Csak szállnak síró, árva kis dalok;
Koldusraj a királyi házból...
Azok a siró, árva kis dalok,
Miket estenden néked dúdolok,
Csak nem tudják azt kibeszélni,
Amit szivemben érezek;
Az érzés is már csak felényi,
Mire ajkamra érkezett -
Azok a siró, árva kis dalok,
Csak nem tudják azt kibeszélni.
Szeretném mind elébed önteni,
Mivel a szívem teli van, teli -
Mint a kincsásó sok aranyját.
Mit senki még meg nem lesett:
A vágyakat, mik el nem hagyják
S a kínt, a fájót, édeset -
Szeretném mind elébed önteni,
Mint a kincsásó sok aranyját.
Hogy behunynád a káprázó szemed,
Ha meglátnád a gazdag kincsemet,
Hogy odahullanál karomba!
Hogy rejtenéd a kincseket:
Más meg ne lássa, meg ne lopja,
Fényük ne legyen - csak neked!
Hogy behunynád a káprázó szemed,
Hogy odahullanál karomba.
S csak szállnak siró, árva kis dalok,
Miket együgyű ajkkal dúdolok:
Koldusraj a királyi házból...
Kopott, mire hozzád elér,
Csak könnye van, csak egyre gyászol
Elérhetetlen üdveér...
Csak szállnak síró, árva kis dalok,
Koldusraj a királyi házból.
Kék felhő száll a messzeségben,
Az úton egy leány közelg.
És míg a felhőt elkísérem,
Lassan jövünk közelb, közelb.
Selyemhaj csillog napsugárban -
A felhő mindig távolabb -
Selyemhaj mondja: nyár van, nyár van,
Felhő csak a bús gondolat.
Egy pillantás - s a fájó sejtés
Csak átsuhan a lelkemen:
Hogy azt a felhőt, ezt a szép lányt
Én el nem érem sohasem.
Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
Még nem tudom.
Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejősz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
Még nem tudom.
És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
Tudom, tudom!
Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.
Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.
Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...
Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bus fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.
A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.
És álmodom selyemhajaddal,
Karod szeliden átölel...
De virrad. Ujra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!
Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
Amit oly vágyva vágytam elsusogni,
Elhal a vallomás is ajkamon -
És hallgatag szép ajkad beszédét
Varázs alatt csak némán hallgatom.
De nem sajnállak elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én -
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde - legszebb költemény.
I
Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltná bele valaki.
Valami kinzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.
II.
Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.
Nekem világ volt. Neked - tán semmi.
S mégis - óh nem tudom visszavenni.
III.
Van még sok, amit el nem mondtam -
Csak itt suttogom félálomban.
Aki lesse beszédünk, itt nincs kém -
Ketten vagyunk csak: te, meg én.
Az éjben fénybogár világol
És harang kong valahol távol.
Egy-egy ezüst hang ahogy kicsendül,
Egy könny lepereg szemembül -
S a szót, amit még el nem mondtam,
Suttogom halkan, félálomban.
Tifelétek is csak oly bús a harangszó
Meg a madárének -
Mintha minden este
Valami elbúsult
Lelket temetnének?...
Az esteli szellő ott is olyan, mintha
Temetőből jönne -
Mintha sóhajtáskép
Rezdülne, rezegne
Az estéli csöndbe?
Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.
Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.
Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.
A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.
Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.
Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?
Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?
Ne félj! Jövök!
Bár álljon utamba
Dörögve, ropogva
Felhőkapujából
Bősz fergetegével
Az ég zivatarja -
Cikázva levágó
Villáma hatalmát
Én játszva kiállom
És szívem elébe
Kitárom:
Hadd lássa az égi
Világ tüze fényét,
Vakítva világló
Hótiszta szerelmem -
És szégyene árján
Meneküljön előle!
Ne félj! Jövök!
Bár dőljön előmbe
Habbal tele forgó
Örvénye folyóján
Az elragadó ár:
Hogy elállja utát
Döntő erejével
A puszta karoknak,
Melyek tele vággyal,
Küzdésbe hevűlve
Ölelni repülnek...
Bár dőljön utamra
Hullámai árján
Vésszel tele tenger;
Hogy eloltsa tüzét
Két szomjas ajaknak,
Melyek tele vággyal
Csókolni sietnek,
Megváltani téged
Örök szerelemmel!
