Gyóni Géza V.
Élet szeretője. 1909-1914.
Kinek nem élet már az élet, És kéjjel gondolsz a halálra; Ki nem vársz már örömvendéget S milliókkal vagy testvér-árva: Bús testvérem, jöjj ide mellém, Kulcsold kezemre árva ujjad; Bús testvérek a halál mellén Jó, hogyha néha összebújnak.
Búsrajzú férfi-portré Néz le reám a falról. Rémlik, hogy ismerős: Tükrökből ismerősöm, Kék tükrökből, amelyek Vizek hátán csillantak, Mikor hidakon álltam S a mély vizekbe láttam Szomorú sok-sok őszön.
Ó ismerős bús homlok, Nagy tervek büszke dombja, Nagy tervek síri dombja, Kezem sokszor simított. Kezem de sokszor is vert, Míg gyászrakongó órán Halottlepő lepellel Jártak fel sírjaikból Régi vágyak és titkok.
Ó ismerős szemek, Sötétek, messze nézők, Mindig távolba nézők, Közelben mit se látók: Az én szemeim vagytok, Ködben is rózsát érzők, Míg más ölébe hullik Az ért gyümölcs s a teljes Virág, a legvirágzóbb.
Én ajkam, kacagónak Mért nem festett a mester! Hiszen kacagni oly jó Magunkat bátran fentrűl, Vagy megátkozni szörnyen! (Hol láthatott igaznak, Hogy átkozódó ajkam Egy bús ecset vonásán Fáradt mosolyra ferdül?)
Én ajkam, de igaz vagy: Ó nem érdemes immár Kacagni, átkozódni, És sírni sem titokban. Egy-két csók s dal talán még, Amit ez ajkak várnak, És azután, jó mester, A képed vallja csak, hogy Valaha én is voltam.
Rossz szerelem ez a miénk S aligha még rózsát fakasszon. Mert dölyfös és kegyetlen volt Hozzám mindig Élet-kisasszony.
Tékozlóan osztotta csókját Mindig másnak és mindent másnak, Nekem bolondnak nem maradt Csak a megbánás és bocsánat.
S már így lesz. Igy lesz: dus ölén Senki gazok vigan turkálnak. Szivem veri az indulót Halálig már a céda bálnak.
Élet-kisasszony, kőszivű, Nem látja meg már esdő arcom És csókja nélkül hullok el Ezen a csuf, halálos harcon.
Mi közöm ezekhez S mi közük nekik hozzám: Gondolom, mikor sok Gondatlan arcra nézek. És mért is hallgatom, Hogy ezek mit beszélnek. És mért is engedem, Hogy fürkésszék az orcám.
Oly messze életem, Oly messze-messze tőlük, Mint távoli sziget, Mely nagy toronyból látszik, S mint távol dongó-dongás Remete kunyhójáig: Ugy hallatszik csak hozzám Kacajuk s keringőjük.
Ágyamba úgy fekszem, Mint havas temetőbe. S mégis itt ébreszt fel Minden nap új fájásra. Csak messziről csilingel Egy asszony kacagása - Oly messze életem, Oly messze-messze tőle.
Gondolom: ha egyszer A függönyt leeresztem És nem húzom fel többet, Hiába költögetnek, Hiába csöpp szándékok, Kis vágyak, kenyértervek. Gondolom: de jó lesz...
-----------------------------
És reggel újra kezdem.
Akáca-sorban nádtetős viskók; Mögöttük hitvány szalmarakásba Hétszűkesztendő szűk aratása S mint aszott mellen sárgaréz-ordó Fityeg a földön pár napraforgó.
Szegény, sovány föld, én anyaföldem Termő erőjét, emlői hamvát Ur-szeretői rég learatták S hogy ne csúfítsa az úri ágyat, Hitvesül adták hitvány jobbágynak.
Szegény, sovány föld, én anyaföldem, Kínlódva készül bús aratásra. Fáj a vetés és fáj a barázda. Minden nyárvégen gyérebb az asztag. Eb, aki bánja. Jó a parasztnak.
Barna paraszt áll barázda-szélen Délibábot lát: messze hevernek Szűzkövér gulyák, szűzkövér rendek. Vasizmos öklét utánuk tárja - S veszi az utját tengerenátra.
