Zas Lóránt
Ugyanazok
Ugyanazok mondanak nemet,
akik már igent mondtak.
Ugyanazoknak a verseit szavalják,
akiknek a verseire masíroztak.
Ugyanazokat tapsolják,
akik kaptak egy díjat.
Ugyanazok a fejfedők,
ugyanazok a derékszíjak.
Ugyanazok emelnek szobrot,
akik már szobrot loptak.
Ugyanazok a fák és ugyanazok az
éjszakák és ugyanazok a halottak.
Ugyanazok az orgiák,
és ugyanazok dalolnak.
Hihetsz te ugyanazoknak?
(USA)
************************************
A TENGERNAGYOT
A tengernagyot keresem
a fák között. A fehér lóval
foltozott határon traktor
és széna-szag és lassan
dolgozó parasztok. Negyven
éve, vagy ma, a perc pereg
és nem tudom, hogy a szárazan
forduló tarackot ki
trágyázta meg és ki szedi
a szőlőt. Maradt ott rög
és kastély és határ és német
bottal pattintott orosz fog.
Mi volt a jobb? Hát kérdezzétek
meg, ti lassan dolgozó parasztok.
-- Kenderes, 1985 --
************************************
FELTÖRÖ
( In memoriam 1848 MÁRCIUS 15.)
Feltörö gejzir vagy hazám,
magasba szökö szivárvány,
félelemböl robbant morajban
ivelö kivánság, hogy a
meggyalázott anyaföldböl
is kitörjön a felszabadult
sóhaj : soha többé ne merjen
lefojtani senki és semmi.
Örvénylik és ömlik a szó,
hangot hang ellen, virradatra
harsan a határ, harmatban
a lábak, lopakodtak, de
szárnyaló vadludak vigyázzák
iramát a fiatalnak,
aki fut már a réten,
kezében fáklya, lángra
lobbantotta, hogy soha
többé ki ne aludjon,
ami szép, és ami az égre
mutat.
************************************
November
Novemberben szürkék az utcák,
Novemberben szürkék
Az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
Nevetni nem lehet.
Novemberben a Farkasréten
Halottak napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
Fedik a sírokat.
Novemberben égnek a gyertyák,
Kicsinyek,teltek,véznák
És nagyok.
Novemberben földig hajolnak
A sötét kalapok.
Novemberben géppuskák szóltak,
Tankok tapostak,a föld remegett.
Novemberben gyilkoltak,öltek,
November temetett.
Novemberben itt esküt szegtek,
Gyaláztak törvényt,tiportak jogot.
Novemberben vörössel,vérrel
A máglya lobogott.
Novemberben erőszak vágott,gumibot tépett,börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
Égett csillagot.
Novemberben sírnak az utcák,
Novemberben sírnak az emberek,
Novemberben könnyek köszöntik
Az elesetteket.
Novemberben csend van és béke,
Temető,fejfa,virág és kereszt.
Novemberben az álmodó rög
Itt tart és nem ereszt.
Novemberben öklök szorulnak,
És felbizseregnek a tenyerek,
Novemberben élők a holtak,
November fenyeget.
1958.november 4.
************************************
Gyűlölet
(Nem a hitet, a dogmát támadom)
Ez a gyűlölet belénk ivódott.
Húsunkba vágott, agyunkban émelygett,
tekergett, gőzölt
és rázott megaamperekkel.
Ez a gyűlölet szövődött, átfont.
Behatolt pórusainkon,
orrlukainkon szivárgott.
A hulló ökörszálas levegőben,
a permetező, béka-létrás esőben,
a gyárak, az iskolák, a mozdonyok
kéményén kiszökő füstben,
az utcán beléd ütköző férfiak
rád tapadó, iszapos tekintetében,
a csecsemők mellet apasztó
automatikus hörgésében
éppen úgy megtalálod,
mint ahogy saját magadban,
csókodban, ölelésedben, szeretetedben,
menyasszonyod hajának illatában,
szeretőd combjának villanásában,
asszonyod tomporának nyugalmában
mindennap,
percről percre, óráról órára
a tiéd.
