Gyóni Géza IX.
Rám törtek éjjel vad robajjal. Nyár volt és meztelen hevertem Lugas alatt nagy ősi kertben. Soká késett akkor a hajnal.
Rám törtek éjjel vad cselédek, Libériás, álarcos szolgák. Szivem kivágták s elhurcolták S rendelték, hogy sziv nélkül éljek.
Kincseknek háza volt a szivem: Benne lakott Szűz-Mária, Betlehem és Isten fia, Benne lakott maga az Isten.
De rajta törtek a vad szolgák; Kezembe gyilkos fegyvert adtak. Ó, szörnyű számot kinek adnak, Akik az Istent elrabolták?
Szivem, szivem, te jó sziv voltál - S papja lettem a gyűlöletnek. Mert elbuknak, akik szeretnek, S gyűlölni tanít minden oltár.
Szivem, te irgalmas sziv voltál - S papja lettem az öldöklésnek. Ó áldottak a véres kések. Gyilkolni tanít minden zsoltár.
Szivem helyén egy nagy seb tátog... Uj Mózes, állíts uj követ: Áldott legyen a gyűlölet, Aki megváltja a világot.
(Alatyr, 1915.)
Egy kerti ház a csöndes folyóparton; Gyepes udvarán diófa zöldeljen; Kocsim elé egy hű kutya szaladjon, S szép úrnőm várjon virággal a kertben. Kavicsos ösvény fusson a folyóhoz, Hol füzek alján vár a karcsú csónak. Habok ringása de jó altatónak, Mikor a sziv már sok bánatot hordoz.
Szálljunk be, úrnőm. Most a béke ringat. Bizzuk a csöndre, ami régen bántott. Feledés födje régi harcainkat. Vizbe se mártom a fehér lapátot. Vén füzek alján a folyó tükrében Nézi magát már a nyárvégi alkony; S a kerti ház a csöndes folyóparton Hivón tekint ránk, mint valaha régen.
Hivón tekint ránk... Mintha nem is volna Ezeregy mérföld rengetege köztünk. S idegen földek idegen folyója, Melynek partjára rabokként vetődtünk. Füzek aljáról hol az álom-csónak? Viharos éjek messzére ragadták. Nehéz járomban búsan töröm partját Idegen földön idegen folyónak.
(Alatyr, 1915.)
Árva gyerek, árva gyerek, Sosem láttad az apádat. Kora sirján Dnyeszter sikján Csúf fekete varjak hálnak. Árva gyerek, árva gyerek, Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek, Sosem láttad az apádat. Anyád csókján, kis cókmókján Kozák rablók kockát hánynak. Árva gyerek, árva gyerek, Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek, Ki ne dugd most gyönge lábad Ajtó előtt nekifutnál Zsoldos rabló szuronyának. Árva gyerek, árva gyerek, Hogy üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek, Kis szivedben mi a vágyad? Hogy téged is neveljen fel Boldog alvók gyilkosának? Árva gyerek, árva gyerek, Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek, Huzd fejedre paplankádat. Gyönge ajkad imádságát Tán elviszik angyalszárnyak. Árva gyerek, árva gyerek, Üzend meg a Jézuskának:
»Árva gyerek, árva gyerek... Kik megölték az apámat, Rabló népség minden léptét Gyász borítsa és gyalázat. S ne essen meg soha-soha Szive rajt a Jézuskának.«
(Krasznojarszk, 1916.)
Harminc évig a pusztában Sáskán sinylett és gyökéren; Bujdosók közt, haloványan, Tárogató a keblében. Buda tornya messze látszott, - Torony alján víg flótások Fent tanyáztak nagy kevélyen.
Már a hajnal fénye hullott Ős Budának városára, S torony alól még kihallott Víg flótások vigassága; Buda tornya messze fénylett - S bús pusztázó akkor tévedt Egy utszéli kápolnába.