Pirulva, elfogódva, Mint első asszonyomra, Úgy nézek most reád Régi, régi városom. Úgy nézek most reád, S poétás áldozattal E verset néked áldozom.
Hol jártam, sírtam, fájtam, Mig újra rádtaláltam, Ne is, ne is kérdezzed, Csak nézd meg az arcomat. Hajnalból éjszakába Gyorsan rohan velem már S fék nélkül az élet-vonat.
Békés szelid tanyák De messze elmaradtak; Hiába integettek Hamvas, hívó, lágy kezek. Nem tud már az megállni, Csöndes halálra várni, Ki tűzhalálra érkezett.
Elégni s elaludni, Ó hiszen ez az élet. De szikrás s messzilángú, Hogyha poéta élte. S ha fáklyacsonkját egyszer A síri ürbe ejti, Mondják: szép volt s megérte.
Én vallom s írom ezt Bátor szivvel, vidáman És megcsóválom fáklyám Előtted is városom. Sustorgva szikrázik már És nem sok már a csonkig, De nem sírok s nem átkozom.
Ó szép volt, ép volt mégis, És mégis ez az élet. Enyém volt csókja, kínja, Vágya, viharja, vére. Ó szép volt, ép volt mégis S tebenned is városom Szállt egy-két szikra az égre.
Egy-két tavaszi estnek Omló bordó bársonya, Mely itt hullt homlokomra Reviczky ligetében, Jó emlék-takaró még Hideg estén a szivre, S tán egy-két könnyed is érzem.
Köszönöm, városom, Vén Duna szeretője, Te busásan fizettél Pár búcsús alkonyaton. S most - messzi városokba! Ó melyik ád még ennyit! Sebaj, mehetünk, vonatom.
(Pozsony.)
Én bús utam, halál alléja, Mióta futlak már lihegve. Anyám keze hogy eleresztett S betévedtem a rengetegbe.
Hűs tisztások hűvös lugassa Pihenőt ád minden bitangnak. Gyümölcsös ágak messze intnek S ha szaladok, velem szaladnak.
Hol a kert, melyben énreám vár Pihenő pázsit, tiszta hajlék; Hol az asszonyom édes melle, Ahol fáradtan meghálhatnék.
Kóbor ebek bokámba marnak, Elűz gazdám, a gazdag élet. Én bús utam, halál alléja, Csak látnám, látnám már a véged.
Ki messze mennél most, ha lábad Rabszolgaláncok nem kötöznék: Bús testvérem, te agyonfáradt, E vig estén húzódjunk összébb. Kit vonzanak a kék hegyek S a minden kincset rejtő távol, Bús testvérem, igyál egyet Ma a felejtés italából.
Ezeregy évig hitegettek: Várjunk az öröm Krisztusára. S hogy mások fénybe henteregnek, A mi szemünk vaksága bánja, Mi sírtunk, mig azok nevettek. Mi jajgattunk, ha muzsikáltak. Mi fáztunk, ha ők melegedtek És éheztünk, mert nem kináltak.
Nézd csak: a bőség hogy viháncol, Dús palotákban vihog rajtunk. Bús testvérem, az élet-táncból Mi bitangmódra kimaradtunk. Dús palotákban most világot A mi szemünk lángjai gyújtnak, Bús testvérem, te mindig bántott, Nincs itt minálunk elárultabb.
Kinek nem élet már az élet, Ki kéjjel gondolsz a halálra, Ki nem vársz már örömvendéget S milliókkal vagy testvér-árva, Bús testvérem, jöjj ide mellém, Kulcsold kezemre árva ujjad. Bús testvérek a halál mellén Jó, hogyha néha összebújnak.
Jó, hogyha máma összebújnak S megbékült szivvel énekelnek: Dicsőség légyen, hallelúja Az áldott Hazugság-istennek, Ki aranyszalmát hinteget Minden rongyos koldús-jászolba, S kinek kegyéből úr lehet Ma éjszakán minden rabszolga.
Vén paloták csöndben vénülnek, Hidak alatt hintáz a Hold. Régi balkon virágos szélén Egy fehér asszony kihajolt.
Fehér csipkéje leng az éjben. Ragyog a Hold s az asszony válla. Száz gondola suhan a mélyben S az asszony az enyémet várja.