Mert miatta lettél,
érte vagy,
és érette leszel
huszonegy évesen
vagy nyolcvankilenc esztendővel a tarsolyodban,
akkor,
most
és ki tudja még, meddig.
* * *
Ez a gyűlölet fényt ad a tompuló estéknek,
meleget a fa nélküli kandallóknak,
madárfüttyöt a zakatoló reggeleknek,
bizsergést a gyűrött derekaknak,
húslevest a viaszos-vásznú deleknek,
velős csontot a birka-szőrű kuvaszoknak,
keresztet a templomba nem menőknek,
ráspolyt a rácsok mögött heverőknek,
kést, pisztolyt és gépágyút a legyintőknek,
fogat a fogatlanoknak,
bicepszet a bicepszteleneknek,
szót a szótlanoknak,
agyat az agytalanoknak,
reményt a reményteleneknek,
hazát a hazátlanoknak,
Napot a Naptalanoknak,
hogy foganjon
fény és fa,
madárfütty és bizsergés,
húsleves és velős csont,
kereszt és ráspoly,
kés, pisztoly, gépágyú és fog,
bicepsz és szó,
agy és remény,
haza és Nap
mindnyájunknak,
akik gyűlöltek,
gyűlölnek
és gyűlölni fognak
ebben a gyűlöletes
csak-árnyék világban.
* * *
Láttam és éreztem már a halált.
Fogtam, szagoltam, daraboltam,
mikroszkópon keresztül vizsgáltam,
kételkedtem benne,
és megértettem egészen fiatalon.
Nem féltem tőle.
Álmomban sohasem kísértett,
sohasem borzolta idegeimet,
sohasem fenyegetett,
sohasem csábított vagy hívott.
Közömbös volt nekem.
Emlékszem,
a boncasztal csobogó, piros plazmája,
az átfűrészelt bordacsonk pengése,
a meglékelt koponya meztelensége
csupán
kíváncsiságomat sarkalta tovább,
újból és újból
vágni, törni, roppantani
a testet,
az egészet részekké,
a tökéletest tökéletlenné
szakítva,
a tudás, a megismerés nagyszerűségének
ellenállhatatlan parancsa szerint,
az élettelent az élő
szolgálatába gyúrva,
hogy ne diadalmaskodjék a halál.
Itt szűrtem le végérvényesen
az igazságot,
igazunkat,
rombolni,
ölni kell,
hogy építhessen,
hogy élhessen az ember.
* * *
Azt hirdettük nemrég, hogy testvér a testvér,
hogy hibásan, számítóan is az,
hogy bocsássunk meg a bűnösöknek,
hogy engesztelődjünk,
mert nem tudták, hogy mit cselekedtek.
Ezt hirdette a könyv.
Ezt hirdették a szívek,
amik bennünk dobogtak,
bennünk lüktettek,
bennünk tobzódtak akkor.
És megbocsátottunk.
Lepecsételtük az ajtókat,
őrt állítottuk az ajtók elé.
Azt mondottuk,
hogy bűnösök voltatok,
bűnösök vagytok,
de a mi igazságunk
nem ismer többé bűnösöknek.
Ti akkor hálásak voltatok,
megcsókoltátok volna a tenyerünket,
és fogadtátok, hogy soha többé.
Emlékezzetek.
Gyönyörű napok voltak.
A forradalom festette a rózsákat az arcunkra,
a forradalom fényezte a szemünket tisztára,
a forradalom emelte mellünkről le a sziklát.
* * *
Nem hittük,
nem mertük hinni, hogy így van.
Lestük egymást,
az embereket,
magunkat lestük az utcán.
Igaz?
Igaz?!
Ott fuldoklott a kérdés,
ott vajúdott a bizonyosság
az arcunkon,
a szemünkben,
a mellünk táján.
Mentünk az utcán.
Ugye emélkeztek?