Harminc évig a pusztában Buda tornya csalta, vonta. Őszi csenddel, fél homállyal Mit állsz útban, kis kápolna! Pusztázónak nyüg az otthon. Kereszt alján hadd gyászoljon Faluszéli bús Magdolna.
Bús pusztázó tovább, tovább Ingoványból tövisesbe. Harminc évig pusztákon át Eső verte, ág sebezte. Buda tornya messze fénylett, - Sóhajtása arra tévedt: Csak ne érje kint az este.
Észak felől fölvillámlott, Déli mezsgyén mennykő csattant. Héj pusztázó, régi álmod: Tárogató tárogathat. Vészharang zúg véressőre - Hej pusztázó, most előre! Aki merész, most arathat.
Tárogató bugó hangja Mély pusztába messze csalta. Zivatarból sivatagba Elhurcolta láncos falka. Tárogató - láncolt kézben! Rab pusztázó, - de úgy éljen: Egy utolsót fúj még rajta.
Tárogató bugó hangja Messze sírt a fergetegbe. Rab pusztázó úgy hallgatja: Elveszett-e, elveszett-e? Buda tornya alig látszó - S hallod-e, hej, rab pusztázó, Azt a hangot visszaverte.
Buda tornya visszaverte; Küldi is már hivó szóit. Vig szerencse sok kegyence Kinyitná már az ajtóit. Rab pusztázó, szegény Lázár, Hír, dicsőség készen vár már; Buda népe téged szólit.
Börtön ágyán hallja, hallja, Besüvit a szél, a téli. Rab pusztázó gondolatba Harminc évét ujra éli. Hír, dicsőség mig kerültél, Lázár-élet keserüjét Rab szájában ujra érzi.
Hír, dicsőség eljött végre - Hallja, hallja félálomba. Sajgó évek drága bére, Mintha nem is neki szólna. Rab lelkében, téli éjben, Akkor épül hófehéren Egy útszéli kis kápolna.
Hír, dicsőség eljött végre? Rab pusztázó alig hallja. Rab lelkében akkor lép be Faluszéli szent udvarra. Akkor lép be törve, fájva, S pogány fejét, félhomályba, Bús Magdolna simogatja.
Harminc évnek hiú vágya - Csilloghatsz már Buda tornya! Őszi csendbe, félhomályba, Hogyha megtér törve, fájva, Ó fogadd be, kis kápolna.
(Krasznojarszk, 1916.)
Le az álarccal, kufárok fajzatja, Le az álarccal, világ-uzsorások. A Végzet ajkán elhangzott a Rajta. Nem tűri többé tenger bitorlástok.
Gőgös, lelketlen úrságtok cafatját (Gőgös, lelketlen, aranyéhes népség) Kairó utcáin az ebek szaggatják. Shakespeare szégyenli angol születését.
Becsukott szemek nagyvégre kinyiltak: Ti voltatok a világ példaképe? Szabadság? vallás? munka? béke-csillag? Mennyi hazugság süllyedt tenger-mélyre!
Mennyi hazugság! A szabadság őre! Ki irja fel az irek szenvedését? Sirjában forog Hellász éneklője, Kit messze üzött a szabadság-éhség.
Mennyi hazugság! Angol és szabadság. Ó, hogy nem ég ki e szóra a szátok. Szabad mezőknek sok rabolt aranyját Rabszolga ezrek vérével mostátok.
Mennyi hazugság, mennyi farizeus! Ti voltatok az Irás terjesztője? Júdás csak egyszer adta el Jézust - S ti kereskedést üztetek belőle.
Ti és a Jézus!... Az ős vadon jajgat Hittérítéstek üvöltő gazságán: Láthatlan Istent adtok a vadaknak, Hogy ellopjátok a szinarany bálványt.
Mennyi hazugság; angol és a munka! London leánya hentereg a kéjbe - S fehér ingéért embert öl naponta Fekete bányák fekélyosztó mélye.
Mennyi hazugság: méltóság és béke! Aranyimádó irtó kapzsiságtok Bérelt barmoknak végveszedelmére Vérrel mosatta végig a világot.
