|
Dsida Jenő V.
Enyhe, tavaszi friss esők után
újult-zöld a fák rügyes koronája,
s hol az esővíz gödreit kivájja,
papírhajót ereszt a kisgyerek.
A vizes járdák tükrösen ragyognak,
üdén simul a tömött zsenge fű,
- harangkongás és alkonyi derű
tér pihenni a házak tetejére.
A póznás sarkon perecet árulnak
mezítlábas kis sípoló fiúk:
itt-ott kinyílnak a színes zsaluk,
és kacagósan születik a vásár.
Emberek lépte vidáman kopog,
(pedig mindnek volt roskadásig dolga).
És mintha farkasszemet mosolyogna
derült arcukkal a jegenyesor.
Piros kabátos gimnazista lány
megy egy beszédes kacagó diákkal,
és minden szavuk tavasz-muzsikát vall.
Már bimbózik az orgonabokor.
1925. március 31.
Pusztuljon el hát a valóság!
Aludjon el hát minden hős hit!
Gyulladjon ki a fény a bálon.
Mindennél több egy gyermek-álom:
gyertek, gyerekek,
játsszunk szembekötősdit!
(Úgy imádkozom néha magamért:
Kis fiú, jó fiú!
Tisztán-látással meg ne verd őt,
én Istenem;
hadd, ne lássa meg a fától az erdőt!
Haragos lánggal ha világok égnek,
tudjon örülni minden sziporkának,
- tudjon örülni minden kicsiségnek!)
Kössétek be a szememet
Kicsi leány, mehetsz jobbra,
én megyek balra -
Puha szép kezedet
vajon, vajon még megtalálom?
Itt csörög a dió
amott a mogyoró,
-: emitt meg sír valami álom...
Így van jól, gyerekek.
Játsszunk szembekötősdit!
1925. április 1-én
Szabad-e nékem énekelni?
kiönteni a szivemet,
a pokol-főzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?
Hiszen olyan nagy bűn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél -
a mosolynál, a kacagásnál -
Iszonyuan nagy bűn a rontás.
Mert, olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgőnek a gügyögő
parányi gyermek...
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?
...Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: -
csak akkor szabad énekelnem.
Azt írnám szeretem,
de nem hinném, hogy komolyan vegye.
Azt írnám: gyűlölöm,
de kitörnék a ceruzám hegye.
1925. április 28.
Az arcokig a tüzes sugarak
dalos ütemre lüktettek az égről,
s a bujdosó,
de vidám ajkakon
oltár-építőt keresett a zsoltár.
Ma szürke tornyok fúródnak az égbe,
ahonnan könnyek hullnak,
s öröklámpású,
nagy, misztikus homályban:
zsoltártalan a megépített oltár.
1925. május 13-án
A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.
1925. május 14.
Úgy húz az emlék!
Mindig egy kertről álmodom,
hová ébren is visszamennék.
Csak egy kis kába
álom,
s hiába:
Megbolondulok,
mikor a szél
meglebbenti a fehér selyem-függönyt
s jázmin-illatot lehel a szobába.
1925. május 22-én
Be-benézünk a lélek börtönébe
nagy, sötét éjszakán,
amikor alusznak a posztok.
Kezét tördelve kiabál
s visszhangot ver a cella éjje:
- Jobbra hat könyök,
balra hat könyök -
Megőrülök!
Megőrülök! -
Kívül vijjog a szél.
1925. május 22-én
Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.
De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.
... A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam,
félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?
1925. május 25.
Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.
Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.
Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.
Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...
Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.
Szatmár, 1925. június 12-én
Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...
Szatmár, 1925. július 10-én
Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.
Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.
Olyankor vár még némi gond rám,
Mikor bejön a nagyanyó,
Leül elémbe alkony-órán,
- Haja fehérlő, mint a hó, -
Felnéz reám bágyadt szemével:
"Mesélj, no, szépen valamit!"
S én sorba veszem halk mesével
Az eltünt évek napjait.
Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.
Egy napsugaras délutánon
Itt álltál te s a vőlegény...
Első szerelem - első álom...
Az első csókot láttam én.
Az évek lassan szálldogáltak,
Lassan benépesült a ház -
Sugara múltán ötven nyárnak
Az ifjú tábor hol tanyáz?
A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten mar adtunk: te, meg én -
S el-elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.
Az én sorsom is más volt hajdan,
Mig ifjú voltam és vidám:
Sok cifra betű fénylett rajtam,
Csupa öröm volt nézni rám.
Ma már a gépem csupa rozsda,
Súrlódnak benn a kerekek,
Aranyozásom rég lekopva
S az elmúlásról ketyegek.
Nem is marad meg semmi, senki,
Meghal a szív, a dal s a száj. -
Hogy nékem kell ezt elzengeni,
Öreg szívemnek jaj, be fáj!
Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
Meghalok szépen teveled...
Elröppen egy perc... kettő... három...
Csak ketyegek, csak ketyegek...
1924. február hó 26-án
Húsvéti ének az üres sziklasír mellett
Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.
Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, - most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.
Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol,-
Krisztus, ilyen voltam én.
Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.
Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szúrnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.
Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és e sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.
Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le két karom,
tehetetlen két karom...
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál és feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.
Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.
Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.
Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.
Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen, szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.
S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.
Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan...
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom
A rejtett igazi
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?
1928
Ama napon
Nem lesz mennydörgés,
trombitaszó és kürtölő angyal
s nem adják tudtul az órát
intő, lobogó égi jelek.
Drága reggeli napon
ölelünk, virágzó bokrok között.
Kéjben izzanak a fiatal
testek a harmatos füveken
és csöndesen bólogató
fák alatt járunk párosan,
lihegőn s az eljövendőnek
sejtelme sem uszik
az illatos szélben.
S egyszerre megpattan az
aranykék bolt és zajtalanul
hasad tovább és rongyokra
szakadva hull le
nyugaton, keleten.
Éppen a megfontolt, kitervelt
nyugalomban lesz valami
vérfagyasztó, amint
csobbanás nélkül folyik
az ismeretlen messzeségek
szuroksötét lelke, az első
hasadástól nőttön nő,
terjed hangtalanul
az elült szelek és megmeredt
fák fölött és sötét
lesz és hideg.
1929
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