Fehér gondolám vérrel festem És ácsolom bús verejtékkel. Jaj, elkészül-e sohanapján És odaér-e egyszer éjjel?
Vén paloták csöndben vénülnek. Venézia, elérhetetlen, Venézia, szépséges asszony, Ma megint, megint nem mehettem.
Vándor, ki csak álorcás arcát látod, Mikor vigan mesél és boldogan, Halkan köszöntsd a jó bohémbarátot, Kinek szerette szép halottja van.
Halkan haladj a bánatsátor mellett, Melyben most virraszt a bohémi gyász. Mert aki annyit vigasztal s nevettet, Sirni akar most a komédiás.
Kinek ajakán Lear bánata csuklott, Ó élet gyásza, szörnyű temetés, És minden gyászon minden könnye hullott, A magáéhoz könnye már kevés.
Vándor, ki csak álorcás arcát látod, Mikor vigan mesél és boldogan, Köszöntsd halkan a jó bohémbarátot, Mert sír a szive, és csak szive van.
A csúcson, melyre már fölértél, vátesz, De szép lehet a napfényes világ. A vad zsivajból ott halk suttogás lesz És nem kinoznak diszharmóniák. Káromlás, átok oda el nem érhet S te nem látod már csak az örök szépet.
Vihar nem jár ott. Hajad nem zilálja. Békén szürcsölöd a Léthe vizét. Fölötted leng az istenség szakálla S amit a szem lát, mind isteni szép. Szépség vetése úgy nőtt ki magától S amit arattál: egy marék virágból.
Boldog vagy-e? S a csúcsról ha lenézel A völgybe, hol a mult folyója fut, Látod-e még barnafürtös fejével Látod-e még a kis zsidófiút, Ki - hátán háza, keblén kenyere - A völgyből indult föl a csúcs fele.
A csúcs felé, amelynek meredekje Kálváriánál is kálváriább. Mert kő hullott a kis zsidógyerekre, Mikor zengte az első áriát, Az áriát, mely szép volt és magyar volt S nem volt mögötte félezer magyar hold.
Nem volt mögötte csak egy bús zsidónak Gyönyörű érző és vérző szive. Költőnek, jósnak, búsnak, újítónak Hétszer kell itten vezekelnie. Barna hajad a gyászokban fehér lett, Hanem a csúcsot - mégis csak elérted.
A csúcson, melyre már fölértél, költő, De szép lehet a megbékélt világ. Titkát kitárta már két emberöltő S kincsüket is a mesés indiák. Bölcs szemed látja már az élet titkát S a szomszédban vár jó Reb Mayer Litvák.
A szomszédban: a Halhatatlanságban, Melynek ágyát te vetetted neki, Nagyapád mellett még egy csöndes ágy van, A párnáját most ő rendezgeti, Hogy jó puhán és melegen találja, Ha megtér hozzá majd az unokája.
Kis sárga virágot Küldött a nagy orosz puszta. Sirt a hegedű, És sirt a szivünk, hogy húzta.
Kis sárga virág, Ó mennyit kellett már fájnod, Mig megszólaltattad Lelkünket: a magyar álmot.
Kis sárga virág Szivünket szivéhez húzta, És ölelkezve sírt Két árva, végtelen puszta.
Vérben úszik vad hegyek orma, Paskolja vér; paskolja ár. S engem a halál-dáridóra Cézár parancsa vár.
Itt hagyni minden szentet, drágát, Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét: Cézár parancsa nem kegyelmez. Kell a halál-cseléd.
Már összeszedtem kis cókmókom. Indulni kell. Jaj, hogy lehet. Vérben úszik vad hegyek orma. Cézár, én nem megyek.
Cézár, lásd, ép a szüret áll már, Gerezd hegyén tömött gerezd. Vérben úszhat vad hegyek orma, A földem nem ereszt.
Cézár, énnekem asszonyom van, Forróölű, dalos, szelid. Te éretted jaj, hogy áztassam Könyűvel szemeit.
Kicsi, szegény, ijedt fiókák Fogják, lásd, erős térdemet. Cézár, ki visel gondot rájuk, Ha gőgöd eltemet?
Vért szűr a pajzs Hispániában, Rengenek a sötét hegyek. Bús fürtnek a halálszüretre Cézár, nem mehetek.