Vérrel mosatta, drága embervérrel, Ó, Krisztusoknak kiontatott vére, Amelyből egy csepp aranyheggyel ér fel S átokkal száll a bérgyilkos fejére.
Átokkal száll rád, kufárok fajzatja: Örök szégyenben kell érte pirulnod... A Végzet ajkán elhangzott a Rajta, S nyakadra lépnek az uj Nibelungok.
(Krasznojarszk, 1916.)
Mikor gránát bőgött, mikor bomba csattant; Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant; Mikor rémült lelkek robbanástól féltek, Hej, más volt a dörgés, hej, más volt az ének: - Jó magyar, hű magyar, hős magyar levente, Kell Rákóczi-nóta, kell-e Kossuth-mente? Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda? Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar gárda!
Mikor gránát bőgött, mikor mennykő vágott, Mikor hideglelés rázta a világot; Mikor mint a fáklyák, úgy égtek a falvak, Hej, de másként szóltak, de másként szavaltak: - Jó magyar, hű magyar, Isten katonája, Kell magyar vezényszó, kell magyar kokárda? Magyar szóval akarsz menni a halálba? Parancsolj, jó magyar, katonák virága!
Mikor gránát bőgött, mikor összecsaptak, Mikor a kegyencek két Istent becsaptak, Mikor fogyva fogytak a hű regimentek, Hej, más volt az ének, amit énekeltek: - Jó magyar, hű magyar, hűséged meghatott, Hited és királyod te el sosem adod. Hitedért berohansz száz halál torkába, S nem kell jutalom se, csak ez a kokárda.
Mikor gránát bőgött, akkor úgy szerettek. Hej, merre porladnak a hű regimentek? Hej, merre fehérlik szent testük, a drága? Nem maradt belőlük csak ez a kokárda. Csak ez a kokárda, de vérükkel festve, - Másnak cifra cafrang, nekünk Krisztus teste, Üdvösség, becsület, önérzet-teremtő, Hős mult, véres jelen s az egész jövendő.
Mikor gránát bőgött, ki merte bántani Golyók közt, halál közt nyilhattak szirmai; Golyók közt, halál közt ugyan kinek ártott, Ha keblén viselte, mint halál-virágot? S most, itt, pulya döglés rontó közepébe A magyar melléről épen most tépnék le? Most, mikor az ég is a magyarnak kékül, Ki mondja, hogy éljen becsülete nélkül!
Ki mondja, hogy menjen királya elébe, Hogyha becsületét melléről letépte? Ki mondja, hogy legyen jó katona ujra, Hogyha a nemzetét előbb lehazudja? Most, mikor öt fronton omlik el a vére; S Rigától Bagdadig magyar megy előre; Most, mikor minden nap magyar vérbe mártják, Ki meri bántani most ezt a kokárdát!
(Krasznojarszk, 1916.)
Még itt is él ő, még itt is arat A hó alatt, a jég alatt; Sziklákat váj és töri a falat, - Testvér, testvérem, - itt is él A márciusi áldott akarat.
Napfényre vágyni jégburok alól A füvek lelke, mondd, kitől tanul? S hogy kelyhét a napnak kitárja, Ki kényszeriti rá a gyöngyvirágra? Ki pattant rügyet a fa gallyán? S a sebzett törzs, a bús aggastyán, Kinek parancsát hajtja végre, Mikor friss vesszőt küld ki a napfényre?
Fában, gyökérben, földben, föld alatt Mindenütt ő él, ő vet, ő arat; Testvér, testvérem, hisz látod magad: Burkokat tör és minden bús falat A márciusi akarat.