És hittünk.
Ujjongott a város.
Idegenek csókolóztak,
ölelték egymást,
éljeneztek újból és újból.
Ugye emlékeztek?
Ott voltál.
Láttuk egymást.
Ugye emlékeztek?
Ott voltál.
Láttalak.
Verted a melled.
Szalagot tűztél a mellkasodra.
Ráztad az öklöd.
Teli pofával vicsorogtad.
Soha többé.
Ott voltál.
Láttalak.
Letépted a csillagot a hajdókáról.
Beletapostad a betonútba.
Köptél.
Teli pofával vicsorogtad.
Soha többé.
Ott voltál.
Láttalak.
Felkapaszkodtál az emelvényre.
A Talpra magyart recitáltad.
Esküdtél.
Teli pofával vicsorogtad.
Soha többé.
Ott voltál.
Láttalak.
Elégetted a párttagsági könyvet.
Kicserélted a képeket a falon.
Imádkoztál.
Teli pofával vicsorogtad.
Soha többé.
Ott voltál.
Láttalak.
Hitvallást tettél fekete betűkben.
Pattogtál rímes disztichonokban.
Áradoztál.
Teli pofával vicsorogtad.
Soha többé.
Ott voltál.
Láttalak.
Belátott hibákról nyilatkoztál.
Gyönyörű és új távlatokról.
Népakaratról.
Teli pofával vicsorogtad.
Soha többé.
Ott voltál.
Láttalak.
* * *
Beleböfögsz a levegőbe.
A hamut szórod lassan.
Torkot köszörülsz.
Természetesen, titkár elvtárs.
Tévedtél. Félrevezettek.
Az életedet féltetted.
Muszáj volt menni.
Nem. Nem követeltél. Nem vittél zászlót.
Sőt. Magadban elítéltél mindent.
Magadban csak erre a percre vártál.
* * *
Szeretnék a költészetért,
a szavak,
egyedül a szavak
csengő-bongó,
önmagát nézegető,
önmagától futó,
önmagába visszaverő,
soha-ki-nem-merített,
soha-meg-nem-unt
játékos,
néha könnyes, néha kacagó
bódulatáért élni.
Szeretném papírba önteni a formát,
egyéniségem egyedülálló,
plasztikus szülöttét,
az idáig-el-nem jutottak,
a hozzám-nem-hasonlíthatók
kilométerkövét.
Szeretnék mosolyt csalni
örökké-mozgó kisfiúk,
tágranyílt-szemű kislányok
arcára.
Szeretném megérteni az embert.
Törvény,
mert saját magam.
Szeretnék kamaszok kezében
titokként nyílni,
hogy van test,
és van testi szerelem.
Szeretném megtartani a törvényt.
Ember,
mert saját magam.
Szeretnék sokarcú emberek
agyába látni,
gondolatot keresni
akárhogyan.
Szeretném megénekelni az embert, a törvényt.
Élni,
és saját magam.
* * *
Hirdetem az ölést,
gyűlöletet hirdetek.
Ölnünk kell magunkban és másban.
A gyűlölet ölt,
az ölés hozta a gyűlöletet.
Gyűlölnünk kell,
hogy ölésig gyűlöljön a fajtánk.
Emberek kellenek,
nem osztályharc, nem osztálybéke.
Emberek kellenek,
nem írás, nem ígéret.
Emberek kellenek, akik tiszták.
* * *
Elméleteket nem gyártok,
világot nem alkotok képzeletben.
Nem állítom magamról,
hogy én vagyok az egyedüli út.
Az én országom eljövetelét
nem hirdetem csillaggal és csuhával.
Keresztre nem feszítem magamat,
keresztre nem feszítek másokat
az én diadalomért.
Leköpöm a szenteket, az örök fóliákat,
a szúette glória-papírt.
Végigtaposok gránitszökellők
bársony-paszományán kujtorgók
bárgyú, tömjénes hitén.
