| Versek : Szőke István Attila II. |
Szőke István Attila II.
Köpenyem az egész világ
égnek kékjét beleszőtték
szép löpenyem hullámába
Hold sugarát ráhelyezték
színes,szárnyas uszályára
Napnak fejét ráfestették
aranyszállal tekerintve
szirmos szélét odavarrták
csillagokkal telehintve
alkonypírját igazgatták
gyöngyház-gombos gallérjára
hajnal-magot vetettek be
tündérálmú négy sarkába
Isten ujja összefogta
kötőjét,min harmatvirág
Nap,Hold,csillag,
tűz,víz,föld,szél,
köpenyem az egész világ
***************************************
Kárpátoknak őre
Kárpátoknak őre áll a hegytetőn,
Alatta az idő múlik repkedőn,
Úgy őrzi a múltat,mint egy őstitán,
Körülötte izzik a dús délután.
Ezer éve ott áll,mozdulatlanul,
Isten-adta fénye soha nem fakul,
Napba néző,büszke,hun-magyar szobor,
Kőbe vésett arca felhőt ostromol.
Talapzatán sorban szép rovásjelek,
Téphetik viharok,búsongó szelek,
Álma rendületlen,mint az akarat,
Némán hirdeti,hogy a miénk marad.
A miénk marad az ősök szelleme,
Méltósága,hite,őrzött jelleme,
Lábnyomukba lépve,hej,visszük tovább,
Nagyapáink hitét s apáink szavát.
***************************************
Néma küzdelem Erdélyben
Magyar templom áll
a kis domb tetején,
szép méltósággal uralja a tájat,
hívja-hívogatja az „ember-nyájat”,
kopott-fehér falán „csillagol”
a fény.
Szemben véle,lejjebb,épült az új,
nagy,erős,ezüstös
„hagymakupolás”,
számításból terítve rá a palást
s mintha a másiknak
mondaná: csitulj!
Bíz’ már megint gyűlölködnek
valakik!
A Jóisten vajon melyikben lakik
s vajon a szeretet melyikből árad?
Erdélyben az igazság sosem fárad,
hisz,bízik,töpreng,tesz,
múltat óv s remél!
Isten s a szeretet a
„magyarban”él!
Jézus a Pilisben
Amikor leomlanak a „rút falak”
s összetalálkozunk a szabadsággal
s lelkünk telve lesz a vágyott világgal,
a Fényből kiteljesedik egy alak.
Jézus jő akkor lassan az erdőből,
kezében ős-göcsörtű tölgyfabottal,
bíz’ olyan mintha jőne az Időből,
hogy „szembe nézzen” a kufárkodókkal.
Rég’ Isten házában korbáccsal tette,
hogy a sáfárkodókat kikergette
és megóvta a bűntől templomunkat.
Most a Szent Hegyen sétál tölgyfabottal,
megáll, fejét csóválja okkal-joggal
és őrzi a Pilist, az otthonunkat…
A lelkemet,
száműzni innen nem lehet!
A lelkemet, tudjátok a lelkemet,
száműzni innen nem lehet,
mert ott van minden fűszálban,
gyümölcsben, bokorban, fában,
a házak piros tetejében,
az édesanyák fénytejében,
víg gyermekek zsivajában,
búzakalász szakállában,
az izgatott méherajban,
a kiszűrődő báli zajban,
arczordító téli szélben,
falra kitett oklevélben.
Ott van a vad ősménesben,
elmélázó vadászlesben,
a rotyogó húslevesben,
szerelem-csillagos estben,
a szilajul, szép pusztában,
halkan szóló orgonában,
rést reccsentő rianásban,
álmos bagolyhuhogásban.
S benne van a szürke ködben,
ahogyan a szarvas szökken,
a mámoros pillantásban,
száguldásban, rohanásban,
bússzavú tárogatóban,
pikkely-kincsű kicsiny tóban,
fadobozban, bicskatokban,
a megszentelt népdalokban.