Napfényre jutni, mint a réti fű; Lelket kitárni, ó mily gyönyörű; Megfényesülni, mint a szinarany; Kivánni, ami mocsoktalan; Napban fürödni tiszta hajnalon; Rettegni, ami szenny, alom; Sóvárogni egy tisztább lakot, Hol nincs gonosz sziv, nincs csak meghatott; Nincs önzés, testvért gázoló, S boldog partot mos a folyó; Nincs lenézett zsidó, paraszt; S könnyet csak a hála fakaszt. Hol ember teste nem piaci jószág, S egy Isten parancsol: a Jóság; Hol a legszebb szó: adni, adni, adni - És egy a törvény: testvérül fogadni.
Testvér, testvérem, hol legyen e hon, Melyről rab éjen álmodom? Testvér, testvérem, nagy messze, ahol A szent fák ága most vérbe hajol, Kárpátok ölén, szent folyók felett Veri már fényét ez a kikelet.
Testvér, vetve már az ágy, Hol testet ölt a messiási vágy, Mely golgotát járt annyi-annyi százszor: Mi Eldorádónk - egy akol, egy pásztor, Testvér, kit zárnak bús börtön-falak, Testvér, testvérem, el ne hagyd magad! Hisz itt is él ő és arat A hó alatt, a jég alatt - Csak szivvel néki add magad, S börtön alján is vigaszod marad, Mert öröktől volt és munkál örökre Szebb napra vágyó tavaszodás lelke: A márciusi áldott akarat. (Krasznojarszk, 1916.)
Turáni sikon fütyül a szél fájón: Hej, ki a gazda a turáni tájon? Hej, öröködbe, Ős Turán, ki lépett? Vérnyomos utján vándor hadaknak Merre szakadtak a turán testvérek?
Turáni sikon gyászba van az oltár: Merre szakadt szét török, magyar, bolgár? Merre szakadt szét a turáni álom; Turáni síkon, sok süppedt síron, Sok süppedt síron fütyül a szél fájón.
Felel uj szél rá kék Duna völgyébül: Turáni oltár most épül, most épül. Vérük viharja kiket űzött, tépett, Vész lángja mellett egymásra leltek, Egymásra leltek a turán testvérek.
Turán apánk, már ős szived ne fájjon, Kék Duna völgyén, boszporusi tájon Kötése kész már erős fiaidnak: Turáni égen örökkön égjen, Örökkön égjen a turáni csillag.
(Krasznojarszk, 1916.)
Anyám: a gyász ma ünnepel. Vigyázva lépdel a szobán át. Vén szekrényből, mit por lep el, Előszedi selyem ruháját.
Tarlott kertünkön áthalad. Közel lakunk a temetőhöz. Karján lobog a gyász-szalag; Kezében őszirózsát őröz.
Téged is elhiv, asszonyom, Hiszen az ő fiát szeretted. S végig a temető-soron Egymást általkarolva mentek.
Két drága asszony, istenem - Akiknek én csak könnyet adtam, - Síromhoz ül s beszél velem, Mint bölcső felett olyan halkan.
(1916.)
Testvér, nagy messzi vérfolyók Szelik e szédült sárgolyót. S minket panasz rág és penész, S hitünk is, jaj, de csenevész.
Rab vackokon fetrengve már Bennünk a holtak lelke hál, Mert holt bizony, aki igy él - S nekünk az élet mit igér?
Tört fegyverünkön valahol Még harc szekere zakatol. S lelkünk, e tépázott madár, Tört fegyverünkhöz visszajár.
Felakadt üveges szemünk; Az éjszakába meredünk. Csontig lefonnyadt a karunk - S ó, még ölelni akarunk.
Rab vackainknál estelen Selyem fátyolban megjelen Termő ölű, szent, drága nő, Fájdalmas mátkánk: a Jövő.
Sóhajtva sugjuk: Kedvesünk, Érted mosolyogva szenvedünk. Oly drága, oly szivünkbe nőtt, Testvérünktől is féltjük őt.
Rab vackokon ha megjelen, Vánkos terűl, virág terem; Künn sir az örök téli szél S a drága nő mesél, mesél:
Tört fegyvereken valahol Diadalszekér zakatol. S hősök fehérlő csontja már Szabad hazában szent határ.