Belefojtom zizegő vezércikkek
erezett nyelőcsövébe
a bugyogó, savószínű távolt.
Szavakat dobok halomba,
a csuha és a csillag
vértelen és véres szavait.
* * *
Nem akarok glóriát és szobrot.
Szavakat akarok, és embereket.
* * *
Önmagatoknak csináljátok
a huszonegyedik századot,
mert önmagatok nélkül nincsen ember.
(Piliscsaba, Bia – 1959. december )
************************************
Nem várható
(Budaházy Györgynek)
Nem várható, hogy tett teremjen,
tenni is kell, rúgni a renden,
gyomlálni kell, hogy növény nőjön,
ekével vágni fagyott földön,
robbantani, csiholni szikrát,
szemek hályogát tépni: ím lát,
zászlókat vinni, menni szemben,
ha ütnek is, vasfegyelemmel,
dönteni szobrot, égetni pelyvát,
ha lőnek is : a halál megvált.
Mexikó, 2006. nov. 12.
***********************************
Kétezer-
tizenhétben
(in memoriam Rudolf Hess)
Kétezer-tizenhétben felbontják
Londonban a Rudolf Hessről
összegyűjtött iratokat az,
aki ezerkilencszáznegyvenötben
született,hetvenkét éves lesz,
és abszolút nem érdekli majd,
hogy Churchill akarta a háborút,
Sztálin asszisztált,Hitler pedig
ellenezte.Ezerkilencszáz-
nyolcvanhétben,amikor Hesst
megfojtották-öngyilkosság volt,
így hozták a lapok-nem volt
tanácsos erről beszélni.Negyven
millió halottról elszámolni
nehéz,inkább a mese és a ködösítés.
- Spandau –
(„A nemzeted nevében”,1991)
********************************************************
Nagykövetünk
Nagykövetünk a világhíres likőrgyár
tulajdonosa lesz,felesége kezdő
újságíróként hirdeti a céget és
az országot-a vízből felmerülő
fuldokló,akinek inni adnak,hogy
belehaljon.
Külügyminiszternek az
unokahúgom férjét jelölöm,mindketten
Amerikában tanulták a mesterséget
ösztöndíjjal,Keynes-től átitatottak
-több pénzzel és több bürokratával
többre jut az ember-tanítják és
kölcsönkérnek még három milliárdot.
Az egyik csődbement könyvkiadó
új igazgatója tanártársam legyen,
megbízható,együtt szidtuk az oroszokat
a folyosókon.
Így szép ez a család,
rokoni melegség munkatársainkon
és kollegalitás,eldöcögünk valahogy
a következő évzáróig.
A diákok
zsíroskenyeret hoznak tízóraira,
a pedellus fenék foltos,imádkozni
nem kell,kitüntetem Ceausescu
barátját és egy öreg-kommunista
mesemondót.
Akinek más a véleménye
az irredenta és antiszemita,tehát
perbe-fogjuk.
1956
tanítását elhalasztjuk,kiderülhet:
ellenforradalom volt mégis.
-A nemzeted nevében,1991-
***********************************
A GYERMEKÉT
(In memoriam Sági Margit)
A gyermekét egyedül nevelő
magyar anya szobrát ha megmintáznák,
Te is ott lennél, vinnéd a vázát,
mert befogadott már a temető.
Megállt a kéz, a képernyő merő
fekete sávja a kiszedett betükkel
olvashatatlan. Egy élet tünt el,
és hány élet még életed után?!
Sirassuk tán a naplementét
a messziről kigyózó Tiszán és Dunán!?
Nincs apály és dagály, csak nyugodt part-fal.
Szemeink behunyva. Könnyeink a dallal
lassan hömpölyögnek: Ave Máriák.
Zas Lóránt
-- Sonora Bay, 2007. aug. 14. --
***********************************
A halál
(Barátaimnak a nagyvilágon,
Jézust idézve)
A halál nem terithet fölénk
egy láthatatlan vásznat.