Ne félj! Jövök!
S áttörve az orkán
Vésszel tele torkán,
Megsímulok oldalodon,
Remegve vigyázva,
Hogy egy szorítása
Se fájjon e karnak,
Mely villámit az égnek
S rontó birodalmát
A végtelen árnak
Áttörte kacagva -
Teérted!
Amíg te nem szűnsz
Szeretni engem,
A bú is elvesz -
Bohó, szerelmes
Dal él szivemben.
S amíg dalom van
Bohó szerelmes -
Szivedben addig
A bú is alszik,
A bú is elvesz.
Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.
Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.
- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
»Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!«
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyul ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kiváncsiság tüze csillog -
De fellegek boritják az eget,
Amerre égi utján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...
Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...
Nem, nem! Téged várlak,
Kigyult reménye bus éjszakámnak.
...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes újjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...
- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...
Sötét árnyékok összesúgtak
A felhős éjpalást alatt,
Hogy elfogják, ha hajnalt mutat,
A sugarat...
Minthogyha most esküdne össze
Ezer láthatlan árnyalak,
Hogy, mely hozzád visz, megkötözze
A szárnyamat.
Gyötörnek édes álmodásban,
Ugy meggyötörnek engemet...
Elébem állnak, hogy ne lássam
A szép szemed...
Bút adni boldog szívveréshez
Pompásan ért a cselszövény -
De az árnyékon, tudod édes,
Csak győz - a fény.
Emlékszel-e, hogy eljátszottunk
A ház előtt az udvaron?
Gyermekszívvel hogy kergetőztünk -
Emlékszel édes angyalom?
S ha megfogtalak ott a kútnál,
Hogy elkacagtunk is azon,
Mert karjaim közé futottál -
Emlékszel édes angyalom?
S bevittelek nagy diadallal,
És boldogok voltunk nagyon.
Szívünk tele volt édes dallal -
Emlékszel édes angyalom?
Most is csak kergetősdit játszunk:
A sors kerget az utakon...
Ha találkoznánk ott a kútnál
Én édes, szőke angyalom!...
I.
Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.
Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.
II.
Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.
S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.
Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!
Tudod a dalt a dús királyról?
Mindene volt, mit szem, szája kívánt,
Egy volt a világon, egy csak a másé
S az tette komorrá az árva királyt.
Enyém a dal, az ifjúság, az élet,
Enyém a világ, király vagyok én is!
S nélküled - óh a legnyomorultabb
Ezen a földön én vagyok mégis!
Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
Oda varázsolja
Minden kis sziromra
Forró szerelem.
Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
Mint egyszer akkor -
Bús alkonyatkor
A te kis kezed.
Virágillatnál kék multba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
Csak mentünk szótlanul -
- Vándormadár vonult
A fejünk felett.
És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
Visszatérünk-e majd,
Ha a virág kihajt,
Mint a madarak?
Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
Május... orgona nyit,
Daltól zeng a csalit -
Itt a kikelet. -
S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
És sír minden szirom,
Ahogy belesírom
Te édes neved...
I.
Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
- Ugye nevettél akkor engem?
Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
- De egy belső hang visszatartott.
S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!
II.
Te vagy a fény, a szin, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!
De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.
Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.
Mikor a kinom éget végtelen -
A dalt szivemnek lángján égetem.
S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:
Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.
S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.
Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A vig tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.
Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.
Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek:
Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot!
Szeretlek s rabod vagyok, látod.
Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!
Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.
De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsirom a bánatos éjnek...
Nem érzed? A lelkem
Körülötted szárnyal.
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal.
Vágyom egy csókodra,
Egy ölelésedre -
Gyógyító balzsamra
Erre fájó sebre.
Nem, nem te ütötted!
Én voltam a gyermek.
Légvárakat szőttem -
Romokba hevernek.
Te voltál a várnak
Büszke királynője
Én meg kimaradtam
Valahogy belőle.
Mégis engem temet
Összeomló várfal...
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal!
Feledés friss moha
Soha be ne nője -
Maradj puszta romnak
Örök királynője!
Ez még nem a bucsústrófa,
Ez még nem a hattyúdalom,
Van még a szivembe nóta,
Van még benne, van fájdalom.
Ha már nem fáj majd az élet,
Ha nem érzem már a vihart,
Ha a szívem már kiégett -
Akkor ne várj, ne várj te dalt!
Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.
A kis erdő ködruhában
Gyászol, gyászol valakit.
Aki benne bokrétába
Vadszegfűt már nem szakít.
Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!
Kicsi kerted kivirítna,
Szólnának a madarak -
Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat.
Érezni azt, hogy messze távol
Valaki búsul, valaki sír,
Kis szíve szenved égő vágytól,
S nincs enyhülés, nincs balzsamír;
Érezni azt, hogy egy kicsiny szív
Valahol fáj nagyon, nagyon:
Óh kétszer érzett fájdalom.
És hallani a rezgő sóhajt
Látni kesergő szép szemeket;
Érezni azt, hogy egy áldott ajk
Egy nevet sírva emleget;
Érezni azt, hogy érettünk száll
A vágy, a sóhaj s hull a könny
Óh mégis - titkos, szent öröm...
A csöndes útra már levél pereg,
Nem bólogat a jó akácfa már.
Nem száll elénk dal; illat elveszett -
Csöndben legyünk. Lásd, haldokol a nyár.
Virágeső várt nemrég minket itt
S míg lomb volt, nékünk suttogott a gally,
Nekik kitárta szívünk rejtekit,
Nekik szólt itt az eltitkolt sóhaj.
Ölelkező lomb sugva biztatott:
Hajolj szívemre te is, édesem,
S e kis levél, ez árva elhagyott,
A mi titkunkkal hal meg csöndesen.
Jer, jer végig még egyszer az úton,
Melyről szín, illat, minden elveszett -
E bús halódás csöndesít, tudom, -
Kulcsold imára kis fehér kezed!...
Ha majd egyszer csak nagysokára
Elébed állok, én szerelmesem -
És szomjas ajkkal ujra kérdezem:
Emlékszel-é a csókos éjszakára?
Mit felelsz nekem?
Mondod-e majd remegve, haloványan,
Hogy az vagy még mint akkor este,
Mikor ajkam ajkad kereste -
S forrott a lelkünk sosem érzett vágyban...
Olyan leszesz te?
Vagy úgy nézesz majd lángoló szemembe
Te büszke asszony, némán, hidegen -
Elfordulsz, hogyha nyujtom a kezem -
S a szó belévág dermedő szivembe:
Nem emlékezem...
I.
Egész világ van miközöttünk -
S hogy elválasszon, összefog...
Elválunk majd, mint összejöttünk,
És sírni egyikünk se fog.
Hogy lesik majd, ha szenvedünk-e?
S mi szétmegyünk csak szótalan -
Nem tudja senki, hogy szivünkbe’
Egész világ fájdalma van...
II.
Mert jön idő, én érzem, érzem:
Elszáll az álom, el egészen...
A cifra házból nagy titokba
Árnyék oson ki támolyogva...
S a sok szerelmes kis papírra
Valaki csak leborul sírva...
Ne várj te engem - hiába várnál!
Nincs nyomorultabb a sasmadárnál,
Mely szárnytörötten áll a szirt tövén.
Szeme belát még kéklő messzeségbe,
De azt az ormot óh, hogy még elérje -
Nincs, nincs remény.
Vérezve látja: felhők rohannak,
Hallja morajját égi robajnak -
S ő lenn a völgyben, melyet megvetett.
S ki izzó nappal próbál szembe nézni,
Foszló sugárnál sütkérezve nézi
A felleget.
Lomhán száll rája az est homálya,
Mely máskor fönn a felhőn találja -
Most fojtó, nyirkos, mint a szemfedő;
S melyért kidőlt, pompázó esti fényben
Mered fölötte hivóan, kevélyen
A szirttető.
Oda fel! Csakhogy még azt elérje!
S onnan - hanyatt le, vissza a mélyre -
Csak addig bird ki még te csonka szárny.
Hadd hallják onnan végső csattogásod!
Aztán - ha már a szürke éj leszállott,
Ne várj, ne várj!
- Mi benned dal volt, dal marad örökre -
Értetlen nótád ugy dúdolgatod.
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába ful el végső sóhajod...
Bolyongtam elhagyott csapáson.
Hang nem zavarta álmodásom.
Ha jöttek is ott szembe vélem,
Egy hang szólt szivem belsejében:
Csak menj feléjük, te szegény beteg,
Azok is olyan
Szomorú, szótlan, csöndes emberek.