Meséje nyomán könny ered... Testvér, ne szégyelld könnyedet. Könny és verejték valahol Tündéri tóba összefoly.
Könny, verejték és vérfolyam Nem száradhat fel nyomtalan. S hol hősök csontja a határ, Tanyát nem verhet a kufár.
Tanyát nem ver... s ha merne, ó, Áradj ki ujra vérfolyó! Fölvillan üveges szemünk - S tört fegyverünkre rálelünk.
Tört fegyverünk is még elég Szétzúzni átkozott fejét, Ki annyi vérért tőrbe visz, - Ha entestvérünk lenne is.
(Krasznojarszk, 1916.)
Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább A martir-koronát. Isten türelme sem határtalan, - S asszony szivének annyi vágya van.
Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid Bálványoltárra vidd, S gyász-füst csavarja orrod és szemed. Bús áldozatot én nem kérhetek.
Csak ha szemedben bizó asszonyok Derüs hite lobog, S mosolyogva győzöl a lidérceken, Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.
Lásd, tul a harcok vad keservein Nincs már szivembe kín. A Golgotán túl rózsák lengenek, - S öröm nekem, hogy érted szenvedek.
(1916.)
Gőgös Hunniában De olcsó az ének! Még haza sem értem, Hajlékot se kértem S már elküldenének.
Mucsai magyarnál Mert nagyobbat mertem, Szememre ki hányja? Mágnások lakája Nyelvet ölt megettem.
Kinek kellett babér? Kinek kellett bankó? Hisz én odalöktem. S öklöt ráz mögöttem Szájas fűzfa-jankó.
Amit én megusztam, Véres volt a hullám, Széles volt az árok. S vers-gyilkos kufárok Átka, szitka hull rám.
Vértavakon úszó Tépett, riadt hattyú Pihenőre szállnék. S kövekkel dobál még Fajtámbeli fattyú.
Tépett, riadt hattyú, Csak egy zugra vágytam Csöndnek szigetében... Szabad-e még kérnem Gőgös Hunniában?
(Krasznojarszk, 1916.)
Ó kedves gyógyszeres, Ki jószagú boltodban A szavak olaját Kevergeted vigyázva, Hüsítő balzsamod, Mit jószivű voltodban Szibériába küldtél, Elért e nagy kórházba.
Ó irgalmas barát, Ha látnád, hogy kapott Szivéhez itt a bánat Ezernyi szélütöttje; Honvágy betegje, Akiknek balzsamod Friss vért s hitet varázsolt Elernyedett erökbe.
Ó irgalmas barát, Ha láttad volna, mely Jólesőn nyujtózkodtak Pár jó szód olajától, - Mint pusztuló liget Lecsüggedt gallyai, Miken aszály után Végig zuhog a zápor.
S ki nem bírt közülök Pokolnyi bánatával S a halál hűvösébe Könyörögve kéredzett el: Úgy aludt el, szivén Lágy szavad olajával, Mosolyogva, mint a hivő Az utolsó kenettel.
(Krasznojarszk, 1916.)
A halál kénes, keserű szaga Hányszor gőzölgött már torkomban, - És rád gondoltam Mégis minden halálos éjszaka.
Rád, aki oly rég, oly rég hallgatag Takarod el előttem arcod. S már nem riasztott A halál úgy, mint e börtönfalak.
Hiszen ki más? csak a halál vihet Tehozzád innen még ez estén, - Hogy megleshetném: Enyém-e még és vár-e a szived?
(1916.)
Te már mindent tudsz, halott katona, Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit. Szemed nem bántja bűn és babona, S füledbe már az örök csend szüremlik.
Te már elérted, halott katona, Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk: Téged takar a béke bársonya, S már mind valóság, mi nekünk csak álmunk.
Kocsid után, mely lassan visz tova, Meredt szemekkel, szivszorongva nézünk: Te így térsz haza, halott katona, - S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?
(Krasznojarszk, 1916.)
A szenvedés sosem elég; S nincs lám, melynél nagyobb ne volna. Az ember becsmérli elébb - Aztán mint virágot ápolja.