A lelkeink maradnak sónak
és kovásznak, ha majd a Tejút
lesz otthonunk. Mert ott vagyunk
a csendben és a zajban, a felszálló
imában, az illatban, a vágyban,
a sóhajban és kacajban. Mind,
magunk. Élünk, vagy halunk, a
végtelen lesz mindig igy világunk.
Égünk, vagy lebegünk a vészben és
viharban : a folyamat feltartózhatatlan.
Velünk ragyognak már a csillagok.
Voltam és vagyok. Nekem az élet
kiterjedés és átlényegülés a
szóba, amelyet leirok és hordozok
kohóba, hogy belőlem ötvözzék
az életet. Amig lehet tanitani
és nemzetet nevelni, maradok
itt, köztetek. Ha majd elönt
mindnyájunkat a hullám,
parázs leszek, vagy szikra, hogy
újból lángra gyúlván hirdessem :
meghalok, de ismét fölkelek.
Zas Lóránt
-- Mexikó, 2007. augusztus 16. --
***********************************
AKKOR MAJD
("Náci" munkatársaimnak)
Akkor majd újra szólok,
ha szabad lesz a szó ott,
és nem mondhatja, náci,
aki a köldökéig lát ki.
Abban az eljött korban
siromon kopja koppan,
és árpádsávos zászlók
őrzik álmomat. Rárót
és Retyezát zöldje fénylik :
fűben fürdik a mén itt.
Abban az új, de ős-világban
boldog lesz az, akire vártam,
akinek csillagos szemében
elszántság lesz, szemérem.
Akkor a pártütőnek
börtön jár majd tetőnek,
ahonan mondhatja : "Én nem
igy akartam. Löktek és féltem."
Zas Lóránt
-- Tavaszvölgy tava, 2007. aug. 28. --
***********************************
URAM, ÁLDD MEG
Uram, áldd meg ezt a földet
fiatalnak és öregnek,
és az évek egymásrafolyását
tartsd tarsolyodban, hogy lássák
azok, akik hisznek és szeretnek:
Te nem vagy a vég, csak a kezdet.
Mert itt lett az IGE szóvá,
a földgolyó öröknyaru koronggá,
ahol az elmúló évek
az első emberekről regélnek,
akik azért jöttek a világra,
hogy szájukat nyissák imára,
és ne legyen kezükben fegyver,
éljenek békében, szerelemmel.
Uram, Te voltál az ALFA,
a fény. Minden madárcsicsergő
tavasszal rügyeket pattintottál.
Vártad.
Nem Te vezényled a katonákat.
-- Bogota, 2007. szept. 20. --
***********************************
Hazátlanul
(Az Ősmagyar Egyháznak,
in memoriam Vágó Pál)
Hazátlanul bolyonghatsz,
hatvanhat éved súlya terhes,
aki a túlsó partra ér
közelebb kerül a végtelenhez.
Aki minden nap jelre vár,
fülét a csendre ne hegyezze,
orkánok, vérpiros hegyek
ölén zajjal van eljegyezve.
Táltos ő, fehér varkocsa
haragvó széltől bomlik.
Fejénél Napküllő, Madár.
A Seregek Ura volt itt
és megáldotta, hogy legyen
ébresztő hang, delejes álom,
ősöktől kapott értelem,
imára kulcsolt kéz, villám távol.
Azóta vár, szemeit égre nyitja,
sámándobokra, a nagy kagán
szavára. Jurtája, szive tiszta.
Csak akkor tér nyugatról vissza.
Almavölgy, 2004. január 30.
***********************************
HOGY MONDJAM EL
Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint feslő bimbó a harmatot?
Hogy mondjam el, hogy kezem reszket,
és alva-ébren rád gondolok?
Hogy mondjam el a titkos sóhajt,
a vágy-burjánzó éjszakát?
Hogy mondjam el a drága szókat
néked, tenéked, drága lány?
Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint szorgos méh a nektárcsepegést?
Hogy mondjam el, hogy égi enyhet
terítsz lelkemre, és a feledést?