Nekem nem házam a te házad. Nekem nem fáj a bánatod. Éntőlem véres koronádat A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát, Ha gyémánt-hegyeket terem; Minden drágakövednél drágább Az én rongy életem.
Élet, élet, szent gyönyörűség, Egyetlen, mely nekem ragyog. Cézár, az életem felett Én is cézár vagyok.
Melyik Isten nevében trónolsz? Mily őrület adott jogot: Hogy istenadta életemmel Játszik a pallosod?
...Soracte ormán zöld az erdő, Szivem élet-vágytól dagad, Jer, asszonyom... A koronádat Cézár, védd meg magad.
Vagy küldj hamar pretóriánust Üsse szét e dacos fejet, De bitangul a mészárszékre Cézár, én nem megyek.
Késett vendég az élet-lakomán, Mire vársz még itt és mit keresel? Mig álmodozva jöttél az uton, Helyedet régen más foglalta el. Az asztalodhoz más telepedett, Másnak mért mámort aranyos kehely. Vig zeneszóra más ült ünnepet S az asszonyodat más ölelte el.
Késett vendég az élet-lakomán, Ügyes senkiknek áll a pillanat. Mire vársz még, és mi vár még reád: Keserű korty és keserű falat. Késett vendég az élet-lakomán, Azért sajnálni semmit sem szabad. Ügyes senkiknek kívánj jójszakát, S az ajtó előtt lődd agyon magad!
Dús Fáraó, kőarcú élet, A siralomnak vess már véget.
Elég nagy a bánat-pirámis, Legyen a sok rab már vidám is.
Folyton csak siró arcot látni: Csúf látvány lehet, nem királyi.
Dús Fáraó, lásd úribb volna Lenézni vidám boldogokra.
Szétszórni egyszer kapzsi kincsed, Legyúrni egyszer a nagy Nincsent.
Minden koldúst bíborba látni, Fáraó, az lehet királyi!
De minden könnyet elfogadni S királyilag sohasem adni:
Dús Fáraó, kőarcú Élet, De nyomorult a mesterséged.
Hol éltem eddig, jaj, hol éltem! És merre jár, Kivel életem elcseréltem?
Rágörnyedek az asztalomra. És átkozom, Ki az életem bitorolja.
Vacogva járok fagyos télben És valahol Jár a bitorló napos délen.
Gazdagok asztalához ül le S neki zenél Az élet mesterhegedűje.
Aranymezők neki teremnek, S ebéd után Havanna-füstnél elmerenghet.
Kék távolok titkukat tárják S ha kedve száll, Kék távolon autón száll át.
S hol pálmakertes örök nyár van, Egyet füttyent S leszáll a hercegnő parkjában.
Az asszonyom ágyára űl le S neki zenél Minden mámorok hegedűje.
He egyszer szembe hozza utja, Ő lesz a szép S én leszek a rútak rútja.
Gőggel nevet szegény arcomba S csak én tudom: Hogy mindenét tőlem rabolta.
Szivem, ez szép csak és ez a jó: A gond denevérét elhessegetem. Szálljunk be, szivem, vár az autó. Hajrá, száguldjunk autósebesen.
Szivem, ez szép csak és ez a jó: Úr lenni s a gondra fütyülni vidáman. Ó szép zeneszó: zeng az autó, Ki bánja, ki bőg lent utána a sárban.
Szivem, ez szép csak és ez a jó: Száguldva elérni a dús lakomákhoz. A vállunkon ma selyemtakaró. Ki bánja, hogy ott lent kínlódva ki átkoz.
Szivem, ez szép csak és ez a jó: Tokaj aszúját szürcsölni merengve. Asszonyunk válla milyen ragyogó, És még ma övé lesz mind India selyme.
Szivem, ez szép csak és ez a jó: Levetni a rongyot, nevetni az átkot. Urságunk végén vár új sirató... Szálljunk ki, szivem. Az autó megállott.
Város, város, ahová most Életemnek furcsa sinjén A vonatom berobog, Egy magányos félfülkében (Ennyi jutott, tudod, nékem) Szüntelen rád gondolok.
Város, város, ahová most Fagyos tájrul ajándékul Hozom forró szivemet: Olyan vagy-e, amilyennek Lelkem, a vén álom-piktor Vonat utján festeget?