Mi szépség volt és szép marad Jób könyvétől Chopin könnyéig: Ott ért a bánat-fák alatt És mind öröklő fénnyel fénylik.
(1916.)
Szobrot nekik és virágot, S valamennyi rendjel csak van: Arany, ezüst, bronz és ólom, Egytől egyig mind ott lógjon A hajlongó disz-nyakakban. Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot, Mert szép volt a hadi-játék. Magyar virtus? Lári-fári! Akkor hős a Mollinári, Ha érti a vak parádét! Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot. Üsse kő a haza sorsát. Nekik ugyan nem hazájok, - S ha szétlőtték a brigádot, Majd küld ujat Magyarország. Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot, Mert övék a hadak utja; S mert taljánban és a rácban Szörnyű sok kárt tettek Grácban, Hol a szél is csak azt fújja: Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot... Hej, más lenne most a rovás: Vigyázna csak a határon, Ha nem is ép tizenhárom, Csak egynéhány Mady-Kovács. Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot... Csonka honvéd, mit fáj néked! Te csak sirj a nagy sir mellett, Melybe annyi testvért tettek, Ki már többet sosem kérhet Büszke szobrot és virágot.
(Krasznojarszk, 1919.)
Ha a hitem meg nem tart téged Fehér virágnak, aki voltál - Asszony, esendő, árva lélek, Mi lesz, mi lesz, mi lesz belőled: Utszélre hullott liliomszál.
Arcod fordulhat már a napnak; Kitárhatod vezeklő melled; Kérő könnyeid omolhatnak; Nem várhatsz soha már irgalmat, Ha én akkor föl nem emellek.
Ne sirj, ne sirj, - igy szólok hozzád; Nem érnek itt az esküvések. Kivülem nincsen bizonyosság. Kelj fel! törüld le könnyes orcád: Az én hitem megtartott téged.
(1916.)
Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne? Művész vagy-e, kinek szivébe Késszúrás minden durva hang? Ki kérdi? Mindegy itt: bitang, S az Uristen se néz feléje.
Ki ád reményt, amely biztatna, Hogy el ne vessz a sivatagba? Hoztál magaddal templomot? S szent képet, melyen megrogyott A bútól szent szüzed alakja?
Alázva, fázva nézesz szerte: Hát nincsen táj, merről jöhetne A glóriás szabadító, S örökre vérzik a bitó És rajt a Jóság Fejedelme?
Nem, nem, nem!... lelked igy sikongat. Füstölgő romján régi dómnak Szebb, jobb világ épül tovább - S szivednek egykor nyugtot ád, Hogy véres kövét te is hordtad.
(1916.)
Dögmadarak, hova szálltok? Korai még vijjogástok. Nem hulla még, ami fekszik, - Sok sebével bárhogy festik. Megrázkódik s lecsap rátok - Dögmadarak, hova szálltok?
Egész világ kit széttépne: Övig vérben Árpád népe. Tucatra jár már az ellen - Eggyel többtől meg nem retten. Nem kripta még a Kárpátok - Dögmadarak, hova szálltok?
Magyar homlok veritéke Jó volna már teritékre. Hősök vérén ami érett, A gyümölcsöt leszednétek. Igy csinált már az apátok - Dögmadarak, hova szálltok?
Kincses Kárpát dús ölében Ott dajkált egy ezredéven; Nektek csurrant bora, méze, Nekünk csak a szenvedése; Ugy dajkált, mint az anyátok - Dögmadarak, hova szálltok?
Ezüst folyók, halmok, kertek Nem virultak, csak tinektek; Tietek volt minden gyöngyük, A mienk csak sirgöröngyük! Most forditva akarjátok? Dögmadarak, hova szálltok? Dögmadarak, hova szálltok? Korai még vijjogástok. Nem hulla még, ami fekszik - S rövid az út Bukarestig. Keserű lesz lakomátok, - Dögmadarak, meglássátok.
|