Hogy mondjam el, hogy benned égve
életparázsló kedv derít?
Hogy mondjam el, hogy mennynek üdve
felejti bánat lakhelyit?
Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint szomjú föld a szakadó esőt?
Hogy mondjam el, hogy földi ember
Így még nem szeretett soha nőt?
Hogy mondjam el, hogy menny malasztja
nem érhet föl egy csókodért?
Hogy mondjam el, hogy csókba fagyva
véled pusztulni üdvöt ér?
Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint holdsugár a bűvös éjt?
Hogy mondjam el, hogy a szívem rejtett
tükrében te vagy a Madonna-kép?
Hogy mondjam el a távol estet
és a borút, ha búcsúzunk?
Hogy mondjam el, hogy mondjam el?
Nem… nem, hiszen most álmodunk!
****************************************
OLTÁRT FARAGJ
Oltárt faragj a büszke tölgybe,
s legyen hited jelképe az,
oltárt faragj, és mennydörögve
óvjad, ha kell, oltárodat!
Oltárt faragj, de tölgy lombjából,
zöldelljen, éljen szabadon,
oltárt faragj nyár délutánon,
ha fény villódzik hajadon!
Oltárt faragj, én ifjú tölgyem,
és oltárod a tölgy legyen,
oltárt faragj, míg szélütötten
villám hasít át törzseden!
****************************************
AKKORIBAN
(Dicsőség a hódítónak, csasztuskásan)
Akkoriban a török hősök,
most a jenkik az ismerősök,
Akkor handzsár és lándzsa vágott,
ma bomba rokkant embert, várost.
Régen a szultán sátra állt ott,
bokorgyuri már módszert váltott.
Nyakkendő és körömlakk fénylik,
diplomaták dadogják, szép itt.
Elkezdték, de nem mérték végit,
százötven év, élvezzék végig.
Ha ló, lovas léphetett dobra,
ők vadkendert szórnak a borba.
Az út testekből lett kihányva,
nincs szükség mészre, janicsárra.
Aki nem hisz nekik, az kényes,
hozzá kell szokjon a meséhez.
Gül-baba meghalt, Rumsfeld képes
cintornázni, feneke fényes.
Jönnek, látnak, győznek és holnap
mise is lesz, a harang konghat.
*****************************************
HOZSÁNNA
Hozsánna a tengeren túlról érkezett
majomnak, a bestiák bestiájának,
a kövér Mammon-nak, akit dicsérni
nem fárad a szánk, hozsánna annak,
akit majmolnak és akinek trónusánál
a kornak divat-hőse a sztár, hozsánna
az énekesnek és a vigécnek, akiért
véreink versengenek és akit úgy néznek,
hogy szájukból csorog a nyál, hozsánna
azoknak, akiket hősökként becéznek,
ha szétlövik hátsóját egy-két tevének
és megbombáznak ráadásul egy ménest,
no meg többszáz ott ácsorgó leányt,
hozsánna az elnöknek és a kémnek,
akit választanak és akik fejünkre
mérnek sok-sok íratlan szabályt, hozsánna
azért, hogy élnek és tetvenként a bőrünkbe
tépnek, hogy a börtönévek kemények, hogy
pusztul a Föld és kedvükre lesz eső vagy aszály.
*****************************************
A VÁR FOKÁN
(Bush-nak és Blair-nek)
A vár fokán a falnak háttal állt csak,
aki mellét kínálta fel a nyilazó halálnak.
Akit később a srapnel fűrészelt keresztbe,
vonaglott és végső imáját bízta a szelekre.
Hirosimában helyben ott elégett,
vagy évekig epét hányt és hordta a mérget.
Ma már a fegyver éteri : halálos
hangszórókból hörgik, minden agyara rá-mos,
elnökök, a hetykék, operett svihákok
mások vérén visznek vesztébe világot.