Város, város, mi vár benned? Gyásztorok, borús szerelmek, Vagy nehány vig áldomás? Életemnek furcsa sinjén Percnyi füttyös kis megálló Vagy nagyobb ez állomás?
Város, város, látni engedd Beköszönő vendégednek Sikátorod, palotád: Várnak-e mondd, nyilnak-e mondd, Tavaszi szent akarattal Engem váró lány-csodák?
Város, város, büszke terek, Karcsú utcák sírva látnak Vagy mosolygó boldogot? Öt perc még az érkezésig És szivem, mint dob verője Gyermekkézben, ugy dobog.
Város, büszke Bácska szíve, Neved hallom és megtorpan Paripám, a gyorsvonat. Babérral vagy könnyesővel Jöjjön immár: büszke fővel Én bevárom sorsomat.
Uri mivoltunkra Sok-sok bankót költöttünk. S uri szokás szerint Vörös frakkot öltöttünk. Őszi szokás szerint Félvér lóra felültünk, Ősi szokás szerint Rongyos mob állt körültünk.
Hajrá, nemes falka, Karcsu mének, agarak. Uri mivoltunkból Lám még ez is megmaradt. Bácskai szélben száll Vörös frakkunk uszálya, Vörös frakkunk szárnyát Éhező mob cibálja.
Hajrá, nemes falka, Magyar élet van itt még. Fekete földekre Hadd hulljon a veriték. Hajrá, nemes falka, Kutyabőrünk vetője. Haj, mének, agarak, Rókafogni előre.
Hajrá nemes falka, Bozóton át, árkon át, Űzvén csak üldözzed Vörösfrakkos vén komád. Bozótban, barázdán Rókát rejt még a haraszt, De jó, hogy kiüzve Belőle már a paraszt.
Karcsú kanca táncol Most alattunk, ihaja! Agarunk nyomába Nem ér fajtánk sok baja. Karcsu kanca táncol, Karcsu kancsónk ha ürül, Sirjában ősapánk Igazában ugy örül.
Hajrá csak, hajrá csak Vörös frakkal előre! Vörösen kél a nap Már a magyar mezőre. Vörös napkeltétől Alkonyunk nem messze már Haj mének, agarak, De torszagu e pohár!
Torszagu poharunk Vágjuk bé a tükörbe! Tamburás vig banda Ide álljon félkörbe. Ne halljuk, hogy zug már Túl a vörös zivatar - Vörös frakkban igy vár, A halálra igy vár, Aki ur volt és magyar.
Az én utam nem híves Csöndes tanyákra visz, Hol békés, néma szántók Lassú esőre várnak. Az én utam két sorban Kis házak nem szegik, Sem jószagú szegfűi Pihegő lomha nyárnak.
Nem boldog révbeérők Utja az én utam. Ne is jöjjön velem, Kinek van célja, álma. És asszony, az se jöjjön, Kit szelid anyaság És csöndes otthon csábít, Mert vissza nem találna.
Sebes, sokvágyú szivem Ahol majd megpihen, Kő lesz vagy asszony keble: A mindentúdó tudja. De szent lesz hogyha kő És örökéltű asszony: Utam magyar poéták Áldott, átkozott útja.
Fakó napok vén szatir-arca Rám vigyorog: Hát mégis itt vagy. Fakó napok, lám, határt szabtunk Határtalan szép vágyaidnak.
Fáklyás nagy tüzek babonását Már szelid lámpák fénye vonzza? Hol van a büszke lázongások Békétlen, tüzes garabonca?
És hol vannak a kék hegyek, És hol a mesék Indiája? A vágyak yachtja elakadt, S nem száll már Operenciára?
Toronytetők holdkórosa Kis sikátorban vár a napra, Vagy nem is vár, és vége már, Hogy lesz valaha virradatja...
Egy este majd csak én is elmegyek.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt. Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit. Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon. Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Egy este majd csak én is elmegyek.
Álmos komondor kikisér farkcsóválva, A falu alszik. Jó mély a falu álma, S mikorra ébred s megmosakszik rendben, Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem És hol takarnak barna nagy hegyek?...
Egy este majd csak én is elmegyek.
Reggel: hideg, ködös, borús A lelkem széles nagyutcája. Unott utján akkor vonúl A karaván a robotjára. S végigtapos a lelkemen Minden szegény és minden árva.
