolondot.
Sápadt, szép szűzleányok,
Jaj, mi is erre várunk.
Csak jönne, jönne már el
A mi szerelmes párunk.
Sápadt varróleányok,
Mig vőlegényük várják,
Igy öltsék köntösébe
Bánatuk halk zsoltárát.
S a köntös, melybe vágyát
Száz váró sziv himezte,
Előttem alázattal
Hulljon le akkor este.
Lelkem sötét szobájába
Lábujjhegyen - meg ne riasszon -
Régi lomok, bánatok közé
Benyitott egy szép, fehér asszony.
Kislányos most is, otthonos,
Mintha tegnap is itt járt volna.
Sötétben is, lám, rátalál
Feketeleples asztalomra.
Régi lomok, bánatok között
Kutat gyürüs, halovány ujja.
Régi lomok, bánatok között
A szivemet keresi újra.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