****************************************
Thonuzóba
(A hitért halottakért és a hittel élőkért, mindörökké)
Tábortűz fényénél, éjjel a pusztában
Thonuzóba múlat ötvened magával,
Ötvened magával pogány istenségnek,
Okkánnak csendül fel ajkukon az ének.
Borgőzös torokkal és bús magyar szívvel
Hajdani időkbe kalandoznak innen,
Hajdani időkbe’ fehér harci ménen
Száguldva keresztül a csillagos égen.
Csaba útját járva villámló szablyákkal,
Szívükben haraggal, lelkükben a vággyal,
Lelkükben a vággyal, nyílódzó reménnyel:
Attila mezsgyéjén nem lesz mindig éjjel.
Hej, te Thonuzóba, szállj ki a nyeregből,
Géjza fia István jön rád seregestől,
Jön rád seregestől habzó indulattal,
Jézus keresztjével és hófehér-pallossal.
„Ha jön, hát hadd jöjjön, elő a kobzokkal,
Okkán úrt dicsérjük szittya-tűz ajakkal,
Okkán úrt dicsérjük, és karddal a kézbe’
Hulljunk ha kell, szálig őseink elébe!
Ősmagyar testünkből ha röppen az élet,
Géjza fia István, nem alkuszunk véled,
Nem alkuszunk véled, idegen-úr-szolga,
Ki a magyarságát oly rútul eldobta.
Idegen istennek nem leszünk szolgái
Ős-szittya nemzetnek mi, az unokái,
Mi, az unokái, de karddal a kézben
Tiszteljük Okkán úrt mindhalálig, vérben!”
Egyként gondolkodnak, egyként cselekednek,
Géjza fia István, ládd, nem menekesznek,
Ládd, nem menekesznek, jó kardjuk a kézben,
Sok eb-hitű pusztul halomra e vészben.
Nyíl süvölt a pusztán, kopja keveredik,
Vitéz a vitézzel tusba elegyedik,
Tusba elegyedik vért vérrel öntözve,
Germán szablya villan, hull pogány hörögve.
Itt német meredten, ott magyar nyílt sebben,
Vonaglik a föld is végső rémületben,
Vonaglik a föld is, ám hős Thonuzóba
Hős lelkét a Hadúr száz haláltól óvja.
„Hej, vitézim, rajta, azt a veszett embert
Élve elém adni, óva tőle fegyvert,
Óva tőle fegyvert, száz tulok az ára,
Géjza fia István lészen majd bírája.
Hej, te Thonuzóba, hiszed-é az Istent?”
„Nem hiszem, nem hiszem, zsidó isten nincsen,
Zsidó isten nincsen, magyar isten egy van,
És amíg lélegzem, örökké ezt valljam!”
„Hej, te Thonuzóba, hiszed-é az Asszonyt?”
„Nem hiszem, nem hiszem, Galamb-istent vallom,
Galamb-istent vallom, ő uralja testem,
Ha legényid majdan megássák sírvermem!”
„Hej, te Thonuzóba, hiszed-é a lelket?”
„Nem hiszem, nem hiszem, a Hadúr teremtett,
A Hadúr teremtett, őt a Turul-isten,
Másnak hely nem akad ez ősmagyar szívben!”
„Hej, pogány magyarja, vesszen hát a lelked,
S ti, hóhérlegények, ássátok a vermet,
Ássátok a vermet, s őt beléje élve,
Pusztuljon a pogány Jézus keresztjére!”
És amint beássák térdig a verembe,
Megszólal Thonuzó a halált nevetve,
A halált nevetve, büszkén fenekedve,
Sírhalom tornácán is magyar a kedve.
„Büszke úz fejemmel nem hajlok a porba,
Mint hajlott ezer is megszentelve sorba,
Megszentelve sorba, bűneit bocsátva,
Hulljon pogány átkom rád a mennyországba!
Ám amíg most élek, tőled egyet kérek,
Csillagos pejlovam síromba tegyétek,
Csillagos pejlovam vágtasson majd vélem
Csaba útján innen, túl Göncöl-szekéren!”