Megálltam egy füves tisztáson,
De szerte rebbent mind az álom.
Hangos kacaj csendült elébem
S a hang szólt szivem belsejében:
Ne menj te arra, szomorú ember!
S más útra tértem
Még szomorúbban, még csöndesebben.
Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.
Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat -
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.
Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt -
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.
Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan -
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.
Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség -
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét...
Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat - tévedt madár -
Rajzolta röptiben.
Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
Örök hajszában élve élni,
Harcolni semmiért.
Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
Megtörten, hitlenen.
Mondd: gyűrű vagyok a vizen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlő végtelenben
Eloszlik - semmi sem.
Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
Por, melyből trónod építed.
De mondd! A lelkes porszem
Kér - önts belé hitet.
Csend. Nem zavarja semmi sem.
Csillagfény reszket a vizen.
Isten - lényednek egy sugára -
Te vagy a cél, hiszem!
Ki néz reátok résztvevően,
Ki ejt könnyet felettetek -
Tűző napon, jeges esőben
Kifakult rózsalevelek?
A levegőég harmatcseppje
Fel nem üdit már titeket -
Hisz nem ragyoghat kebletekbe,
Kifakult, árva levelek...
Falánk bogár, a méhe, lepke
Mért sirdogálna értetek?
Hogy ősz borult a kikeletre?
S fakultok rózsalevelek?
Fényben, örömben átaléltek
Egy csillogó nyárt veletek -
Bús szánalmat most mit reméltek,
Kifakult, ócska levelek?
Kinyilástokra nóta zengett,
Megittasult a kikelet.
Ki fog most is dalolni nektek,
Szegény kifakult levelek?
Elég volt fényből, virulásból -
Mit bánt, hogy elfelejtenek?
A csönd legjobb halotti fátyol -
Megvéd kinosabb elmulástól
Tört szivet, - fakó levelet...
Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.
Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.
Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan -
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.
Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?
Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled - perlőimmel perlek én!
Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened -
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent neved.
Hol, mikor itt jártam, a porhanyó földben
Fürge lépteimnek mindig nyoma maradt,
Főlehajtva járok búsan, törődötten,
Zúzmarás faágak zörögnek fölöttem,
Csikorog a fagyos föld égő talpam alatt.
Oda tartok most is a szőlőlugasba.
Dús gerezdek helyén kopár vesszők állnak,
Száraz kötelékük zord szél lobogtatja,
Koszorúja lehullt, csak emlékszalagja
S jeltelen fejfája áll a termő nyárnak.
Itt állt a karosszék. Egy asszony ült benne.
Lépteim zajára úgy sugárzott arca,
Ugy meg-megpróbálta, hátha fölkelhetne -
De csak visszaroskadt. Könny hullott fejemre.
Szegény kicsi árvám - úgy elmondogatta.
Aztán együtt sírtunk. Akkor nem értettem.
Csak mikor - karomba fogódzva - feljöttünk,
Támadt fájó érzés gyermeki keblemben -
Hozzája simultam jobban, görcsösebben.
A lombok suttogva hajlongtak fölöttünk.
Visszafelé tartok. Fájdalom űz tova.
Fájó veszteségem felújítja minden:
Utamban megállit a vén ákác lombja -
Akkor rámhajolt, - most - tövise arcomba?
De e seb nem oly mély, mint ez itt, a szivben.
I.
S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetőbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvűn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva őre.
Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élők, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra -
Imában vígaszért esengve.
S üres szívvel hogy meghuzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett -
Egy lány suhant - kezébe’ csokra -
S fölírva a kék szalagokra:
»Anyámnak, a feledhetlennek...«
Fehér kezével oda tette
A sirra, ahol én állottam.
S hogy rám nézett - a szeme mondta:
»De jó is ennek, - nincs halottja...«
S én mondtam: nékem nincs halottam.
Nekem nincs, akit megsirassak,
Halottak napja hogyha támad.
Én nem viszek csokrot a sirra,
Melyen a drága szó fölírva:
»Feledhetetlen, jó anyámnak«...
Oh mint irigyeltem az árvát,
Mig hivő ajkkal sugta, kérte:
»Anyám az égbe, hallgasd meg imám,
Angyalszemeddel jól vigyázz reám,
Vigyázz reám, anyám, az égbe!«
Anyám! Oh, én hiába mondom...
