Vitéz Domokos Sándor
Apám emlékére
Már negyven éve,hogy temettünk…
A sírhelyed nem tudja senki se,
Benőtte már a buja gyom a hantot
S a sírhalom is rég besüpped…
Ki tudja azt,hogy valaha is voltál?
Pedig sok sorsot hordozott kezed
De eslodort a világ nagy viharja
És olyan véges az emlékezet.
Ki emleget még ottan Orosházán?
Hol „kapitány úr” volt egyszer neved…
S mint visszatértél,porig megalázva,
Kik ismertek mégis hittek neked!
De kortársaid immár veled együtt
Eltávoztak…s a világ megy tovább…
De minden évben elporladt testedből
Kinyílnak még az öreg orgonák.
Nem keres senki.Nem sír érted senki…
Feledve vagy mint lehullott levél,
Csak én vagyok még,egyetlen hajtásod-
Ki emlékedhez vissza-visszatér.
Aludj nyugodtan,emlékedet őrzöm…
A tetteimben!Így hordozlak én.
És velem együtt élsz a gondolatban
S együtt halunk meg egyszer…Te meg én.
****************************************
Tóth Ilonka
Tóth Ilona…azt hittem végre
boszorkányperek korának vége,
és most látom,nem kell a bíbor,
civilben bírál az inkvizítor.
Cinikusan és merev arccal
hidegen,biztos öntudattal
a célra tör.Bitófát ácsol
kicsikart,hazug vallomásból,
kötelet fon egy szűzi nyakra,
mert az Izmus-isten azt akarja!
Kell a bűnbak,nélküle nincsen
sem hatalom,sem Izmus-isten.
Mert Izmus-isten birodalma
rettegéssel van megtapasztva.
Az tartja együtt össze őket,
a gyilkosokat,cselszövőket.
Az inkvizítor is fél,retteg,
súlyát a reátapadt szemeknek
a nyakszirtjén maga is érzi,
és hűségéért azt reméli,
hogy őt az Isten megkíméli.
Nem gondolkozni,csak ítélni!
Egy szűzi test a pincemélyben
Leng a bitófán…nyirkos sötétben.
Nem védekezett,másokat mentett
Mindig bitófán teremnek szentek!
****************************************************************
Csíkországiak
Óh Istenem hová tűnt el az ének,
a cseng-bongó patinás szavak,
a lelkem mélyén szunnyadó remények
már elhervadnak,vagy csak alszanak?
Van még remény egy újraéledésre,
egy lángolásra,vagy kihűlt a szív?
Van-e erőm még újraéledésre,
vagy a síromnak örök álma hív?
Ki tudja,hogy a Párkák fonalának
hol van a vége?Hol van a határ
hol őseim mind várnak sorban állnak.
A Domokosok sora visszavár.
És számon kérik életem csatáit,
hogy álltam helyt most számon kérik ők
csont koponyákból tűzszemük világit
sugározva a székely ős-erőt.
És most érzem,hogy a vitézi címmel
méltó vagyok,hogy sorzáró legyek.
Velem tűnik el egy ős hajdú címer,
melynek hazája a csíki hegyek.
|