„Várjatok egy rendet, ti hóhérlegények,
Csillagos pejlovát sírjába tegyétek,
Csillagos pejlova, pogány annak vére,
Rugtasson urával pokolnak tüzére!”
És amint beássák hasig a verembe,
Megszólal Thonuzó a halált nevetve,
A halált nevetve, büszkén fenekedve,
Sírhalom tornácán is magyar a kedve.
„A halált nem bánom, éltem, amíg éltem,
Csatában is hullott ősmagyari vérem.
Ősmagyari vérem a földre omolva,
Hitemért, hazámért szállok most pokolra.
És inkábba poklot, mint azt a nagy mennyet,
Ahol csak föld-csúszó kaphat meg nyughelyet,
Kaphat meg nyughelyet, de lent a pokolban
Árpád apám s ősim múlatnak most sorban.
Ám amíg most élek, tőled egyet kérek,
Hős Attila kardját síromba tegyétek,
Hős Attila kardja, Hadúr bősz villáma
Csaba útporából is népét vigyázza!”
„Várjatok egy rendet, ti hóhérlegények,
Hős Attila kardját sírjába tegyétek,
Hős Attila kardja, szikrázó fáklyája
Mutassa az utat át a másvilágra!”
És amint beássák nyakig a verembe,
Megszólal Thonuzó a halált nevetve,
A halált nevetve, búsan keseregve,
Sírhalom tornácán is magyar a lelke.
„Szép magyari kancák csikaja nem nyerít,
Szélhajtotta pusztán nem tépi kengyelit,
Szélhajtotta pusztán szabad fű nem terem,
Láncra vert szittya-nép zokog a telkeken.
Ősi oltároknál vén táltos nem áldoz,
Nem szárnyal az ének hadak vén urához,
Nem szárnyal az ének, s a regőskobz beteg,
Zsolozsma duruzsol, és tömjénbűz neked.
Dús szittya berkekben úr lesz az alázat,
A halál csuhása csonthalmazon vágtat,
Csonthalmazon vágtat, letarolt vidéken,
Nincs igazság földön, nincs igazság égen.
Sírj, magyar dalia, zokogjatok, mezők,
Könnyező szemekkel Okkán isten előtt,
Könnyező szemekkel, bús hadfi-imával,
Jajszavunk és átkunk az egekig szárnyal.”
Sápadt lett a felleg, vörös lett az alkony,
Thonuzú bakója megáll a sírhalmon,
Megáll a sírhalmon, s a kereszt jelével
Áldást oszt a növő, feneketlen éjjel.
****************************************
DICSŐ MÚLT
Országot hódító őseink
villogó kardjával írtuk
dicső nevünket az időbe,
s az élet játéka merőbe’
elfújta ősi diadaluk.
Keserű kebeltől csendes lett
kifosztott hazája a népnek.
Fénylő múlt futott viharon át,
s annyi hő szív reszketett imát
haragvó magyarok Istenének.
Mit ért? Újabb századok, újabb
viharok dúltak dús vetésen,
s a szív ha nem is szabadon,
de egyre vert még, vert szilajon,
vert, vérzett, dobogott keményen.
Ó, hányszor tűztük a megtépett,
háromszínű zászlót az égre fel?
Ó, hányszor áldoztunk neked,
szabadság, milljó élteket
fiaink vérző kebelével?
S ó, hányszor sírt a szél jajongva
a feldúlt, kifosztott hon felett?
S ó, hányszor dübörgött, visszhangzott,
megrázva a puszta sírhantot:
vért a vérért, szemért a szemet?
Ronggyá lett a régi-régi zászló,
a büszke turult vas törte le,
de jövőbe vetett hitünket
s féltve őrzött magyar nevünket
a százados por nem lepte be!
*****************************************
ÜZENET A MAGYARNAK
Kacagj a múlt síró szemébe,
nevess a fájó jelenen,
s ki alkudozva jön a sors nevében,
ne legyen annak kegyelem.
*************************************************
|