Hallja és - nincsen feleletje...
Anyám, anyám, hallgass, - fiad kiált!
- Reám néz - óh, de nem látja »fiát«...
Halott - és nincsen eltemetve.
Ha mondhatnám egy sirra hullva:
Anyám, vigyázz rám az egekbe!
Óh, sírna, fájna akkor is szivem -
Csak ezt, csak ezt nem kéne tudni, nem:
Halott - és nincsen eltemetve.
Ki innen! El! Mit is keressen
Bús szivvel az halottas kertbe,
Ki nem áldozhat drága sír felett -
S bár bús szeméből könnyek ömlenek -
Halottja van - s nincs eltemetve...
II.
Kicsinye domb, - de nékünk két világ,
A boldogságunk van alatta:
Virágzó fánkról kis testvérvirág
S egy szentnek lelke, öntudatja...
Kicsinyke domb. Nem áll fölötte kő,
Zöld bársonyával moha fedte be.
Halott lakóján élő szemfedő
A jó anyának áldott szelleme...
III.
Ki úgy tudott szeretni gyermeket,
Óh, hogy a lelke halt utána -
Ki földi szívvel nem szerethetett,
Miért is jött az e világra?
Kit meg tud ölni még a veszteség:
Egy szőke gyermek bús halála -
Minek bocsátja földre azt az ég,
Örök bánatra, Golgotára?
Mért nem maradt a csillagok között,
Ragyogva glóriás fejével?...
Halandó testbe, földre költözött,
S lelkére ráborult az éjjel...
IV.
Vagy írva van, hogy már a jónak itt
Nincsen nyugalma?... És egy égi kar,
Hogy meg ne törje földi, bús vihar -
Magának egy-egy lelket kiszakít?...
V.
Miért is tudtál te úgy szeretni,
Ahogy ma nem tud senki, senki -
Még most is itt közöttünk járna
Alvó lelkednek fénysugára.
Míg gyermeked végét lehelte tán -
Miért nem voltál gondtalan, vidám,
Mint a divatos asszonyok...
Még most is élne mosolyod!
Jólelke vesztett kis házunkba
Mi sem maradtunk vón magunkra -
Vidáman telne most is esténk,
És téged mindig nem keresnénk.
Utam se volna bús a házig,
Hol most a lelked úgy hiányzik.
És öt gyermeknek a szivébe
Nem volna most egy szentnek képe.
A poéta:
...Igen! Gyűlölöm a világot,
Mely az örvény szélére hágott,
Melyből minden, ami nemes,
Nagy, lelkes eszme, mind kivesz,
Melyben halomra gyűl a gaz -
Sebében elhal az igaz...
Ki csüng ma már a költő álmán?
A való:
Mi bánt? Mit kiván szárnyas lelked?
Hogy üdvödet itt meg nem lelted,
Magad vagy annak csak oka.
Kínáltam minden szépet itt lent -
Te fent kerestél érhetetlent
S most minden átkos, mostoha.
Nézd, itt is csak virágban járnak -
Csak onnan tetszik oly sivárnak.
- Nem jól fekszel a légi párnán?...
A poéta:
(Csak ezt a - rímet megtalálnám!...)
Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.
Kíváncsi gyermek - hányszor álltam
Az egyszerű kereszt előtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedőt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.
...Egy asszony jött. Halovány képe
Maga az élő gyötrelem.
Csak odahullt a fa elébe
Búsan, szelíden, könnytelen.
S láttam, hogy arcán megcsillannak
Az enyhülő sziv könnyei -
Nem holt betű, élő beszéd volt
Már nekem az I. N. R. I.
Hogy gyönge szivbe tőrt ha vernek
Az álnok szivű emberek,
Megenyhit bánatot, keservet,
Ki mindnél többet szenvedett.
Csak menj elé hittel szívedben -
A szenvedőket szereti
A megfeszített Istenember,
A megváltó I. N. R. I.
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Forognak színes tömkelegben,
Kik a divatért bomlanak.
S én arra gondolok, - ha egy nap
Nem vón álarc az arcokon:
Vajjon megismerné-e egymást
A jó barát, testvér, rokon?...
AJÁNLOM AZ OLDALT