Dél: szent magosban süt a nap, Minden virúl és minden fénylik. Piros autók porzanak A lelkem nagyutcáján végig. Piros autón száll a vágy És meg se áll a messze égig.
Este: ezer láng fényiben Uszik a lelkem nagyutcája. Selymes asszony suhog tova Mint karcsútestű büszke páva. És száz ablakból szomjasan Száz fájó vágyam néz utána.
Minden asszonyok asszonyának, ki volt az élet vágya, fénye, jósága és szelid reménye; örömnek is dús csipkebokra - és valahol érettem ért meg halálig zengő bánatokra.
Egész lelkem kapod a dalban: Megalázott s királyi gőgös, Vérig kinzott és mégis szánó, Magasirató, mást dajkáló, Hivő s pogány egy pillanatban, Vétkes, vágyas és szűzártatlan Egész lelkem kapod a dalban.
Egész lelkedet add cserébe: Soktitkú fátylad lebbentsd félre! Csak a szemed s az ajkad látom. Szemedre és ajkadra szálljon Titok, kívánság, öröm, álom S amit csak rejt a lelked mélye: Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
A szépségének aszkétája lettem. Szépség-bolond két szemem megvakítom S szűzek csapatja úgy megy el mellettem, Mint vak koldus előtt, ki zsoltárt mond a hídon.
És ólmot öntök hallgató fülembe, Mert esti csöndben csókzenére vágyik. S az éjszaka, ha zeng a szoknyák selyme, Vakon és süketen egy ájtatost talál itt.
És erős béklyót csatolok kezemre, Mert bársony vállat simogatni vágyna. Erős béklyóban bünét vezekelje, Mert nincs oly bársony még, mint az ő fehér válla.
A szépségének aszkétája lettem: Vak zsoltáros az élet arany-hidján. És zeng a zsoltár: ó asszony, egyetlen, Csak egyszer szájamat a szájára szorítnám.
Este. Irigy fésüpántjából Kibomlik hullámos haja, Minthogyha csak szólitana, Hogy remegő ujjamra fonjam.
Selyempillák hosszu pihéje Mikor lassan alámerül, Álmodva ismeretlenül Igent mond egy gondolatomra.
Az arca olyan fehérfényes, Minthogyha hóra süt a nap És én ott látom magamat Születő szűz gondolatában.
Szivéből piros vércsöpp indul, Csipkék alatt fut sebesen S ahol nem rejti csipke sem, A bőrét felrózsázza értem.
Ideges, szép, fiatal válla Ha kibukkan a lágy fodorból, Egy sóhajtással arra gondol, Hogy: ha én látnám, ha én látnám!
És gőgös és csókvágyó melle, Fáradt, átlátszó kezei Nekem akarnak tetszeni, Mikor langyos vizében babrál.
És az egész pompázó nő-test Az éjbe mámorosan zengi: Tied, tied akarok lenni! - Csak ő nem hallja, csak ő nem hallja.
Köntösét, melybe öltözik, Ha a nagy est leszállott, Aranybetűkkel himezzék Sápadt, szép szűzleányok.
Sápadt leányok tűje Nyomában vérük serked. S mig vőlegényük várják, Himezzék ezt a verset:
Nagyon-nagyon szeressen És mindenről lemondjon, Ki uralkodni készül Ezen a bús bolondon.
Mert nagyon-nagyon szeret És mindenről lemondott: Hirt és bért porba vágott, De nem csinált bolondot.
Sápadt, szép szűzleányok, Jaj, mi is erre várunk. Csak jönne, jönne már el A mi szerelmes párunk.
Sápadt varróleányok, Mig vőlegényük várják, Igy öltsék köntösébe Bánatuk halk zsoltárát.
S a köntös, melybe vágyát Száz váró sziv himezte, Előttem alázattal Hulljon le akkor este.
Lelkem sötét szobájába Lábujjhegyen - meg ne riasszon - Régi lomok, bánatok közé Benyitott egy szép, fehér asszony.
Kislányos most is, otthonos, Mintha tegnap is itt járt volna. Sötétben is, lám, rátalál Feketeleples asztalomra.
Régi lomok, bánatok között Kutat gyürüs, halovány ujja. Régi lomok, bánatok között A szivemet keresi újra.
|