S benne van sok pohár borban,
mikor kortyolgatod sorban,
a hosszúhaj-fésülésben,
fészekrakó ölelésben,
a végtelen vágyódásban,
hiszen reggel kertet ástam,
ott van bíz’ a héthatárba’,
ahogy a MAG szökken szárba…
A lelkemet, tudjátok a magyar lelkemet,
száműzni a Kárpát Hazából nem lehet,
soha nem lehet!
Béfestetem a sorsomat...
Szép bölcsőben fekszem,
csillagok felettem,
kinyitom a szemeimet,
újra megszülettem.
Mostan megérkeztem,
magyar ember lettem,
köszönöm a Jóistennek,
hogy ide születtem.
Múltat megidézek,
varázsos igézet,
az Időnek kezdetétől,
száll, repül a lélek.
Megjöttem e földre,
ezt kaptam örökre,
béfestetem a sorsomat,
piros, fehér, zöldre.
2009. december 5.
Vers Sajó Sándorhoz
Ipoly-parti fűzek között száll az ének,
Bólogatva áldoz költőnk szellemének,
Neve beivódott a rögökbe mélyen,
Nem tűnik el onnan viharban, se vészben.
Reménység parázslik eme becses tájon,
Örök csillag fénylik hűvös éjszakákon,
Itt lebeg felettünk Sajó Sándor lelke,
’Ki múltunk emlékét versben énekelte.
Szavában zengett az örökkévalóság,
Nemzete féltése, aggodalom, jóság,
Bús, szomorú költő, tolla „vérben ázott”,
Látott porba hullni büszke boldogságot.
Országát széttépték, messze lett a távol,
Nem látta az erdőt sok idegen fától,
Nem látta a Napot, szeme könnye fedte,
Múltunk keserveit versben énekelte.
Most a folyó partján susognak a nádak,
Hajladozva őrzik szavait a mának,
Hej, te árva sorsú, lengedező álom,
Versek üzenetét egymás mellett látom.
A vén bolond ott les, mostan nem rikácsol,
Vatha kortyol barnult Koppány koponyából,
A fekete holló „trianont” rikoltoz,
Elhallatszik hangja Ipolytól az Olthoz.
Mikes Kelemen is ott van a folyónál,
Szeme beszédesebb minden írott szónál,
Rákóczi és Kossuth sötétszín ruhában,
Együtt áll a folyó kanyarulatában.
Bessenyei figyel, a lelkes, hős barát,
Mellette Gál István tartja a trombitát,
Mellén érem csüng, ’mit bátorságért kapott,
Kapisztrán, Prohászka nem visel kalapot.
Csillagos ég alatt nagy titkok fénylenek,
Wesselényi arcán, furcsán égő szemek,
Halkan koboz pendül, Jókai hallgatja,
Megjő fehér hajjal Sajónak nagyapja.
S érkeznek még sokan, gyűlik múlt és jövő,
’Karolja őket a mozdulatlan idő,
’Kit magyarnak szültek s akit írtak versbe,
Úgy figyelnek nyugodt, várakozó rendbe’.
Ős-bölény poroszkál riasztott magányban,
Hozzája hasonló vajon hány, de hány van?
Sebes nyelvvel kortyol s elbődül riadtan,
Lába alatt nádnak száraz szára pattan.
Bánatos szárnyakon érkezik a pára,
Arrébb került Erdély gyönyörű határa,
Itt a Felvidéken és odalenn délen,
Hideg nagy szél járja, ejh, de milyen régen.
A fájdalom mégis mindenkiben bent ég,
Ősföldjén a magyar mára már csak vendég,
Sajó Sándor fázik, véreihez vágyik,
Együtt melegedni a föltámadásig.
Én is odavágyom, gyertek ti is vélem,
Hogy minket az Isten örökké segéljen,
S ne felejtsük soha versei emlékét,
Sajó Sándor vélünk lelje meg a békét!
Ipoly-parti fűzek között csöndben állunk,
Emberek és versek egymásra találunk,
Egymásra találunk újra, újra, újra,
A magyar reménnyel össze-összebújva!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
